Az üledékek képződése szárazföldi vagy tengeri környezetben zajlik. Ezeken belül különböző környezeti típusok különíthetők el, amelyeket egymástól eltérő paraméterek jellemeznek (éghajlati tényezők, az üledékképződési közeg energiaviszonyai, stb.). Az éghajlat alapvetően határozza meg az üledékképződést mind a tengeri, mind a szárazföldi környezetek esetében, azokon belül nedves (humid) trópusi és mérsékelt, szubtrópusi, sivatagi (arid), félsivatagi (szemiarid), hideg (boreális) és eljegesedett (glaciális) környezetek különíthetők el.

A szárazföldi üledékképződési környezetek közül a fontosabb alaptípusok a folyóvízi (fluviális), a tavi (limnikus) és a szárazulati (terresztrikus) környezetek. A folyóvízi környezeten belül eltérő üledékképződési feltételekkel (és üledéktípusokkal) jellemzett a meder, a folyópart és az ártér, valamint a hordalékkúpok és a delták. Az ártér (alluviális síkság) bizonyos tekintetben átmeneti jellegeket mutat a tavi üledékképződés felé, akárcsak a holtágak. A folyóvízi környezeteket a törmelékes üledékek dominanciája jellemzi, de karbonát-képződés is előfordul (forrásmészkő). A tavi üledékek ezeknél változatosabbak lehetnek, a törmelékes üledékek mellett karbonátok, kovaüledékek, evaporitok és nagy szervesanyag-tartalmú üledékek is előfordulnak. A terresztrikus környezetekre elsősorban a szélfújta (eolikus) üledékképződés jellemző. A szélnek kitett térszíneken elsősorban homok, míg a szélárnyékos területeken hulló por rakódik le (lösz). Ezekre a lepusztulási területekre jellemzőek továbbá a gravitációs üledékek, mint pl. a lejtőtörmelékek, suvadások, omlások stb.

A tengeri környezetek üledékképződését elsősorban a kontinensekről származó (terrigén) üledék beszállítódásának és a helyben képződő karbonátos és egyéb (evaporitos, kovás, foszforitos stb.) üledékek lerakódásának a mértéke, valamint az üledékkel kitölthető tér nagysága és annak változása határozza meg. Ezek a környezeti paraméterek elsősorban a parttól való távolságtól és a vízmélységtől függnek. A főbb tengeri környezetek közé tartozik a partvidék, a kontinentális párkány (self), a kontinentális lejtő, és az óceáni medence (a beltengerek üledékképződése átmeneti jellegeket mutat a tavak felé). A partvidék üledékképződését alapvetően a morfológia és a tengerjárás (ár-apály) befolyásolja. A meredek sziklás partokat durva abráziós törmelékek, míg a lankás partszakaszokat homokdűnék, homokzátonyok és lagúnaüledékek jellemzik. Gyakori partmenti üledéktestek a biogén zátonyok, amelyeket különböző (elsősorban mészvázú) élőlények tömeges megjelenése hoz létre (korallok, szivacsok, kagylók, stb.). A selfek enyhe lejtésű területén az üledékképződési környezetek folyamatosan váltják egymást a mélység növekedésével, az üledékképződési közeg energiáját a hullámzás (normál- és viharhullámok) és az áramlások szabják meg. A selfek peremét az óceáni medencék területével összekötő viszonylag meredek kontinentális lejtőt jelentős nagyságrendű üledékmozgás jellemzi, amely elsősorban tengeralatti kanyonok mentén lezúduló zagyárak formájában történik. Ezek üledékei a kontinentális lejtő lábánál lerakódó ún. turbiditek, amelyek irányítottan osztályozott (gradált) törmelékes üledékek alulról felfelé finomodó ciklusaiból épülnek fel. Az óceáni medencék óriási kiterjedésű területére a terrigén törmeléknek legfeljebb az agyagfrakciója jut el, ezekre a területekre a különböző plankton élőlények vázainak lerakódása jellemző (radiolariás vagy diatomás kovaiszap, foraminiferás mésziszap, stb.).