A fejlődés általános értelmezése egy teljesebb, összetettebb, magasabb minőségi állapot felé irányuló változás, kibontakozás, kiteljesedés, amely során általában bonyolultabb struktúrájú, változatosabb és differenciáltabb tulajdonságú rendszerek jönnek létre. Pontosabb képet alkothatunk a fejlődés természetéről, ha az evolúció fogalmának tartalmát elemezzük. Ez azért is logikus és nélkülözhetetlen, mivel az emberiség fejlődése a földi élet evolúciójának része, ezért életünkre is érvényesek az evolúció törvényei. Az evolúció folyamata az univerzum kialakulásával kezdődött el kb. 13-15 milliárd évvel ezelőtt, és tart a jövőbe. Az élet fejlődése az univerzum kiteljesedését jelenti. Az evolúció folyamatában az egyre összetettebb rendszerek „megteremtik” az embert és annak létfeltételeit, társadalmi, gazdasági rendszereit, amelyek az emberi kiteljesedést szolgálják. A világ sorsa, az evolúció célja, eredménye azonban ismeretlen és kiszámíthatatlan. Hegel 1841-ben leírt gondolata ma is érvényes: a „természet az abszolút végcélt nem önmagában tartalmazza”.

A fenntartható fejlődés megértéséhez és megvalósításához nélkülözhetetlen az evolúció folyamatának és jellemzőinek az ismerete. Az általános evolúciós elmélet a XX. század utolsó évtizedeiben bontakozott ki, és nemcsak az univerzum és a bioszféra, hanem a társadalmi-gazdasági rendszerek, mint szintén élő rendszerek fejlődésének jellemzőit is magába foglalja. A természetes rendszerek önszerveződőek, önfenntartók, és ez a képesség az anyagban benne rejlik, annak természetes, immanens tulajdonsága. Az önszerveződő rendszerek állandó mozgásának a lényege a reprodukció, az újratermelés, azaz a fajfenntartás. A fejlődést a replikatív minta megváltozása jelenti, amely vagy véletlenül, vagy a környezet változására adott válaszként történik. A fajok keletkezése során egyre változatosabb, diverzebb rendszerek jönnek létre, és ez a fokozódó biodiverzitás a további fejlődés feltétele is egyben, mivel változatos, magasabb szintű kreativitásra képes környezetet jelent az új fajok kialakulása számára.

A rendszerek fejlődését a pozitív és negatív visszacsatolások segítik elő, amelyek az önszabályozás eszközei. A rendszer fejlődőképessége a káosz határán a legnagyobb, amikor a rendszer feszültsége a legmagasabb. A változások több irányban mehetnek végbe, új, ugrásszerű szerveződési szintet hozhatnak létre, megtörténhetnek lassú átmenettel, de katasztrofális gyorsasággal is. A változások irreverzibilisek, visszafordíthatatlanok, térben és időben egyenetlenek, és ciklusosak. A ciklusosság mindenhol jelen van, a kozmosz életétől kezdve az emberi testig, a makro- és mikrovilágban egyaránt, és jellemző a társadalom, a gazdasági élet eseményeire is. A természetes rendszerek önfenntartók, így a földi rendszer is, amelyet a Nap és az univerzum energiái tartanak fenn A bioszférában az energia-áramlás lineáris módon történik, az anyag pedig különböző ritmusú ciklusokban mozog. Anyagi szinten a bolygó zárt, véges rendszer, azonban energetikai szempontból nyitott. A természetes rendszerek kaotikus, azaz nemlineáris rendszerek, amelynek változásai determinisztikusan véletlenszerűek és generálják a fejlődést. Ebből következik az a tény, hogy a véletleneknek nagy jelentőségük van, valamint az, hogy a természetes rendszerek változásait nem lehet hosszú távon előrejelezni. A kaotikus változások mind a világegyetem, mind a történelem, mind pedig az emberi lét eseményeire hatással vannak.

A természetes rendszerek szükségszerűen hierarchikusak és a komplexitás irányába fejlődnek, azaz egyre összetettebb, bonyolultabb és differenciáltabb kapcsolat- és kölcsönhatásrendszert mutatnak és egyre hatékonyabban működnek. Ennek következtében egyre magasabb fokú koordináció és kooperáció megvalósítására van lehetőség. A bioszférában az első számú kapcsolati forma a kooperáció. A legújabb kutatások (például Lynn Margulis, 2001) szerint a bolygó élővilága egyetlen szimbiózisként is értelmezhető. A versengés a második számú kapcsolati forma, amely a szelekciót szolgálja és a dinamikus egyensúlyra törekvést biztosítja. A szelekció azonban előnyben részesíti azokat a fajokat, amelyek hatékonyan képesek együttműködni és az erőforrásokon osztozkodni. Az evolúció során a fajok lét- és fajfenntartása egyre nagyobb hatékonysággal és gazdaságossággal megy végbe, és az erre való törekvés az evolúció egyik mozgatórugója. A fenntarthatóság szempontjából talán a legfontosabb jellemző a koevolúció. Az élőlények alkalmazkodási folyamataik során az élő és élettelen környezetükkel kölcsönhatásban, együttesen fejlődnek. A bioszféra az ember élőhelye, otthona, amely életfeltételeit, szükségleteinek forrását és civilizációjának, emberi kiteljesedésének minden feltételét biztosítja. A geo-bioszféra tehát az a létfenntartó rendszer, amelytől függ az emberi élet és valamennyi, ember által létrehozott rendszer. A függő helyzet logikai következménye, hogy a társadalmi-gazdasági rendszerek csak alrendszerek lehetnek. Az alrendszerek fejlődésére, szerveződésére és működésére pedig lényegileg ugyanazok a törvények és elvek érvényesek, mint a létfenntartó főrendszerre.

A fenntartható fejlődés fogalmi definíciója megköveteli a „fejlődés” és a „fejlesztés” kifejezések közti különbség értelmezését is, amelyet a nemzetközileg elterjedt „sustainable development” kifejezés nem tud visszaadni. A magyar nyelvben viszont jól megkülönböztethető a fejlődés vagy fejlesztés kifejezések, de ennek ellenére igen gyakran szinonimaként használjuk. A fejlődés természetes jelenség. A természet „önmagától” fejlődik, amelyet semmilyen emberi beavatkozás nem képes tovább fejleszteni, azaz jobbítani, vagy gyorsítani. Önmagában tökéletes és állandóan változó rendszer, amelyet épp az emberi tökéletesítő szándék foszt meg attól a dinamizmustól és szerkezettől, amely a fejlődés feltétele. A földi evolúciót 4,5 milliárd éve a természeti erők szabályozzák. Az ember a technológiája segítségével részben átveszi ezt a szerepet, azaz megváltoztatja, illetve átmenetileg kiiktatja a természet bizonyos önszabályozó visszacsatolásait. Ezzel azonban az a kötelezettség is járna, hogy a természetes szabályozást logikai és etikai alapú jogi szabályozással helyettesítse. Ezek hiánya okozta a jelenlegi válságot. A fejlesztés tudatos emberi tevékenység, beavatkozás, amely egy meghatározott cél érdekében történik. A fejlesztés során a tudomány és a technika eredményeinek felhasználásával olyan tervszerű gazdasági, műszaki tevékenység valósul meg, amely mennyiségi és minőségi változást hoz. A fejlesztés erőforrásigényét viszont a természet biztosítja. Az erőforrásokat a gazdasági tevékenység új, mesterséges rendszerben dolgozza fel, amely azonban megzavarja a rendszer természetes állapotát és fejlődésének irányát.

A jelenlegi gazdasági növekedés és a természeti törvények nem egyeztethetők össze. A valódi fejlődésnek azonban nincsenek korlátai. Minden tudásunk rendelkezésre áll a megvalósításhoz, csak változnunk kell. Mindennek és mindenkinek. A fenntartható fejlődés értékrendje határozott különbséget tesz a hagyományos életszínvonal és az új fogalom, az életminőség, a jólét fogalma között. Az életszínvonal elsősorban mennyiségi jellegű fogalom, amely a gazdasági növekedés, a termelés és fogyasztás mértékét jelzi és általánosan használt mutatója a GDP. Az életminőség fogalma az emberhez méltó körülményeket biztosító termelés mellett figyelembe veszi a jövedelemelosztást, foglalkoztatást, munkafeltételeket, szabadidőt, a környezet állapotát és a jövő biztonságát, és az emberi kapcsolatok minőségét (HDI, ISEW, stb.). Fontos mérőszám az ökológiai lábnyom, amely hektárban fejezi ki a teljes fogyasztás természetigényét. Az emberiség jelenleg legalább másfélszer akkora „lábon” él, mint amekkorát megenged a Föld eltartóképessége.

A bioszféra, a társadalom, valamint a gazdaság egyetlen rendszert alkotnak. Az alrendszereket és elemeiket nem lehet elválasztani egymástól, mivel minden mindennel összefügg. A természetes rendszerek szükségszerűen hierarchikusak, azaz egyszerűbb alrendszerekből állnak, amelyek laza, elsősorban kooperatív kapcsolatban vannak egymással, és az alrendszerek egymásba épülnek, egymásba ágyazottan léteznek. A fenntartható fejlődés a következő hierarchiában valósítható meg: A természetben, mint létfenntartó rendszerben él a társadalom, és a társadalomba ágyazottan, annak valódi érdekeit és értékeit biztosítja, szolgálja a gazdaság, amely tehát további alrendszer helyzetbe kerül.

A társadalom feladata, hogy teljes körű ellenőrzést valósítson meg a gazdaság felett, mivel a gazdagságnak egyre nagyobb igénye van a természetre, mint erőforrásra, a természetnek viszont nincs igénye az emberre. A gazdaság jelenlegi szerkezete nem akarja, de nem is tudja önmagát korlátozni. A társadalom érdeke a létfenntartó rendszer egészséges működése, szolgáltatásai (stabil légkör, tiszta levegő és víz, talaj, ásványi kincsek, stb.) és valódi érdek ennek a megőrzése, fejlődőképességének biztosítása. Létezésünket és az anyagi szükségletek forrását csak a természet képes biztosítani.

A bioszféra komplex természetes rendszer, amelyben az ember társadalmi és gazdasági rendszereket alkotva él. A bioszféra alrendszereinek modelljei alapvetően megegyeznek egymással, bár az egyes ökoszisztémák lehetnek különbözőek, azonban működésükben mindig azonosak, illetve analógok, ekvivalensek egymással. Az alrendszereknek tehát kompatibilisnek kell lenniük a zavartalan együttélés érdekében. Az emberiség az Univerzum és a földi élet evolúciójának a része és aktív résztvevője. Ezért fejlődésének kereteit a létfenntartó bioszféra fejlődési iránya és törvényei jelölik ki.

A bioszféra alrendszereként az emberiség úgy képes biztonságosan fejlődni, ha a létfenntartó bioszféra fejlődési irányához és annak szerveződési és működési modelljéhez hasonlóan fejlődik, tehát kompatibilis, harmonikus módon illeszkedik a bioszférához, ezért abban visszafordíthatatlan károkat nem okoz, így képes hosszútávon is biztosítani az indokolt emberi szükségletek erőforrásait. A fenntartható fejlődés ökológiai alapelvei kiegészülnek a társadalmi együttélés morális szabályaival.

A fenntartható fejlődés modellje szerint tehát a teljes rendszer hierarchia viszonyai a következők:

Az emberiségre eddig alapvetően a fizikai korlátok kitágításának stratégiája volt jellemző, és most, hogy teljesen birtokba vette a bolygót, elsősorban a fizikai korlátokon belüli élet stratégiájára van szükség. Természetesen a fizikai korlátokat a tudományos-technikai fejlődés képes tovább tágítani újabb eredményekkel, helyettesítő anyagokkal, újrahasznosítással, azaz a hatékonyság növelésének óriási lehetőségei vannak. De a természeti erőforrások mennyiségét és a bioszféra tűrőképességének határait a tudomány sem képes növelni. Döntés előtt áll az emberiség: vagy az önkéntes korlátozás, azaz a szigorúbb szabályozás nehéz, de biztonságosabb módját választja, vagy rábízza magát a „természetes” szabályozásra, amely súlyos válságokkal, összeomlással jár. Mivel az egyes ember és az emberiség is az önszabályozó rendszer része, ezért van esély arra, hogy egy elfogadhatóan korlátozott és mérsékelt válságokkal, veszteségekkel járó korszakváltást valósítsunk meg. A szükséges változások késése miatt azonban várható, hogy mind a természet, mind az emberiség is jelentős fizikai veszteségeket szenved el.

Az emberi igényeket a természet törvényeihez alkalmazkodva kell biztosítani. Ehhez teljesen új gazdasági modellre és új technológiákra van szükség. A fenntartható gazdaság a természethez hasonlóan működik, azaz lokálisan és ciklusosan, megújuló módon és komplexitásra törekvő kreatív kooperációban használja a természeti erőforrásokat. Szerveződését a globális, a regionális és lokális szintű gazdaságok hierarchikus, egymásba ágyazott, kooperatív kapcsolatai határozzák meg. A fenntartható fejlődés elméletében a hangsúly a helyi gazdaságra kerül, mivel a termelés és a fogyasztás lokális tevékenység. E két tevékenység térbeli elkülönülését a kereskedelem és a közlekedés jellemzői határozzák meg. A közlekedés hatékonysága részben a technológiai fejlődéstől, részben pedig a fosszilis üzemanyagok árától függ, amelyet hatalmi érdekek függvényében elsősorban a politikai akarat határoz meg.

A részben önálló, laza kapcsolatban álló helyi szintek az alapellátást biztosítják azoknak az erőforrásoknak a felhasználásával, amelyek általában mindenhol rendelkezésre állnak. Ilyenek az alapvető élelmiszerek, építőanyagok, ipari növények. A regionális gazdaságot a szükségletek magasabb hierarchia-szintjének biztosítása jelenti, olyan erőforrások felhasználásával, amelyek nem mindenhol találhatók és ezzel nagyobb értéket is jelentenek, pl. tartós fogyasztási cikkek, ritkábban fogyasztott élelmiszerek, kulturális termékek. A globális szint elméletileg a legritkább erőforrások felhasználásával és a legnagyobb hozzáadott értékkel rendelkező termékek szintje.

A helyi gazdaság lényege, hogy a helyi erőforrásokat a helyi igények szerint, helyi döntések alapján, a helyben élők javára dolgozzák fel és értékesítik a helyi tőke, munkaerő és tudás felhasználásával, valamint ökológiailag kompatibilis technológiák alkalmazásával. A helyi erőforrások haszna - feldolgozásból, értékesítésből, akár bérleti díjakból - a helyi közösség javát szolgálja. A helyi fejlesztéseket bővítve munkalehetőséget, jövedelmet teremt, infrastruktúrát, szolgáltatásokat fejleszt és helyben adózik. A helyben élők otthonuknak tekintik a tájat, a települést, és ezért nagyobb felelősséget éreznek a jövő iránt és általában jobban ismerik a helyi viszonyokat, mint a kiemelt adminisztratív központok döntéshozói. Az emberek sokkal nagyobb energiákat képesek összpontosítani saját elképzeléseik megvalósításához, mint a fejlesztési intézmények ajánlásaihoz. A személyes kapcsolatok szorosak, és ez képezi azt a bizalmat, amelyet Fukuyama, Giddens és sokan mások is társadalmi tőkének neveznek.

A helyi gazdaság nem képes minden igényt kielégíteni a helyi erőforrások korlátozottsága, valamint a termelés hatékony megszervezése miatt, viszont feltétlenül ellenőrizni kell, hogy milyen és mekkora külső erőforrások és késztermékek kerülnek be a lokális gazdaságba. Ezek ugyanis függést és kiszolgáltatottságot jelentenek. A kisléptékű gazdaságok között a komparatív előnyök mérsékeltek, és ezzel közel egyensúlyi helyzet alakítható ki. A verseny keretei korlátozottabbak, a helyi társadalom jövedelmi különbségei is kiegyenlítettebbek. A helyi közösség képes kontrollálni az egészséges és tisztességes versenyt. Az importnak alkalmazkodni kell a helyi erőforrásokhoz, ne értékeljék le, ne szorítsák háttérbe, hanem gazdagítsák azt. A legerősebb szerepe a helyi erőforrásoknak kell, hogy legyen. Ez az elv érvényes a munkaerő alkalmazására is. Az importárak kialakításának elvi szempontja szerint az ár tükrözze a felhasznált természeti erőforrás valódi értékét, az előállítás környezeti terheit, a szállítás teljes költségét a környezeti károkkal együtt, a csomagolóanyag, hulladék elszállítását, újrahasznosítását.

A helyi gazdaság a javak és egyedi értékek előállítását a helyi forrásokra, szaktudásra és tradícióra és a felelősségtudatra alapozza. A gazdaság „szem előtt van”, a közösség tagjai ismerik egymást, ezért az erkölcsi normáknak is fontos szerepe van. A helyi gazdaság szociális feladatot is képes ellátni, adományok, természetbeni segítség formájában, és a hátrányos helyzetűek közvetlen, gyors támogatást kaphatnak. A helyi tudás többszörösen szerepet kap: a helyi erőforrásokhoz kapcsolódik, és a helyi emberek tapasztalata, hagyományozott tudása semmivel sem pótolható, mivel bölcsesség, tisztesség, természet- és munkaszeretet is kapcsolódik hozzá. Másrészt, mivel a modern társadalmak fő versenyképességi eleme, a tudás és a tanulás-képesség nagyban függ a helyi kulturális környezettől, ezért a helyi tudás értéke a fiatal generációkra, és a helyi oktatási - nevelési folyamatokra rendkívül nagy hatással van. Ez a kultúra beépül a helyi társadalom életébe is. A hagyományok feltárása és folytatása a falusi közösségek számára is nagy értéket jelentenek. Ennek jelentőségét egyrészt a közösségi események adják, az ünnepek, rítusok és ezeken keresztül a mindennapi gazdasági, társadalmi és emberi kapcsolatok. A hagyományos gazdálkodás a turizmus számára is vonzerőt jelent (látvány-udvarok, műhelyek, kézműves tanfolyamok). Fontos tudni, hogy a tradicionális közösségekben a legkülönbözőbb formában kerültek gazdasági kapcsolatba a közösség tagjai (ajándék, kaláka, koma-tál, stb.), és ezek lényegi célja a közösség erejének, összetartozás-tudatának az erősítése. Az információ globális dömpingjében való eligazodás rendkívül nehéz, ezért nélkülözhetetlen a közösségi kontroll, amelyben a helyi értelmiségi rétegre fontos szerep vár.

A fenntartható agrár-rendszerek olyan komplex rendszerek, amelyek a növénytermesztés, állattenyésztés, erdő-, vad- és halgazdálkodáson kívül magukba foglalják azok részleges feldolgozását, ezen kívül a rurális népesség foglalkoztatásának és településformáinak bizonyos feladatait, a helyi közösségek és hagyományaik fennmaradását és a térségek természetvédelmét, valamint turizmusát is. Alapvető követelmény az egészséges, azaz vegyszermaradványoktól mentes és magas beltartalmi értékkel (vitaminok, ásványi anyagok) rendelkező élelmiszerek előállítása és feldolgozása olyan termelési rendszerek alkalmazásával, melyek a létfenntartó bioszférát nem károsítják, annak diverzitását megőrzik, megtartva és növelve a talajok természetes termékenységét, a felszíni és a felszín alatti vizek és a légkör tisztaságát.

A komplex gazdaság olyan részben zárt, körforgásra épülő rendszer, amelyben a termelés feltételeit a gazdaság részben biztosítja önmaga számára, tehát részlegesen önellátó, és a termelés olyan technológia alkalmazásával történik, amely illeszkedik a természeti környezethez. A nagyüzemek az „alacsony ráfordítás” (Low Input Sustainable Agriculture) technológiájának alkalmazásával tudnak eleget tenni a fenntarthatóság követelményeinek. Kevesebb vegyszer kerül be a növénytermesztési és állattartó rendszerekbe, és ez kevesebb energiát jelent. Az integrált növényvédelem hozzájárul a talajok minőségének megtartásához. A fenntartható agrárium célja az optimális hozam elérése, amelyben a termékegységre vetített ráfordítás a legkisebb. Az optimális hozam hosszútávon biztosítható, azaz fenntartható. A túltermelési válságokkal és raktározási gondokkal küzdő nyugati agrár-rendszerek számára a mérsékelten csökkent termésátlagok nem okoznak problémát.

Egyre nagyobb szerepet kap a kisüzemi méretekben művelhető ökológiai gazdálkodás. A biogazdálkodás a hagyományos és helyi növény- és állatfajtákat részesíti előnyben, ezzel növeli a biológiai diverzitást, és a termékdiverzitást. Az állatok egészségvédelme a hagyományos, táj-jellegű ellenálló fajták természetes tartására épül. A vetésforgó, szerves és szervetlen trágyázás, komposztálás, mikroorganizmusok, öntözés és a talajművelés helyes kialakításával, erózió-csökkentési módszerek alkalmazásával kialakítható a környezetkímélő, de eredményesen termelő agrár-gazdaság. (A müncheni vízművek kimutatása szerint felére csökkent a kezeletlen talajvíz nitráttartalma, ezért támogatja a biogazdálkodást, pl. saját üzemi étkezdéjében csak a helyi biotermékeket értékesíti, ezen kívül anyagi támogatást is kapnak a gazdálkodók).

Fontos feladat, hogy a táplálkozási szokások megváltozása miatt háttérbe szorult, elfelejtett növényi és állati élelmiszerek ismét megfelelő szerepet kapjanak. Az egészséges életmód terjedésével egyre nagyobb a kereslet az ilyen termékek iránt, pl. köles, hajdina, amarant, mangalica, kecske, stb. A táj diverzitását növelik azok a törekvések, hogy a gazdaságtalanul művelhető földeken helyreállítsák a régi legelőket, réteket és erdőket. Mindez az energia-takarékos stratégia a természet- és környezetvédelem és a turizmus céljait is szolgálja, de ki kell emelni a CO2 megkötésben játszott szerepét is. A biogazdaságok tevékenységükkel ápolják a hagyományokat, a közösségi gazdálkodási formákat és a helyi közösségeket, világszerte különböző típusú szövetkezeteket alkotnak értékesítésre, információ-cserére, stb. Ezek a gazdaságok a klimatikus változásokra és a piaci változásokra is könnyebben tudnak reagálni, tehát stabilitásuk foka nagyobb, mint a hagyományos monokultúrás gazdaságoké. A biogazdálkodás egyre jobban terjed a fejlett országokban, különösen az utóbbi évek élelmiszer-biztonsági botrányai hatására (dioxin, kergemarhakór). Az Európai Unió 1993 óta támogatja a biogazdálkodást. A Soil Association és az IFOAM (International Federation of Organic Agricultural Movements, hazánkban a Biokontroll Hungária Kht.) egységes minősítési rendszere garantálja az ellenőrzött gazdaságok biotermékeinek minőségét. Magyarországon sajnos a támogatások hiánya miatt az utóbbi években csökkent az ökológiai gazdálkodásba bevont területek nagysága.

A biogazdálkodás termelékeny és általában nagyobb hasznot hoz. Az USA kutatóállomásainak mérése szerint a biogazdaságokban a kukorica termésátlaga 94%-a, a búza 97%-a, a szója 94%-a a hagyományosnak. Hétéves indiai megfigyelések szerint a biogazdaságok búza, gyapot, szója és chili termésmennyiségei átlagosan 20%-kal nagyobb volt, mint a hagyományos gazdálkodóknál. A harmadik világban különösen komoly lehetőséget látnak a kutatók, ahol ezekkel a módszerekkel a hagyományos gazdálkodást fel lehet váltani és nincs szükség jelentős befektetésre. A fenntartható agrár-gazdaságban nincs hulladék, felesleges melléktermék. Mindent felhasznál és ezzel mérsékli a szállítási igényeket, ezért minimális a környezetszennyezés, és csak az értékesíthető termék hagyja el a rendszert.

A fenntartható helyi agrárgazdaságok friss és csak minimális mértékben tartósított termékeket értékesít (zöldség-, gyümölcs- és tejgazdaságok). A tartósítás során elsősorban a hagyományos, vegyszermentes módszereket alkalmazzák, amelyek nagy részben élőmunkát igényelnek és munkahelyeket biztosítanak a helyi lakosság számára. Ezt pedig csak lokális és regionális keretekben lehet megoldani. Az agrártermékek nagy része, az alapélelmiszerek szinte bárhol megtermelhetők, nem indokolt ezek nagy távolságú kereskedelme. A gazdaságok másik fontos érdeke, hogy saját rendszerén belül olyan mértékig dolgozza fel saját terményeit, amennyire csak lehetséges. Fontos része a fenntartható agráriumnak a környezetbarát csomagolás biztosítása, amelynek lényege a minimális és természetes anyagú csomagolás.

Példa egy fenntartható agrár-gazdaságra: repceolajat termel üzemanyag előállítására, amelyet kiegészít szélkerék, napkollektor, geotermia stb. által előállított energiával, a növénytermesztés számára a szerves trágyát saját állatállománya adja, és integrált növényvédelmet alkalmaz. Termékeinek egy részét friss állapotban a helyi és regionális saját üzlethálózatában értékesíti, illetve saját üzemeiben dolgozza fel. Termékeire és tudására saját szervezésű turizmust hoz létre, amely szakmai és rekreációs céllal, lovas-, horgász- és egyéb ágazatokkal tovább bővítheti a gazdaság lehetőségeit.

Az erdőgazdálkodás kiemelkedő feladatokat lát el, a biológiai változatosság megőrzése, a légkör stabilitása, valamint a vízgazdálkodás szempontjából. Ennek érdekében az erdőgazdálkodást alá kell rendelni az ökológiai szempontoknak, illetve olyan komplex erdőgazdálkodást célszerű folytatni, amelyben a „szálalásos”fakitermelés, az erdei termékek és az erdő, a táj nyújtotta turisztikai lehetőségek együttesen kerülnek értékesítésre.

A fenntartható mezőgazdasággal szemben megfogalmazott ellenérvek között az éhínséget említik első helyen. A világban egyre nő az éhezők és az éhesek száma, jelenleg kb. másfél milliárd, ez azonban az elosztási rendszerek alapvető problémája. Másfél milliárd embernek nincs jövedelme az elfogadható táplálkozáshoz, ugyanakkor majdnem ennyi ember túltáplált és felesleges pénzét fogyókúrás módszerekre költi. Az adósságok miatt számos harmadik világbeli ország mezőgazdasága exportra termel élvezeti és ipari növényeket, és eközben az alapvető hazai igényeket sem tudja biztosítani. Ezeken a problémákon sem az intenzív, sem a gén-technológia nem tud segíteni, sőt csak növeli a feszültségeket azzal, hogy a génkezelt vetőmagok magas árát és a szükséges vegyszereket nem képesek megvenni a kisparaszti gazdaságok, illetve a geneteikailag módosított (GM) növények környezeti problémákat okoznak azzal, hogy beporozzák a hagyományos fajokat. A technológia további ökológiai kockázatai még nem ismertek. A világ élelmezésének biztosításához szükséges a fogyasztói magatartás és a táplálkozási szokások megváltozása is. Az egészséges életmód terjedését részben az ökofilozófiák, ökotudatos életformák, a civilizációs betegségek megelőzése, valamint a divat egyaránt támogatja. Gyakran vallási iskolák vegetariánus értékrendje (erőszakmentesség) váltja ki a táplálkozás átalakulását. Az ökotudatos, egészséges táplálkozás alapelve a helyi gazdaság által megtermelt, friss, az évszaknak megfelelő és változatos biotermékek fogyasztása. A Worldwatch Intézet jelentése számítása szerint a húsban gazdag, import élelmiszerekkel való táplálkozás átlag kilencszer akkora C-kibocsátással terheli a környezetet, mint a helyi gazdaságból származó vegetariánus élelmiszer. A világélelmezés megoldásához további feladat a racionális földhasználat. A harmadik világ növekvő népességének lakótelepei és a terjeszkedő gazdaság újabb területeket igényel. Az ipari parkok, bevásárlóközpontok, parkolók és repülőterek többnyire a sík vidékekre települnek. Ez a folyamat elsősorban a szántóföldek rovására megy végbe. A termőföld védelme, minőségének és kiterjedésének biztosítása létkérdés az emberiség számára. A világnépesség növekedésével és a talajok pusztulásával párhuzamosan csökken az egy főre jutó szántó. A kontinensek minimális szántóföld-tartalékkal rendelkeznek, az eddig nem művelt területek pedig ökológiailag sérülékeny térségek. A tengeri és folyóvízi halászat is súlyos gondokkal küzd: az ipari méretű halászat következtében számos faj a kipusztulás szélére került, illetve a vizek szennyezettsége miatt a kifogott halak egy része már nem fogyasztható. A kifogható halak mennyiségére szigorú kvótákat állított fel az Európai Unió.

A fenntartható ipari rendszerek feladata, hogy úgy biztosítsák a társadalmak indokolt energia- és nyersanyagigényét, hogy a kitermelés üteme ne veszélyeztesse a gyors kimerülésüket, és a kitermelés ne okozzon visszafordíthatatlan károkat a természet egyensúlyában, valamint megfelelő tájrehabilitáció következzen a tevékenység befejezése után. További feladata olyan valódi igényeket kielégítő fogyasztásai cikkek és szolgáltatások eszközeinek az előállítása, amelyek anyag- és energiatakarékosak, megbízhatóak, élettartamuk tartós, javíthatók és előállításuk során a technológia nem károsítja a környezetet, valamint újrahasznosíthatók, tehát nem keletkezik hulladék. Az energiagazdálkodást a fosszilis energiahordozók kimerülése és a klímaváltozás miatt sürgősen át kell alakítani.

Az ENSZ Éghajlatváltozási Kormányközi Testület jelentései, illetve a kiotói jegyzőkönyv anyaga szerint a globális széndioxid arányát az 1990-es szint alá kell csökkenteni (450 ppm). 2010 decemberében, Cancunban a Klímacsúcs Konferencia egyezménye hosszú távú célként 2oC-ban maximalizálta a felmelegedést (az ipari forradalom kezdetéhez képest). A vállalt CO2-kibocsátás csökkentése azonban nem lesz elegendő a két fokos hőmérséklet emelkedéséhez. A Világbank becslése szerint a várható klímakatasztrófák okozta globális károk évente megkétszereződhetnek és a következő tíz évben megközelítik a 150 milliárd dollárt.

A fosszilis energiahordozók kimerülésének kérdése rendkívül bonyolult kérdés. Mivel stratégiai fontosságú, ezért igen nehéz megbízható adatokat találni a meglévő, és egyre ritkábban feltárt újabb kőolajkészletek nagyságáról. A folyékony szénhidrogének tartalékai 20-25 éven belül - vagy korábban - olyan mértékben fognak apadni, hogy át kell állni a megújuló források felhasználására. Az bizonyos, hogy a kitermelés költségei fokozatosan emelkednek, a készletek pedig előbb-utóbb kimerülnek, valamint komoly nemzetközi konfliktusok várhatók. Az energiagazdálkodást teljesen újra kell gondolni. A jelenlegi világgazdaság és a fejlett ipari országok pazarló életformát alakítottak ki a viszonylag olcsó energiára. Elméletileg azonban nem szükséges több energia a valódi fejlődés számára. Takarékossággal és az energiahatékonyság fejlesztésével csökkenteni lehet a világ energiaigényét. A technológiai fejlődés lehetőségei korlátlanok.

A fosszilis energiahordozókat a megújuló energiák váltják fel, a napenergia közvetlen és közvetett felhasználása akár végtelen távon is képes biztosítani az energiaigényeket. Óriási lehetőséget nyújt a szélenergia és a geotermia is. A biomassza azonban csak minimális és kiegészítő mértékben alkalmazható, elsősorban biogáz előállítására. Az atomenergia ugyan nem termel CO2-t, viszont a költségei és kockázatai miatt nem illeszkedik a fenntarthatóság koncepciójába. Az energiatermelést lokálisan, az adott hely adottságaira tervezve kell biztosítani. A harmadik világ országaiban, ahol nincs még villamosenergia-hálózat, ott gazdaságosabb napelemeket és kollektorokat felszerelni vagy szélkerekes áramtermelést megvalósítani a helyi igényekre, mint a rendkívül költséges alap-hálózatot és erőműveket megépíteni. Megvan a lehetőség, hogy tudatos helyi politikával az elmaradott térségek a fenntartható fejlődés megvalósításával tudjanak felzárkózni, „átugorva” a nyugati típusú fejlődés problémáit. A fejlett országok területén is egyre nagyobb arányban építenek megújuló energiaforrásra, az északi országokban elsősorban szélenergiára (az energiatermelés 20%-a), a déli országokban, elsősorban Kaliforniában napenergiára. Németországban multimilliárdos iparágat és tízezer munkahelyet teremtett a megújuló energiatermelés, évente 35%-kal emelkednek a bevételek. A technológiai fejlesztések lehetőségei beláthatatlanok és a napenergia-hasznosítás a világ egyik vezető iparága lesz. A napenergiával előállított hidrogénnel működő üzemanyagcellás autók hasonlóan forradalmi változásokat fognak előidézni. A Nap végtelen és kimeríthetetlen energiaforrásként a globális energiaigény tízezerszeresét sugározza a Földre.

A fenntartható ipar létrehozásának számos módszere, eszköze és feltétele adott már. Ide tartoznak azok a nemzetközi, regionális és nemzeti törvények, egyezmények, amelyek a környezetvédelemre, a hulladékgazdálkodásra, a minőségbiztosítási eljárásokra, ISO szabványokra, a termékek életciklus-elemzésére, stb. terjednek ki. Megoldatlan feladat azonban az externáliák, azaz a környezeti és társadalmi költségek problémája. A közgazdaságtan elmélete szerint a termékek árának tartalmaznia kell a termelés, értékesítés és a használat során felmerülő közvetett költségeket is. A gyakorlatban azonban ez az elv nem jelenik meg, és egyre komolyabb társadalmi, kulturális és környezeti problémákat eredményez. A zöld adók megjelenése az árakban ennek a problémának csak egy része, az externáliák teljes körű és gyakorlati megoldása nagy és sürgető kihívás a közgazdaságtan számára. A fenntartható fejlődés irányába történő változások a gazdaság minden területén és minden szintjén megjelennek. A WTO és az IMF változó stratégiája, a multinacionális vállalatok és a helyi közösségek elvei és gyakorlata számtalan bíztató példát mutat. A folyamat ugyan lassú, és gyakran csak elvi deklarációk szintjén tart, de az átalakulás megkezdődött.

A fenntartható gazdaság legújabb komplex modellje, a Kék Gazdaság 2010-ben jelent meg, a Római Klub legújabb jelentéseként. A szerző, Günter Pauli 1994-ben létrehozta a Zero Emissions Research and Initiatives (ZERI) intézetet, amely kutatással, oktatással és a világ számos pontján helyi programok létesítésével foglalkozik. A társadalmi-gazdasági rendszerek hierarchiáját így határozza meg: „A gazdaság törvényei egyben a közösség törvényei is. A közösség törvényei egyben az ökoszisztémák törvényei is.” A Kék Gazdaság szerint „a természetes rendszerek sikeres módszereinek követése révén olyan modelleket tervezhetünk, amelyek általános érvényűek, önszabályozó körforgásban vannak, gondoskodnak a bolygóról és a rajta élő fajokról és az örökkévalóság érzését nyújtják”. A természetben az anyagok végtelen, önszabályozó körfolyamatokban áramlanak. „Minden élő faj megtanult élni a számára adott helyi körülmények között. …és használja azt, ami a rendelkezésére áll, illetve teszi azt, amiben a legjobb.” Az evolúció során folyamatos a nagyobb hatékonyságra és sokféleségre való törekvés, és ehhez kell igazítani a gazdasági rendszereinket. Szükségleteinket az elérhető anyagokból kielégítve, a hulladékot alapanyagként kezelve, minden apró hozzájárulást felhasználva a bőség önszabályozó körforgását alakíthatjuk ki, míg végül az egész emberiség egy ökoszisztémához hasonlóan fog működni. A Kék Gazdaság a természetben található tökéletes megoldásokat kutatja, és azokat szinte másolva (termeszvár – házépítés, örvény - szennyvíztisztítás) olyan technológiákat és rendszereket hoz létre, ahol nem kerül ki a környezetbe szennyező anyag, illetve ezt is értékesítik azáltal, hogy egy „mellékiparág” felhasználja, pl. meleg vizet üvegházfűtésre, üvegházi zöldségeket saját fogyasztásra, szennyvizet gyökérzónás tisztítással öntözésre, az öntözött erdő fáját energiatermelésre, stb. A rendszer lényege, hogy lokálisan egymásba kapcsolódnak a ciklusok, és egyszerre több termék és szolgáltatás előállítására képes az ipartelep. A termelés hatékonysága oly mértékű lehet, hogy a rendszerbe bevitt és lokálisan előállított nyersanyag 100%-ban is hasznosulhat. Ez a hatékonyság lecsökkenti a gazdaság nyersanyag- és energiaszükségletét, valamint az indokolatlan közlekedés okozta energiaigényt és környezetszennyezést. További előny, hogy munkahelyeket létesít és a hatékonyság miatt nagyobb jövedelmet biztosít. A másik fontos előny, hogy a koncentrált üzemek és gyárak területe fajlagosan kisebb helyet foglal el a természet rovására. A részben zárt ciklusos gazdaság létrehozására főleg a harmadik világban van lehetőség. A nyugati országok ipari termelését általában már nehezebb átalakítani, a koncentrációnak gyakran területi akadályai vannak az ipari parkokban. A Kék Gazdaság technológiái között számos olyan van, amely egészen alacsony beruházást igényel. A Kék Gazdaság jelentősége valószínűleg az ipari forradalomhoz hasonlítható. Világszerte rohamosan terjed Japántól Bhutánon át Kaliforniáig, üzletemberek és politikusok támogatják, Bill Gatestől a bhutáni királyig, a japán miniszterelnök tudományos tanácsadójáig stb. A Vision 2050 célkitűzését – amellyel mindenki egyetért – csak ebben a szemléletben lehet megvalósítani.