Tartalom
A hegységek gyűrt formái nagyszerű bizonyítékokat szolgáltatnak a földkéreg lemezeinek mozgására, a lemeztektonikára. A 68./a. ábrán látható gyűrt formák mutatják azt a deformációt, amit Afrika északi irányba történő mozgása és az Eurázsiai lemezzel történő ütközése eredményezett. A lemeztektonika azonban sokkal több mindent megmagyaráz, mint a képeken látható gyűrődéseket. Megmagyarázza, hogy miként van kapcsolatban a Földközi-tenger medencéje, az Alpok, vagy a Kanári-szigetek vulkanizmusa, valamint, hogy mi a közös a Ben Nevis-ben és az Appalache-hegység északi részében, de magyarázatul szolgál a Föld dinamikus viselkedésére is.
 |
68. ábra Gyűrt rétegek (a) a Berni-Alpokban (Svájc) és a Skandináv-hegység déli részén (b) (utóbbi Norvégia, mindkét felvételt Mecseki Mariann készítette)
Az 1950-es évek végén a legtöbb tudós úgy gondolta, hogy a kontinensek és az óceánok mozdulatlanok, helyzetük nem változik a Föld felszínén. A kontinensek mozgása ekkor hihetetlen elméletnek hangzott. Mégis mi változtatta meg ezt az elképzelést ilyen drámai módon? A lemeztektonika, mint tudományos elmélet már megjelent az 1910-es években sőt korábban, 1858-ban Antonio Snider-Pellegrini térképein is. Alfred Wegener (1880-1930) német meteorológus számos geológiai és paleontológiai bizonyíték alapján, 1915-ben megjelent könyvében állította, hogy Afrika és Dél-Amerika valaha összetartozott és egy nagyobb kontinens, a Gondwana részei voltak. A legtöbb korabeli geológus azonban visszautasította Wegener elméletét, bár néhányan, mint pl. Alexander du Toit és Arhur Holmes további bizonyítékokat szolgáltattak a lemeztektonika elméletéhez. A Glossopteris, egy őspáfrány maradványai előkerültek a Gondwana utódkontinensen, a Lsytrosaurus, egy triász őshüllő maradványai pedig fellelhetők Indiában, Dél-Amerikában, sőt az Antarktiszon is. Az Észak-Appalache kőzetei megtalálhatók Írországban és Skóciában, a karbon glaciális üledékei fellelhetők Ausztráliában, Afrikában, Dél-Amerikában és Indiában is. Alapvető áttörés az 1960-as évek elején következett be, amikor a tudósok részletesen feltérképezték az óceánaljzatot, s a princeton-i egyetem geológus-óceanológusa, H. H. Hess megfogalmazta (és bebizonyította) az óceáni medencék tágulásának elméletét. Hess elméletét 1963-ban Vine és Matthew is megerősítette paleomágneses vizsgálatokkal. Az óceáni hátságok mentén felszínre kerülő magma kihűlésekor ugyanis az adott időszakra jellemző mágneses irányt veszi fel. Ez a paleomágneses irányultság vagy megegyezik a maival (normál) vagy azzal ellentétes (reverz vagy fordított). A legfiatalabb kőzetek (amelyek éppen most kerültek a felszínre és szilárdultak meg) az óceáni hátság közepén találhatók, jobbra és balra távolodva a rift zónától (központi hasadékvölgy) az óceánaljzat egyre idősebb lesz (69. ábra).
 |
69. ábra Az óceánok aljzatának kora paleomágneses mérések alapján