A földrajz, más néven geográfia, a földrajzi teret, annak jelenségeit, kölcsönhatásait és törvényszerűségeit vizsgáló tudomány. A határozott és rövid definíció első látásra egyszerűnek tűnik, valójában azonban nincs olyan része, amely ne szorulna részletes kifejtésre, árnyalásra, magyarázatra.

A földrajzot a közvélemény leginkább egy egyszerű tantárgyként azonosítja, amelyik nem elég komoly ahhoz, hogy akár négy évig kelljen a középiskolában tanulni. Mások biztosan tudják, hogy a földrajz nem más, mint dolgok térbeli leírása, esetleg fel- vagy (le)térképezése. Manapság a médiából ránk ömlő térbeli információ az, amelyik elbizonytalanítja a széles publikumot, amelyben még az igen jól kiépült (földrajzi) információs rendszerek, térképi adatbázisok használatában járatosak sem mindig találják az utat. Megtaláljuk a helyeket, társíthatunk hozzá információkat, azonban a jelenségek térbeli összefüggésrendszere, háttere a komplex és árnyalt földrajzi ismeretek hiányában ismeretlen marad. A geográfiával részletesebben foglalkozók e diszciplína minimálisan három szintjét különböztetik meg, amelyben jelen van a tantárgy, a szak, a tudomány, egyesek szerint pedig a szemlélet-, illetve látásmód is. Valójában talán éppen a földrajzban a legnagyobbak az eltérések az előbbi fogalmak között, ezért elkerülhetetlen a rendszer elemeinek bemutatása.

A geográfikummal intézményesített formában először az óvodában találkozhatunk, ahol az óvónők a korosztálynak megfelelő módszertani eszközökkel, legtöbbször játékos módon, de kommentálják az időjárás változásait, vagy a rövidebb-hosszabb séták megtervezésekor a földrajzi szempontból érdekes látnivalók is számításba vétetnek. Az általános iskola alsó osztályaiban integrált természettudományi tantárgy keretében juthatunk földrajzi ismeretekhez, amelyre alapozva a felső tagozatban már önálló tantárgyként szembesülünk a térrel kapcsolatos problémakörökkel. Az elsajátítandó ismeretanyag ekkor még – sajnos – túlnyomó többségben leíró jellegű, azonban rendszerezettségét tekintve megjelenik – a későbbiekben is domináns – természeti, gazdasági, regionális hármas. Alapvető természetföldrajzi fogalmak – kőzetképződés, földrajzi övezetesség, felszínfejlődés stb. – mellett terítékre kerülnek a társadalom és az általa megtestesített gazdasági tevékenység területiségét jellemző ismeretek, amelyet kitüntetett terek, például országok komplex leírásával egészít ki a tananyag. A felsőoktatásban a földrajzot, mint szakot választók a korábban tárgyaltak kulisszái mögé is betekinthetnek, ugyanakkor a regionális elemzéseknél – térképész kifejezéssel élve – léptéket is váltanak. A főiskolák és az egyetemek – jellegükből adódóan – azonban már jóval nagyobb mozgástérrel rendelkeznek a tananyag-formáló, -építő lehetőségeiket tekintve, így ezen a szinten – mind a természetföldrajzi, mind a társadalom-, vagy gazdaságföldrajzi stúdiumok keretében – már a szemléletmód alakításra is lehetőség nyílik. Az egyetemi képzéssel szemben támasztott alapvető követelmények egyike – amely alól a geográfus sem képez kivételt –, hogy a tudományos kutatást (is) végző oktató a szakma új ismereteit lehetőleg minél nagyobb mértékben és gyorsabban adja át hallgatóságának, ezáltal biztosítva a kapcsolatot a szak és a tudomány között.

Tudományként a földrajz sajátos pozíciót szerzett meg, amelynek értékelése a más szakterületeken munkálkodókat illeti meg. A szó etimológiáját szemlélve rá kell, döbbenjünk, hogy –gráfia-ról van szó, hasonlóan az etnográfiához (néprajz), demográfiához (népesedéstudomány) vagy a histográfiához (történelemtudomány), amely voltaképpen a diszciplína leíró eredetére utal. Történelmileg a földrajz nem is volt más, mint a Föld, a glóbusz leírása, annak gyűjteménye, hogy hol vannak az egyes helyek, melyek azok legfontosabb jellegzetességei. Később azonban a geográfia kinőtt ebből a szerepből: napjainkban a lényege éppen abból áll, hogy megvizsgálja a térbeli kölcsönhatásokat.

Ezt a kölcsönhatásrendszert sajátos metodika szerint elemzi. Első lépésként az adott – bármely – jelenség térbeli struktúráját vázolja, azaz feltérképezi például népesség, vagy a talajtípusok, vagy akár a pénzügyi szektor vállalkozásainak területi dimenzióit. Ez az elkerülhetetlen vizsgálati fázis gyakran pusztán a leíró jellegre korlátozódik, viszont az elemzésben járatosaknak igen jó alapot szolgáltat a további szintézishez. Tulajdonképpen ez az a lépés, amely a földrajz tantárgyi lényege (sajnos). A leíró jelleg túlsúlya vezetett a földrajzi tudáskészlet és műveltség napjainkban tapasztalható inflálódásához. Az információs forradalom ugyanis ezeket az alapvető ismereteket nagyon könnyen elérhetővé tette. Korábban volt abban valami misztikus, akár tiszteletet parancsoló, amikor egy geográfus fejből kezdte sorolni az egyes megyékhez tartozó járások területét, vagy a városokban összpontosuló ipari ágazatokat, vagy akár a falvak etnikai összetételét. Ma ez legfeljebb tiszteletteljes mosolygást vált ki: nem igazán van értelme nagy tömegű, helyhez kötött topográfiai tényt memorizálni, ha ezek a kommunikációs vívmányoknak köszönhetően szó szerint pillanatok alatt, ráadásul térben bárhol hozzáférhetőek. Éppen ezért fontos hangsúlyoznunk, hogy a geográfia ennél több, sőt, véleményünk szerint nem ez. Mindazonáltal szükséges azt is gyorsan hozzátenni, hogy nincs az a jó elemző, aki adatok, ismeretek nélkül tud szintetizálni, azaz az alapvető térbeli ismeretekre mégiscsak szükségünk van. Ha a szomáliai főváros kapcsán, kizárólag a kávés, kakaóporos, mascarponés édességre asszociálunk, akkor kiviláglik, hogy hiányzik a téma elmélyült körüljárásához szükséges topográfiai ismeretanyag.

Az igazi földrajzi vizsgálatok elsősorban a kölcsönhatásokról szólnak, mégpedig több irányban. A fentiekben említett jelenségek térbeli eloszlását számos tényező határozza meg. Vagyis a vizsgálat egyik iránya, hogy a földrajzi tér egyéb elemei – vagyis a vizsgált jelenségen kívül bármi – miként hatnak vizsgálatunk tárgyára, vagyis, fel kell tárni az okokat. Például, ha az elemzés a településekről, konkrétabban a világ nagyvárosainak térbeli eloszlásáról szól, akkor az első lépésben felmérjük, hogy ezek a települések hol találhatók, hozzájuk kapcsolunk néhány alapvető adatot és tényt. A második lépésben megvizsgáljuk, hogy milyen tényező okozták, hogy a (területi) konfiguráció így, éppen így alakul. Ez a geográfus munkájának lényege: összefüggéseket keresni, és kiválasztani a szóba jöhető szinte végtelen számú hatótényező közül a leginkább relevánsokat. Az elemzés nem nélkülözheti az embert. Időről időre megkísérlik ugyan matematikai módszerekkel helyettesíteni az embert (például sokváltozós statisztikai elemzésekkel), de ezeket a földrajz nem igazán fogadta be, máig bizonyos gyanakvással nézni. Miért éppen ott települtek a világvárosok? A tengerparti fekvés számít? Az egyes országok történelmében rejlik a magyarázat? Az erőforrások bősége vezetett a népességtömörülések kialakulásához? Esetleg ezek időben és térben változó kombinációja? Az esetek többségében adható olyan válasz – illetve, inkább válaszok – amelyek jól közelítik az igazságot.

Az elemzés harmadik lépése, hogy megfordítjuk a kérdésfeltevést: ha egyszer ez a területi kép jött létre amit leírtunk, amit tapasztalunk, annak mik a következményei? Milyen hatással van ez a tény a földrajzi tér más szféráira, illetve jelenségeire? Ha a világvárosos példánál maradunk, hogyan idomul konfigurációjukhoz a közlekedési rendszer, melyek a következményei a politikai földrajz világában, milyen hatással van egy-egy világváros jelenléte a természeti környezetre? Alapos elemzéssel számos, szinte végtelen sok következmény tárható fel, amelyek közül általában a leginkább fontosakat keressük.

A földrajz tehát, megmondja, hogy hol vannak és milyenek a helyek, válaszol arra a kérdésre, hogy miért ott vannak és miért lettek ilyenné, valamint arra, hogy mi mindent okoz az, hogy ott vannak. Ez nagyjából ugyanaz, amit bármely tudomány csinál a szociológiától a kémiáig: jelenségeket vizsgálnak, majd megpróbálják azokat megmagyarázni. Saját szakmánkra koncentrálva, azt mondhatjuk, hogy a földrajz leírja a jelenségek térbeliségét és térrel kialakított kölcsönhatásrendszerét. Mi hát a probléma a földrajzzal, hiszen bizonyos felfogások szerint a földrajz tulajdonképpen nem is tudomány.

A gond elsősorban abban rejlik, hogy a földrajzi tér kölcsönhatás-rendszere olyan bonyolult, hogy a legtöbb hely teljesen egyedinek tűnik. Egyenként a geográfia jó eséllyel képes választ adni a miért-ekre, de éppen az egyediség miatt nagyon nehezen boldogul akkor, amikor a miérteket általánosítani kell, és a földrajzi tér egészére érvényes összefüggéseket kell felállítani. Vagyis, csak viszonylag nagy esetlegességgel és komoly leegyszerűsítések mentén vagyunk képesek általános magyarázatokat adni. Talán még azt is megkockáztathatjuk, hogy a földrajzi tér véges, sokkal kisebb annál, semmint hogy a számos egyedi helyi adottságokat képesek legyünk biztos kézzel általánosítani. (Éppen ezért tűnik, tűnt a laikusok számára nagyon „okosnak”, aki fejben tudta sok-sok hely részletes sajátosságait…)

A fentiekből is fakad a földrajz bizonytalan identitása (mint egy helyét kereső kamasz, hiszen jellemzően 19. századi intézményesülésével a fiatalabb tudományok közé tartozik). A geográfia nem rendelkezik tisztán földrajzi jellegű törvényszerűségekkel, jellemzően más tudományterületek térrel kapcsolatos eredményeit magyarázó törvényeket használ fel (a természetföldrajz a geológia, a geofizika, vagy a meteorológia, a társadalomföldrajz elsősorban a közgazdaságtan, kevésbé a szociológia köréből merít). Más megközelítésben éppen e sokak által hendikepként aposztrofált sajátosságban rejlik a földrajz szépsége: szintetizálja mindazon eredményeket, amelyek az emberiséget körülvevő térrel kapcsolatosak, avagy térbeli adottságokkal jellemezhetők (ez a földrajz egyik alternatív definíciójának is tekinthető). Ezen gondolatsort folytatva, joggal – és büszkén – mutatjuk be azt a tudomány-rendszertani felfogást, amely szerint a földrajz nem más, mint a tudományok királynője. A glóbusz hosszúsági körei mentén kimetszett szeletek az „egyszerű” tudományok, amelynek sorozatába természetesen két – megkülönböztetett – diszciplína nem sorolható be. A képzeletbeli déli sarkkörön túl foglal helyet a histográfia, amely mindezen tudományoknak az időbeli rendszerét, elemzését tárja fel, míg az északi félgömbön a földrajz foglal el hasonló pozíciót, a rokontudományok eredményeinek térbeli szintézisét végezve.

A földrajzzal kapcsolatos másik jelentős identitás-probléma, hogy hova is sorolható be a tudományok rendszerében. A tudományos közvéleményt láthatóan zavarja az a probléma, hogy a geográfia valahol a természet- és társadalomtudományok határmezsgyéjén mozog. Általában – Tóth József felfogását is követve – úgy szoktuk értelmezni, hogy a földrajz egységes, de Janus-arcú tudomány, így egyszerre tartozik mindkét világhoz. Ez a kijelentés ugyan hitvallását tekintve szép, magasztos, és identitásunk szempontjából mindenképpen fontos, mégis, be kell vallanunk, hogy a gyakorlatban a különbségek sokszor erősebbek, mint a hasonlóságok. Lehet ugyanis, hogy a tudomány egységes, de az őt művelő tudósai nem: egészen egyértelműen kijelenthetjük, hogy vannak természet- és vannak társadalomföldrajzosok. Sajnos, kihalóban van a homo geographus, az a típus, aki képes volt a földrajz egészében alkotni, bejátszotta az egész pályát, és több mai ágban is értékelhető önálló kutatási teljesítménnyel tudott előállni. A tudomány világa – amellett, hogy napjainkban megint erősödőben vannak a posztmodern hatásokat meglovagoló szinkretista, összegző szemléletmódok – az elmúlt évtizedekben rohamosan haladt a specializáció felé. A kutatók már egyetemista korunkban szakosodnak, és nem véletlenül. A felhalmozott tudáskészlet óriásira duzzadt, a legzseniálisabbaknak sincs szemernyi esélye egy teljes tudomány aktuális fejlődésével tisztában lenni, és örül, ha saját szakterülete fejlődését részben tudja követni. Ráadásul, a geográfiában ez még nem is elég. Mivel a fentiekben már kijelentettük, hogy tudományunk felhasználja más tudományok eredményeit, törvényszerűségeit, szükséges, hogy a kutató ezen tudományterületeken is némileg otthonosan mozogjon. Egy társadalomföldrajzosnak szüksége van történeti, közgazdasági, szociológiai, politológiai, statisztikai, a természetföldrajzosnak geológiai, fizikai, kémiai, matematikai ismeretekre (talán ez az utóbbi a közös pont). Ezt egy ember már csak azért is képtelen átfogni, mert jellemzően azért a bennünk meglévő természetes érdeklődés, kíváncsiság sem ennyire diffúz: általában vagy-vagy. Akik érdeklődnek a történelem vagy filozófia iránt, azokat többnyire a világból ki lehet űzni némi kémiával, fizikával (tisztelet a kivételnek). Éppen ezért gyanítjuk, hogy reménybeli olvasónk, az az egyetemi hallgató, aki csak most kezd ismerkedni a földrajz rejtelmeivel, máris közelebb érzi magához egyik vagy a másik oldalt. Ezzel semmi probléma nincsen: hisszük és valljuk, hogy ez így természetes, de ennek ellenére a geográfia semmilyen ága sem tanulmányozható a másik oldal alapvető ismerete nélkül.

Vannak egyéb tényezők is, amelyek bonyolulttá teszik a földrajz besorolását. Magyarországon a földrajz hivatalosan természettudomány: nem csak az egyetemen sorolják a földrajzi képzéseket a természettudományi karokhoz, hanem az akadémiai szinten is az élettelen természettudományok részét képezi a geográfia egésze. Ez egyébként számos gyakorlati problémát okoz a társadalomföldrajzosnak, aki némileg elveszve érzi magát a geokémikusok, meteorológusok és mineralógusok színes világában.

Ugyanakkor a valódi természettudományok által használt törvényszerűségek megkerülhetetlenek: a fizika egészen határozottan állítja, hogy a gravitáció univerzális törvényei alól nincs kivétel, a kémia biztos abban, hogy minden vízmolekula felépítése azonos, és így tovább. Ilyen megkerülhetetlen törvényei általában még a természetföldrajznak sincsenek, a társadalomföldrajz pedig szinte teljesen mentes ezektől. A társadalomföldrajzi elméletek indukciós logika mentén jönnek létre: kellően nagy számú egyedi eset általánosításával készül egy általános magyarázó elmélet. Csakhogy, ezek alól lényegében minden esetben található kivétel, így ezek nem törvények, hanem csak törvényszerűségek, bizonyos arányban magyarázzák az adott jelenséget, de nem minden esetben. Ezen nincs mit csodálkozni: hasonló problémákkal küzd minden jelentős társadalomtudomány, és ez a küzdelem különösen látványos például a közgazdaságtan esetében, amelytől ráadásul azt is elvárják, hogy a törvényeire támaszkodva adjon jóslásokat jövőbeli folyamatok kimenetelére, amelyekre általában természetesen nem képes.

A földrajz természettudományokhoz való sorolása részben vélhetően abból a tényből fakad, hogy létrejöttekor döntően a természeti környezet jelenségeinek leírásával foglalkozott, és korai nagyjai között túlnyomó többségben voltak a klasszikus természettudományos műveltséggel rendelkezők. Ez a helyzet mára részben megváltozott. A földrajz nagykorúvá válása azt az elkerülhetetlen folyamatot is magával hozta, hogy sorra váltak ki azok a tudományok, amelyek valamikor részei voltak: ilyennek tekinthető elválása a geológiától, illetve a meteorológia, klimatológia, hidrológia, pedológia (talajtan) leszakadása. Ezek mind-mind azt eredményezték, hogy a természetföldrajz önálló kutatási területe beszűkült, és ezen belül a hangsúly gyakran az ember-természet interakciókra terelődött (ezt a hullámot lovagolják meg olyan tudományágak, mint a környezettudomány, ami megint csak a földrajzhoz nagyon hasonló terepen mozog). Így a földrajz súlypontja megítélésünk szerint kissé a társadalomföldrajz felé tolódott el az utóbbi időkben. Ha teljesen szabadon, és a történelmi előzmények hatásától mentesen lehetne e kérdésben megnyilatkozni, akkor véleményünk szerint a földrajz inkább egy olyan társadalomtudomány, amely az embernek és az emberek közösségeinek a fizikai térrel, valamint egymással a fizikai térben lejátszódó interakcióit vizsgálja, semmint egy természettudomány, amely a fizikai tér folyamatait az embert is figyelembe véve kutatja. Felfogásunk szerint ugyanis az utóbbit egyre inkább a földrajzból önállósult, fentiekben bemutatott tudományok teszik meg.

A fentiek után azonban a konvenciókhoz ragaszkodva, fogadjuk el, hogy a földrajz egyszerre természet- és társadalomtudomány. Ezek után nincs más feladatunk, mint feltérképezni, hogy hol helyezkedik el ebben a rendszerben a címben szereplő társadalom-, illetve gazdaságföldrajz. A földrajztudomány belső szerkezetével kapcsolatban is számos megközelítés ismert, amelyek részletes bemutatása nem célunk ezen alkalommal. Általánosságban annyit szükséges azonban leszögezni, hogy vagy a földrajztudomány tárgyával, vagy valamely szemléleti kérdéssel összefüggő ok az, aminek következtében eltérő – esetenként lényeges elemeiben is különböző – felosztások születnek. A mellékelt vázlaton bemutatott felosztás, természetesen, csak egy a lehetséges variánsok közül, de olyan, amely a pécsi geográfiai műhely alapítóinak több évtizedes kutatási és oktatási tapasztalataira épül.

E felosztás, amely szintén Tóth József rendszeréből származik, a kettősség problémáját egy harmadik részterület integrálásával kívánja megoldani. Az egyenrangú, egymást gyakran átfedő és kiegészítő látásmódok ugyanazon térrel foglalkoznak, megközelítéseikben más-más súlypontokkal. A társadalomföldrajz a teret a társadalom, és az általa megtestesített tevékenységek oldaláról közelíti meg, míg a természeti földrajz, elsősorban a természeti (fizikai) adottságok, folyamatok nézőpontjából vizsgálódik. A regionális földrajz környezetünkből egy tetszőleges léptékű (település, régió, ország, kontinens stb.), ám társadalmi, gazdasági, infrastrukturális, természeti fejlődése során sajátságos ismérvekkel leírható, így lehatárolható tér-szeletet vesz vizsgálat alá. Ugyanakkor a regionális földrajz olyan módon is felfogható, hogy nem más, mint az általános szemléletmódú természet- és társadalomföldrajz konkrét térségekre vonatkozó alkalmazása.

A segédtudományokban – amelyek közül csak meglehetősen önkényesen válogattunk, és a sor szinte végtelenül bővíthető – való jártasság igénye, ilyen nagyszámú diszciplína esetén, különösen nehézzé teszi a geográfia alkotó művelését. A sokrétűség és sokoldalúság ugyanakkor biztosítja, hogy a végzett szakemberek, a szűkebb szakképzettségükhöz sorolható pályavariánsokon túl, más társadalmi posztokat is eredményesen töltsenek be.

A társadalomföldrajz a geográfia részterületei közül az „ifjabb nővér”. A természetföldrajzhoz képest némi megkésettséggel kezdte meg működését, és elnevezése is hosszú ideig bizonytalan volt. Éppen ezért nagyon sokszínű a térkép, ha azt vizsgáljuk, hogy az egyes nyelveken, még inkább, az egyes geográfiákban milyen néven illetik, illetve milyen tartalommal művelik azt, amit ma leggyakrabban társadalomföldrajznak nevezünk.

Történetileg hívták – és hívják – a részdiszciplínát emberföldrajznak (human geography) vagy antropo-geográfiának (kacifántossága miatt nem baj, hogy kikopott a használatból), van, ahol a kulturális földrajz (cultural geography) megnevezés fedi le azt, amit mi társadalomföldrajzként értelmezünk (míg a magyar kategorizálásban a kulturális földrajz szűkebb, valóban csak a kultúra térbeliségének kérdéseivel foglalkozik). A hazai társadalomföldrajz természeti, avagy komplex földrajzról történő leválásakor még a humanisztikus földrajz megnevezés is előkerült, amely elnevezés (humanistic geography) azonban az 1970-es években az angolszász irodalomban más tartalommal vált ismertebbé. A szocializmus időszakában a gazdaságföldrajz kifejezés volt használatos a geográfia nem-természeti részének egészére, mintegy hangsúlyozva, hogy a termelési és elosztási viszonyok térbelisége érdekli elsősorban a kor kutatóinak megrendeléseket adó politikát. Ebben „természetesen” benne foglaltatottak olyan területek mint a népesség- és településföldrajz, a mai értelemben vett gazdaságföldrajz, de (ideológiailag) nem fért bele például a vallás-, etnikai, vagy politikai földrajz. Napjainkban hazánkban egyeduralkodó az a szemlélet, hogy a társadalom az a rendszer, amely lefedi az ember működésének egészét, és a gazdaság (valamit a kultúra, a sport, az oktatás, a politika) ennek alrendszerként fogható fel.

A társadalomföldrajz belső tagozódása nincs kőbe vésve. Általában véve egyre inkább jellemző a földrajzban a – Probáld Ferenc után – „jelzős földrajzok” elharapózása. Ezt mi magunk elkerülhetetlennek látjuk: mivel szinte minden társadalmi tevékenységnek és jelenségnek vizsgálható a térbelisége, ezért sorra meg is jelennek az ezzel kapcsolatos megközelítések. Ezek közül a Tóth József által szerkesztett és 2001-ben megjelent Általános társadalomföldrajz című egyetemi tankönyv két kötete jó néhány új témakört mutat be, de sokszínűségében még meg sem közelíti például a mai nyugat-európai iskolák képviselte spektrumot. Nem kísérünk meg itt és most teljes felsorolást adni, ez sem nem lehetséges, sem nem szükséges. Tananyagunk szerkezetében az általános kérdéseken túl három részterületet láttunk fontosnak kiemelni: a népességföldrajzot, hiszen az ember és az embercsoport minden társadalmi jelenség alapja, illetve mozgatórugója, a településföldrajzot, mert ezek a társadalmi jelenségek a földrajzi tér településeknek elkeresztelt (természet és társadalom által) kitüntetett pontjain koncentrálódnak, és a gazdaságföldrajzot, ugyanis ez a részterület szolgáltatja talán a legtöbb fontos információt a földrajzi tér szerkezetének megértéséhez és törvényszerűségeinek feltárásához. Ugyanakkor fontosnak látjuk hangsúlyozni, hogy a társadalomföldrajz tanulmányozása nem lehet teljes anélkül, hogy ne ismernék az alapvető összefüggéseket a kulturális földrajz, a szociálgeográfia (amely a társadalmi csoportok térhasználatának rendjével foglalkozik) és a politikai földrajz területén. Ezek a tárgyak azonban nem képezik ezen tananyag részét, így elsajátításukhoz a hallgatónak más forrásokat is szükséges igénybe venni.