A települések tipizálásának legelemibb formájában el kell szakadnunk kicsit a mindannyiunkban élő hagyományos településképtől. Megszoktuk ugyanis, hogy a település egy stabil térbeli képlet, de az állandó települések mellett léteznek ideiglenesek is. Olyanok például, mint a nomád népesség táborai, vagy rövid időre létesített kutatóállomások, munkás-lakótelep egy építkezési projekt mellett, és más hasonlók. Persze, sok esetben az állandónak tűnő települések esetében csak a ciklus hosszabb, hiszen minden település keletkezik valamikor, és sokszor el is pusztul. Jellegzetesen ilyen elhagyott települések például a valamikori vadnyugat szellemvárosai, egykori aranybányász települések, amelyek a létalap megszűntével kísérteties álomba merültek. Mégis, az ideiglenes településeknél a „rövid ideig” való fennállás a fő szempont, ez legfeljebb néhány évnek tekinthető. (fényképek).

Az állandó települések csoportját tovább bontva, a magányos és csoportos települések kettőséhez jutunk el. A magányos (magános, más néven szórványos) települések egy, vagy legfeljebb néhány lakóegységből állnak. Ezek között igen változatos genetikai típusokat találhatunk, és további csoportosításuk elsősorban azon alapszik, mi volt az őket életre hívó szükségszerűség, másképpen megfogalmazva, mi e települések (gazdaságilag is értelmezhető) funkciója. Döntő többségük a mezőgazdasági termeléssel van összefüggésben, világszerte változatos egyedi vonásokkal és elnevezésekkel. Ilyen a – sajátos kialakulása miatt a magyar földrajztudomány által előszeretettel hungarikumnak tekintett – tanya, szintén hazai környezetből ismert major, szállás, az alpesi alm, az angol típusként leírt hamlet, a tipikusan tengerentúli farm, vagy az ennek altípusaként tekinthető ranch, illetve a latin-amerikai hacienda. Ezek közös vonásai, hogy lakóhelyként és mezőgazdasági üzemközpontként is működnek (Mendöl-i értelemben tehát klasszikus települések). Nem feltétlenül egyetlen lakóépület és egyetlen család lakóhelye: sőt igen gyakran néhány ház csoportja alkotja (ld. pl. a hazai bokortanyákat), még sem tekintjük őket valódi csoportos településnek, hiszen az egyéb települési funkciók nem jelennek meg, hiányzik hozzá a népesség „kritikus tömege”, hogy például egy kocsmát, vegyesboltot, vagy akár templomot képes legyen fenntartani.

Természetesen nem csak mezőgazdasági termelés hívhat életre szórványtelepüléseket. Különböző példákat lehetne idézni, de klasszikusan ilyen a – ma már jobbára csak történeti típusnak tekinthető – „bakterház”, a vasúti jelzőőr otthona és munkahelye. Ilyen lehet akár egy kutatóállomás, egy katonai- vagy határőr őrs (bár ez utóbbi nem állandó lakóhely), világítótorony (persze manapság ez is automatikusan működik, viszont a tengerparti országokban ezek az ingatlanok igen keresettek az exkluzív lakásokat vagy nyaralókat vásárlók körében). Általában véve: a magányos vagy szórványtelepülések tulajdonképpen igen gyakran pusztulásra lennének ítélve, mert az őket létrehozó gazdasági szükségszerűség jellemzően már nem létezik. Ugyanakkor sokat közülük megment, hogy vonzó lakóhelyet kínálnak azoknak a nonkonformista embereknek, akik szeretnek az épített környezettől (vagy talán a többi embertől?) távol letelepedni.

Lehetne ezt a kérdést a funkcionális típusoknál is tárgyalni, de talán hasonló erős érvek szólnak amellett is, hogy az alaptípusok körébe soroljuk a problémát. E két alapvető települési forma elhatárolása egyáltalán nem könnyű feladat. Viszonylag egyszerű körülírni a skála két végpontját, de mivel, mint a legtöbb társadalomföldrajzi jelenség esetében is, itt sem egy határozott lépcső választja el egymástól a két típust, hanem széles átmeneti zóna, ahol bizonytalanná válnak a kapaszkodók. A probléma abban gyökerezik, hogy a város fogalma igen komplex jellegű, és minden ezzel foglalkozó tudományterület, vagy akár gyakorlati alkalmazás szempontjai egymástól igen eltérőek lehetnek. Természetesen, van mód egyszerű, úgymond egykomponensű definíciók megfogalmazására. Ezek természetüknél fogva leegyszerűsített válaszokat adnak a problémára, mégis, praktikus okokból a használatuk elterjedt.

Ilyen a jogi városfogalom: abból a középkori hagyományból ered, hogy a város kiváltságolt hely, amely valamiképpen jogi értelemben is kiemelkedik környezetéből. Ennek kései maradványaként több országban mind a mai napig létezik városi jogállás, vagy városi cím. A legtöbb esetben ez nem jár gyakorlati különbségekkel, némely esetben azonban a városi önkormányzatok hatáskörei és kötelezettségei eltérőek lehetnek. Magyarországon ma a városi jogállás egy meglehetősen kiüresedett cím, különösebb következmények nélkül. Mindazonáltal, azokon a helyeken, ahol ilyen különbségtétel létezik, minden település besorolása egyértelmű: vagy város, vagy nem. Más kérdés, hogy a jogi városfogalom általában nem esik egybe a funkcionálissal, vagyis attól, hogy egy település városi címet birtokol, még nem biztos, hogy komplexebb megközelítés szerint is annak tekinthetjük (és persze, ugyanez fordítva is előállhat).

Hasonlóan egykomponensű a statisztikai városfogalom: egyszerűen kijelölnek egy olyan, lélekszámbeli határt, amely felett minden települést városnak tekintünk. Ez lehet 2000, 5000 vagy akár 10 000 fő, de ettől eltérő megoldások is forgalomban vannak. Elterjedtek az olyan megközelítések is, amelyek a városokat, illetve még inkább, a városi térségeket népsűrűségi kritériumokhoz kötik, például: városias egy térség, ha átlagos népsűrűsége meghaladja a 150 fő/km2-et, és lakosságának 80%-a ennél sűrűbben lakott településeken él. Ettől természetesen a nemzeti standardok erőteljesen eltérhetnek: Indiában 5000 fős lélekszámbeli és 1000 fő/km2-es népsűrűségi küszöböt határoztak meg, továbbá azt a kritériumot, hogy a keresők legalább 75%-a ne az agrárgazdaságban találjon megélhetést. Ausztráliában ezzel szemben „városias központnak” számít az a térség, ahol legalább 1000 ember él legalább 200 fő/km2-es sűrűségben. Bárhol húzzunk is meg hasonló határokat, nagyon nehéz a dolgunk a nemzetközi összehasonlításban: ami érvényes egy adott ország (történelmileg kialakult) településhálózatának keretei között, az nem biztos, hogy máshol is az lesz. Vagyis az olyan értékek, amelyek egyetlen számba foglalják a világ „urbanitási indexét” vagyis, azt a számot adják meg, hogy a Föld népességének mekkora hányada városlakó, fenntartásokkal kezelendők.

A fentieknél komplexebb megközelítések is léteznek város és falu közötti különbségtételekre. Kezdjük talán a leginkább földrajzi jellegű gondolattal: a központi funkciók kérdéskörével. A geográfia (talán némileg leegyszerűsítve a kérdést), azt a települést tekinti városnak, amely a területi munkamegosztásban a központi, magasabb szintű, nem hétköznapi funkciókra specializálódott (a megfogalmazás eredetileg szintén Mendöl Tibortól származik). Más megfogalmazásban, a városnak jelentőségtöbblete van, szerepkörei szerint ellátja (közép- és felsőszintű szolgáltatásokkal) a vonzáskörzetébe tartozó települések lakosságát is. E jegyzet szerzői több tanulmányban kifejtették már, hogy miért tartják ezt a meghatározást nagyrészt túlhaladottnak. Ezeket az érveket itt és most nem részletezzük, csak annyit jegyzünk meg, hogy számos olyan, alapvetően városias jegyeket hordozó település létezik (az alvóvárosoktól a klasszikus mezővárosokon át az üdülővárosokig), amelyekre ez a definíció nem kielégítő. Az urbanitás sokkal komplexebb jelenség annál, hogy kizárólag a központi szerepkörökhöz lehessen kapcsolni.

A városi és a falusi települések közötti különbségek másik hagyományos alapja a foglalkoztatási szerkezet. Történelmileg, a falvak jellemzően mezőgazdaságra, még a városok többnyire – és az idő előrehaladtával egyre inkább – a többi gazdasági ágban folyó termelésre specializálódtak. Ez az összefüggés ma már nem állja meg a helyét, az agrárkeresők aránya még családtagjaikkal együtt számolva is elmarad a vidéki népesség arányától. Vagyis a falusi népesség igen jelentős része ma már szintén a szekunder vagy tercier ágazatokban dolgozik.

Város és falu között építészeti szempontból is viszonylag könnyű különbségeket találni. A legfontosabb különbség a beépítés sűrűségében rejlik: általában a városiasság jellegét viszonylag szoros összefüggés kapcsolja ahhoz, hogy mennyire intenzíven használják lakosai a városi teret. Ez részben persze a funkcionális különbségekből is adódik (hiszen a hagyományos falusi tevékenységek általában térigényesek), voltaképpen azonban abból, hogy a városokban a terület értéke, ára mindig magasabb, így magasabb megtérülést eredményező funkciók kialakítására ösztönzi a tulajdonosokat. Így jön létre a (nagy)városokra általában jellemző horizontális zártság és vertikális tagoltság, vagy a szabadon álló, tömbös, de sokszintű beépítés – mindkettő a terület intenzív használatának jele. Természetesen, a városokon belül is előfordulhatnak falusias beépítési típusok, sőt, akár fordítva is, de mégis, az arányok döntően meghatározzák azt, hogy egy településen sétálva falusias vagy városias benyomásunk alakul-e ki.

Kevésbé megfogható az a különbség, amely a városi létet, az urbanitást életmódként vagy életformaként írja le. A hagyományos kötelékek felbomlása (ugyanakkor sokszor új tradíciók, értékrendszer jönnek létre), a családi kapcsolatok gyengülése, a hagyományostól teljesen eltérő tér- és időhasználat (hiszen a városban nem napkeltével kezdődik és nyugtával végződik a nap), az individuum előtérbe kerülése, más fogyasztási minták: nagyon-nagyon sok elemet felsorolhatnánk.

Hogy ezt hogyan ítéljük meg, az leginkább egyéni értékválasztás függvénye, de azért arra felhívnánk a figyelmet, hogy szemben a falusi települések uralkodó kulturális homogenitásával (hagyományosan egy falu általában egy nyelvű, egy szokású és egy vallású emberek közössége volt), a város a kulturális heterogenitás és az ebből fakadó folyamatos interakciók tere is. Ez az interaktivitás pedig jótékony hatású: nem véletlenül a városok a szülőhelyei a történelem folyamán minden jelentősebb innovációnak, ily módon élen járói a társadalmi fejlődésnek. A falusi települések ezzel szemben jellemzően mintakövető fejlődést mutatnak – vagyis általában a városokban megszülető innovációk (a zenés táncmulatságoktól a technoparty-ig, a villanyáramtól az okostelefonokig) jelennek meg jelentős fáziskéséssel és sokszor némi tartalmi torzulással a falusi terekben. Eképpen megkockáztathatjuk talán azt a nyilvánvalóan sokak érzékenységét sértő megállapítást is, hogy bizony, a városok a földrajzi tér fejlettebb, míg a falvak az elmaradottabb pontjai. Ez általánosságban még akkor is igaz, ha napjainkban a két típus között hagyományosan meglévő infrastrukturális szakadék valamelyest csökken, és némely falusi településen az átlagjövedelmek felülmúlják sok városét – bár ez utóbbi esetben aligha beszélhetünk életmód, vagy életforma alapján falvakról, hiszen ezen, tipikusan alvótelepülések lakossága igencsak messzire szakadt már a falvak hagyományos értékvilágától.

A települések mindegyike betölt valamilyen szerepkört: ezek közül sokat alapszintűnek tekinthetünk, mint azt már említettük, a legelemibb ezek közül a lakóhely-funkció, vagyis az, hogy otthont nyújtson egy embercsoportnak. Szintén az alapfunkciók közé tartozik a lakosság leghétköznapibb szükségleteivel kapcsolatos ellátás: alapvető bevásárlási lehetőség, alapfokú oktatás, egészségügyi és szociális ellátás, temetkezés… Ezeket a funkciókat lényegében minden településen megtaláljuk (illetve fel lehet tenni a kérdést, jogos-e egyáltalán településnek nevezni azokat a lakóhelyeket, amelyek még alapszolgáltatásokat sem nyújtanak?), éppen ezért a tipizálás alapját a magasabb szintű funkciók jelentik. Ezek általában központi jellegűek is, vagyis nem minden településen vannak jelen, és abban az értelemben alkalmasak a differenciálásra, hogy jellemzően még az azonos hierarchia-szinten belül sem egyformák. Ilyen központi jellegű funkciók lehetnek a klasszikus ellátási-szolgáltatási szerepkörök: mind a piaci (kereskedelem, bankok, fodrász- és műkörmös, autószerviz…), mind pedig a közszolgáltatási jellegűek (közép- és felsőoktatás, egészségügy, szociális ellátás, közigazgatás, igazságszolgáltatás…). De központi szerepkör lehet a munkahelyi funkció is: a városok fontos jellegzetessége, hogy több munkahelyet kínálnak, mint ahány foglalkoztatott lakik falaik között. Ebbe a csoportba tartozhat továbbá a közlekedés, illetve a közlekedési hálózatok elosztó, csomóponti jellegű elemei, valamint a rekreáció, idegenforgalmi kínálat és kiépített infrastruktúra, és számos más tényező. Ezen tényezők valamennyien alapját képezhetik egy-egy funkcionális típusnak.

Mielőtt azonban bemutatnánk néhány jellegzetes példát, érdemesnek találjuk ezt a funkcionális kérdéskört kiegészíteni a genetikaival, abban az értelemben használva most ez utóbbi kifejezést, hogy milyen tényező(k) hozta(ák) létre, emelték ki a településhálózat elemei közül az egyes városokat (falusi településekre ezt a tényezőt jellemzően nem magyarázzuk). Ezen a ponton szükséges bevezetni egy a magyar földrajzban nagy hagyományokkal rendelkező fogalompárt, a helyi, illetve helyzeti energiák fogalmát. Eredetileg Cholnoky Jenő használta őket és erőteljesen meggyökeresedtek a magyar településföldrajzban. A magunk részéről a fogalompár mögött álló tényezők kettéválasztását kissé erőltetettnek, illetve részben túlhaladottnak érezzük, de meghajolva a hagyományok előtt röviden összefoglaljuk a kérdéskör lényegét. A helyi energiák a földrajzi tér egy adott pontján rendelkezésre álló erőforrásként, vagy erőforrások csoportjaként határozhatók meg, amelyek a település létrejöttét és későbbi fejlődését segítik, dinamizálják. Ilyenek lehetnek domborzati tényezők (például ármentes térszínek), bőséges vízforrás (különösen szemiarid-arid területeken, eredendően ivóvízként, később az ipar szükségleteinek kielégítésére, vagy akár termálvizek esetén idegenforgalmi hasznosításra), nyersanyagok (történelmileg változó módon, ahogy kitermelhetővé és gazdaságilag hasznosíthatóvá válnak), vagy akár a természeti táj szépsége (idegenforgalmi szempontból).

A helyzeti energiák ezzel szemben olyan tényezők, amelyek a relatív földrajzi helyzetből, az adott település fekvéséből fakadnak. Vagyis, ezek az előnyök csak a településhálózat rendszerében értelmezhetők. A legtöbbször emlegetett ilyen tényező a vásárvonal, amely eltérő természeti tájak találkozásánál alakul ki. Alapja az az egyszerű gazdasági tény, hogy a különböző tájak eltérő termékskálát állítanak elő, amelyek így alapját képezik az árucserének: ennek legcélszerűbb helye pedig nyilvánvalóan a két táj találkozási vonala. Ilyen vásárvonalakat írtak le a magyar Alföld, de a Kisalföld és az Erdélyi-medence peremén is. A tájhatár sokszor nem ennyire látványos: Debrecen is tájhatáron (eltérő talajadottságú vidékek találkozásánál) fekszik, még ha ez nem is tűnik fel a térképet szemlélőknek. Hasonló, tájhatáron kialakult várossorokat találhatunk a sivatagok peremén, például a Szaharától délre (legismertebb képviselőjük a Maliban fekvő Timbuktu).

A helyzeti energiák másik jellemző főtípusa a közlekedésföldrajzi szempontból kitüntetett fekvés. Ennek számos altípusa ismert, a közös jellemző azonban minden esetben az, hogy a földrajzi térben a közlekedés áramlási irányai valamely akadály miatt leszűkülnek, és ezekben a kiemelt pontokban fókuszálódnak. Ez számos ok miatt létrejöhet, ha mindet nem is fogjuk felsorolni, néhány példát megemlítünk. Tipikusak a folyók átkelési pontjainál: természetes gázlóknál létrejövő települések (etimológiailag erről mesélnek olyan településnevek, mint Frankfurt és Schweinfurt, vagy akár Oxford – az előbbi a frankok, a középső a disznók, az utóbbi az ökrök gázlója), vagy ott, ahol a széles ártér leszűkül, és aránylag könnyen áthidalhatóvá válik (a Tisza magyarországi szakaszának városai: Záhony, Tokaj, Tiszafüred, Szolnok mind kiváló példák erre). Ezeket napjainkban általában hídvárosoknak nevezzük, noha az átkelőfunkció általában jóval régebbi maguknál a hidaknál. Ha még néhány klasszikus példát akarunk keresni, akkor megemlíthetjük Eszéket a Dráva, Avignont a Rhône, vagy Regensburgot a Duna partján. Az altípus egy komplikáltabb esete nagy folyók tölcsértorkolatánál alakul ki. Nem csak arról van szó, hogy a kiszélesedés előtti pont a legalkalmasabb az átkelésre, hanem arról is, hogy ez az a pont, ameddig a dagályhullám visszaduzzasztja a folyót, ami így naponta kétszer a normálissal ellentétes irányba folyik. Ez kiváló lehetőséget kínált kikötők létesítésére a vitorlás korban, amikor igencsak nehézkesen lehetett árral szemben hajózni. Klasszikus példái London a Temze, Hamburg az Elba, Bréma a Weser partján (utóbbi kettőnek a hajózás fejlődésével előkikötője is létrejött: Cuxhaven, illetve Bremerhaven), de Európán kívül ezt a típust képviseli tulajdonképpen a kanadai Quebec is a Szent Lőrinc torkolatánál.

A tengerhajózás hív életre olyan fokoknál, félszigeteknél kialakuló városokat is, mint Fokváros, Szingapúr vagy Brest, illetve olyan tengerszorosok partján fekvő településeket, mint Koppenhága és Malmő, Calais és Dover, Gibraltár és Tanger, vagy Isztanbul esetén. Fokhelyzetben lévő település tavak partján is kialakulhat: a legjobb példa erre Chicago, a Michigan-tó mentén, vagy Genf, a róla elnevezett tó délnyugati elvégződésében.

Szárazföldön tipikusnak számítanak még a kapuvárosok. Ezek sokfélék lehetnek: természeti tényezők alakítják a hágókapu-helyzetet, vagyis azt az állapotot, amikor a hágók előterében, azok bejáratánál összefutó utak teremtenek erős helyzeti energiát. Kiváló példa erre Luzern, a Gotthárd-hágó északi oldalán, Torino, a Franciaországba vezető alpesi hágók bejáratánál, vagy akár Nagyvárad és Kolozsvár a Király-hágóra vezető útvonal két végpontján, vagy Ungvár és Munkács a Kárpátok belső peremén. Kapuvárosok kialakulhatnak mesterséges körülmények között is – és akkor itt jegyezzük meg, hogy helyzeti energiák nem csak természetföldrajzi adottságokból származtathatók – elsősorban annak köszönhetően, hogy az államhatárok – a 20. század legnagyobb részében – csak pontszerűen voltak átjárhatók. Ennek megfelelően a határátkelők jelentős kapuvárosokká váltak, ahol nem csak a közlekedési áramlások sűrűsödése, hanem a határ két oldalán fekvő államok és kultúrák közötti interakciók is jelentős fejlesztő hatást gyakoroltak. Jó példa erre a svájci-német-francia hármas határon fekvő Basel, a Neisse partján (német-lengyel határ) található Görlitz, a szlovén-olasz Goricia, vagy akár Trieszt (aminek fekvése arra is példa, hogy többféle helyzeti energia is hathat egy városra), a hazai példák közül megemlíthető Sopron, vagy távolabbról, az Egyesült Államok és Mexikó határáról San Diego – Tijuana, El Paso – Ciudad Juarez, Laerdo – Nuevo Laerdo várospárok. Ugyancsak érdemes megjegyezni, hogy a kapuvárosoknak van más értelmezése is, amely szerint voltaképpen (napjainkban) nem a fizikai határok átkelőpontjai birtokolják a kapufunkciókat: az innovációk nem itt érik el az adott országot, hanem sokkal inkább a nemzetközi hálózatokba jobban beágyazott településeken, fővárosokon, jelentős regionális központokon keresztül. Ebben az értelemben Magyarországon Budapest, talán Győr számítana kapuvárosnak.

Ezek az alapvetően genetikai típusok részben persze funkcionálisak is. A vásárvárosok gazdasági életében a kereskedelemnek kiemelt jelentősége van, a fok- vagy kapuhelyzet a közlekedési funkciót erősíti, stb. Továbbá funkcionális típusok származtathatók a helyi energiákból is: bányászvárosok, fürdővárosok, üdülőtelepülések, oázisvárosok alakulnak ki. Ha most visszakanyarodunk a funkcionális típusokhoz, akkor gyorsan szögezzük le: hogy mindegy melyik központi- vagy esetleg alapfunkció határozza meg egy adott település arculatát, az általában nem jelent mást, csak relatív dominanciát. Nincs már arról szó, hogy mondjuk – bár nem fogunk ilyen típust meghatározni – vasutasvárosnál a keresők többsége a vasútnál talál munkát, hanem csak arról, az átlagost jelentősen meghaladja a vasúti dolgozók aránya, amely így jellegadóvá válik – de szinte sose dominánssá. Általában: ha városokról beszélünk, akkor ki kell mondani, azok komplex jelenségek, és minél nagyobbak, ez annál inkább igaz rájuk. Vagyis a legtöbb nagyváros már egyáltalán nem sorolható funkcionális típusokba, és azok reflexek, amelyek a földrajztanítás során különböző ipari ágazatokat ragadnak ki, és ezzel akarják meghatározni egy-egy nagyváros lényegét, túlhaladottnak tekinthetők. A települések funkcióinak vizsgálatakor a másik, amit előre kell bocsátani, hogy a funkciók bizonyos értelemben hierarchizáltak. Elkülönítünk alapfunkciókat, azokat a legelemibb szolgáltatásokat, amelyeket minden (csoportos) településen megtalálhatunk, ilyenek például az alapszintű oktatási, egészségügyi ellátás, az alapinfrastruktúra (közművek), temető, vásárlási lehetőség, stb. A középfokú funkciók (amelyek jó eséllyel központi funkciók is, tehát nem csak egy települést, hanem a környezőeket, a vonzáskörzetet is ellátják) közé tartozik például a középszintű oktatás, a fekvőbeteg-ellátás, kulturális intézmények, differenciált üzletek. A felsőfokú funkciókat is hosszan lehetne sorolni, elég, ha például felsőoktatásra, klinikai jellegű ellátásra, operaházra, felsőbb szintű bíróságokra gondolunk.

Ha a funkciók szerint valamiféle rendszert kívánunk létrehozni, akkor illő, hogy a legalapvetőbbel kezdjük. Sok településnek ugyanis lényegében egyetlen funkciója van: a lakóhelyi. Hívjuk ezeket lakó- vagy alvótelepüléseknek, közös jellemzőjük, éjszakai népességük jelentősen felülmúlja a nappalit, továbbá agglomerációk részei, ahol a lakó- és munkahely térbeli szétválása előrehaladott. Településként önállóságuk megkérdőjelezhető, ennek ellenére méretük igen jelentős lehet (hiszen a hazaiak legnagyobbika, Érd ma már 63 ezer ember otthona). Fontos megjegyezni azt is, hogy sok esetben ez a típus a települések fejlődésének sokszor csak egy átmeneti állapota. Az alvótelepüléseket felfuttató kiköltözés csak a szuburbanizáció első, lakóhelyi szakasza, amit követhet megfelelő tényezők együtthatása esetén a munkahelyek és a szolgáltatások decentralizációja is, vagyis az alvótelepülés továbbfejlődhet, valódi várossá válhat (ez zajlik napjainkban Budaörs esetében). Más esetekben az alvótelepüléssé válás végállapot, vagy a véget közvetlenül megelőző állapot: ide kell sorolnunk azokat a falvakat, amelyek minden egyéb funkciójukat elvesztették, és már csak lakóhelyként szolgálnak (még akár városok is kerülhetnek ilyen pályára: némi leegyszerűsítéssel ez történt a bányáit vesztett Komlóval, persze, a vonzáskörzetének egy részét fenntartotta, de azért egyre inkább Pécs alvóvárosává válik). Ez az állapot lehet hosszú távon is stabil, ha a település kellően vonzó lakóhely, de inkább az a gyakoribb, hogy ez a település elhalásának végfázisa: egyéb funkciók híján népessége rövidebb-hosszabb idő alatt az elvándorlás, vagy akár csak a természetes fogyás következtében elszivárog, eltűnik. Talán szomorú hallani, de lényegében ide sorolható a hazai aprófalvak igen jelentős része.

A funkcionális típusok igen jelentős része a foglakoztatási funkcióhoz kötődik oly módon, hogy valamely ágazat az adott településen. Ilyen lehet az agrárgazdaság, amelyre persze kapásból mondhatnánk – mondtuk is – hogy ez a falusi települések elődleges szerepköre. Ez persze igaz, azzal a megkötéssel, hogy ma már nem feltétlenül van így, de fontos megjegyezni, hogy a történelem folyamán a mezőgazdaság bizonyos esetben egyébként városias településeknek is jellegadó funkciója volt. Tulajdonképpen az első nagy városi civilizációk kifejezetten a földművelésre épültek, akár Sumér, akár Egyiptom, akár az Indus mente magaskultúráit nézzük. Általában: abban az esetben, ha a mezőgazdaság termelékenysége kellően magas volt, gyakran hozott létre olyan városi jellegű népesség-koncentrációkat, amelyekben ez vezető gazdasági ág maradt. De ehhez a modernebb időkben már meglehetősen speciális körülmények kellettek, például azok a háborúval, falupusztulással és ugyanakkor agrár-árforradalommal kombinált hatások, amelyek lehetővé tették a magyar mezővárosok felvirágzását a hódoltság idején.

Az iparváros, vagy ipari falu könnyen felismerhető, jellegzetes településtípus. Természetesen, az előbbi a gyakoribb: néhány átmeneti időszaktól eltekintve, az ipar alapvetően városi tevékenység volt és feltehetően az is maradt. Jellegzetes, történeti altípusai a bányavárosok és falvak, általában sajátos társadalommal és kultúrával. A klasszikus iparvárosok a 18. századi Anglia szülöttei, ahol és amikor ez vált a gazdaság vezető ágává, és megteremtette azt a településtípust, amely tulajdonképpen egy (vagy több) ipari telephely, nagyüzem köré szerveződik. Ezekben a városokban a termeléshez képest minden más funkció másodlagos, és gyakran csökevényesen fejlett. Ez a típus ebben a formájában a világ nyugati részén történelminek tekinthető: Manchester, Leeds, Birmingham, vagy akár Detroit nagyrészt kinőtték magukat, értve ez alatt, hogy a nagyvárosi méretűvé duzzadt lakosság mellé lassanként felzárkóztak a városi funkciók is, és az egyoldalúság oldódott.

Ez nem feltétlenül sikerült a megkésett társadalomfejlődés és a felülről vezérelt iparosítás nyomán létrejövő szocialista városoknak: mivel ipari alapjaik részben mesterségesek voltak (a városok meg teljesen), így a gazdasági környezet megváltozásával ezek a települések általában igen meredek lejtőre kerültek: strukturális problémák, szegregálódás, elvándorlás jellemzi őket. Általában véve, a klasszikus iparvárosok kora nyugaton leáldozott. A hagyományos nehézipar jelentősége jócskán csökkent, a Ruhr-vidék nagyhírű városai ma változatos rehabilitációs és szerkezetváltási programokkal igyekeznek a felszínen maradni. Napjaink ipari központjaiban a termelőfunkció már nem a városszerkezet szerves része, hanem diszkréten megbújik a peremeken létrejött, uniformizált ipari parkokban. A hagyományos ipari városokat azokban a régiókban kell keresnünk, amelyek jelenleg élik meg saját ipari forradalmukat (vagy vívják annak utóvédharcait). Az olyan nagyvárosok, mint a kínai Linfen, Datong, Yangquan, az indiai Vapi vagy Sukinda, esetleg a zambiai Kabwe vagy a perui La Oroya egyszersmind a világ legszennyezettebb helyei is.

A tercier szektor specializációja többféle településtípust is életre hívhat. A vásárvárásokról, vagy kereskedelmi központokról már említést tettünk: napjainkban amúgy is meglehetősen uniformizálódott, méret- és hiararchia-függővé vált a kereskedelmi ellátottság és a kereskedelem intenzitása is. Tercier funkció a közlekedés is, amelyről szintén tettünk említést: a közlekedési csomópontként is meghatározható települések általában a megfelelő helyzeti energiák következtében jönnek létre. Ebbe a logikai egységbe tartozik (mármint, a tercier ágazatok mentén történő specializáció szempontjából) az üdülőtelepülés típusa is. Eldugott, a természeti szépségek mellett hagyományos értékeket kínáló kis falvaktól a klasszikus üdülőhelyeken (rengeteget sorolhatnánk Monacótól St. Moritzon át Aspenig) keresztül a közelmúltban létrejött, környezetüktől izolált szállodavárosokig (Törökországtól a Karibi szigetvilágon át Thaiföldig) meglehetősen nagy a változatosság méretben, formában és földrajzi fekvésben. Az alap általában valamely helyi energia: de sokszor még csak ez sem kell hozzá. A világ legismertebb ilyen települése, „Amerika játszótere”, Las Vegas létrejöttéhez csak egy sajátos válságkezlési eszköznek szánt szabályenyhítés kellett, amelyben az egyébként akkoriban vaskalapos Egyesült Államokban Nevada állam engedélyezte a szerencsejátékokat a gazdasági fellendülés és az adóbevételek reményében. Így egy arra egyébként alkalmatlan helyen, ahová az ivóvizet is 100 km-es távolságból kell szállítani, szinte a semmiből kinőtt egy város – eredetileg elsősorban a maffia bevételeiből. Hasonló történet zajlik napjaink legdinamikusabban fejlődő, bár a világválság miatt bajba jutott ingatlanfejlesztési projektjében, Dubaiban, ahol szintén a semmiből kreáltak turistaparadicsomot.

Itt kell megemlíteni a modern gazdaság néhány valódi húzó- vagy inkább vezető ágazatát. Ez napjainkban alapvetően a vállalati irányítással, pénzügyi szolgáltatásokkal kapcsolatos funkciókat tömöríti, melyek a – később még tárgyalt – globális városok lényegi szerepkörei, amelyekben az úgynevezett HQ (az angol headquater, vagyis főhadiszállás szóból) funkciók összpontosulnak. De ezekhez kapcsolódnak azok a települések, amelyek a kutatás-fejlesztés fő központjai. Ezek részben persze a klasszikus egyetemi városok, de sok esetben a fejlesztés elszakadt az akadémiai jellegű kutatásoktól, és néha akár jelentős klaszterekbe szerveződik. A legismertebbek a Szilícum-völgy (Silicon Valley) települései: San José, Palo Alto, de ide sorolható a világszerte sok helyen kisvárosi méretűvé duzzadó, bár klasszikus értelemben talán nem önálló településként értelmezhető technopolisz is. Eggyel tovább lépve a humán szolgáltatások területére, jellegzetes típusnak tekinthető az iskola- és egyetemvárosok. Az eredeti típus abba a korba visz minket vissza, amikor a középfokú oktatás még egyáltalán nem volt magától értetődő funkciója a városoknak, így a középiskola speciális, egyedi arculatot adott egy-egy településnek. A legismertebbek olyan, jellemzően református hátterű hazai iskolavárosok, mint Debrecen, Sárospatak vagy Pápa. Napjainkban is jogos lehet ez a jelző, vagy besorolás, ha a középfokú oktatás vonzáskörzete a település méretéhez képest igen kiterjedt, illetve a városban tanuló középiskolás diákok száma kiemelkedő. A 21. században az oktatásra specializálódott települések jellegzetes típusát az egyetemvárosok képviselik. Nehéz meghatározni a pontos paramétereiket: nem minden város tartozik ide, ahol van felsőoktatási intézmény. Inkább csak azok, amelyeknél az egyetem társadalmi-gazdasági szerepe kiemelkedő. Ez leggyakrabban a viszonylag kis város nagy egyetem kombinációval fordul elő: Heidelberg, Marburg, Bayreuth, Göttingen, Erlangen: klasszikus példák Németországból, Nagy-Britanniában Oxford és Cambridge annyira triviális, hogy szinte megemlíteni és szégyelljük.

Amikor a települések méretéről beszélünk, jellemzően általában a lélekszámukra, és nem a fizikai kiterjedésükre gondolunk, némi leegyszerűsítéssel élve. A korábbiakban már írtuk, hogy általában a földrajz egyetlen ember lakhelyét is hajlamos településnek tekinteni – ez tehát az alsó határ. A felső jelenleg – nos, ezt lényegében lehetetlen precízen megmondani. Rögtön beleütközünk egy módszertani problémába: az egész nagyvárosi övezet, agglomeráció (gyakran: urban area, metropolitan area) népességét érdemes figyelembe venni, vagy az ennél jóval kisebb, adminisztratív határok közé szorított (mag)városét? Előbbi esetben a plafon a legtöbb forrás szerint nagyjából 33-34 millió fő körül van Tokió agglomerációjában. De ezekben az összevetésekben az amerikai keleti part megalopolisza, hatalmas város-régiója, az ún. BosWash térség több részre bontva szerepel. Ha csak a városokat magukat vesszük figyelembe, akkor a legtöbb összevetés (nem létezik két egyforma lista) valahol 13-14 millió fő között hirdeti ki a győztest, amely címre általában Sanghaj, Mexikóváros, Karachi, esetleg Sao Paulo pályázik, szorosan követve Peking, Mumbai, Kalkutta által (Európából Isztanbul a legnagyobb, bár általában nem európai városként gondolunk rá). Hogy bonyolultabb legyen a kép, a világ legtöbb sokmilliós városa olyan országban fekszik, ahol a statisztika pontossága komoly kihívásokkal küszködik. Kínában pedig éppenséggel a fennálló szigorú szabályok kijátszása miatt az emberek igyekeznek kibújni a nyilvántartások hatálya alól.

Az egész kicsitől az óriásiig a települések folyamatos skála mentén helyezkednek el, mégis érdemes néhány kategóriát kiemelni. A megalopolisz - a szakirodalomban legelterjedtebb használatát tekintve a kifejezésnek - az önmagukban is sokmilliós agglomerációk összenövéséből alakul ki, több tízmillió embert kapcsol össze egyetlen hatalmas urbánus térségben. Vitatott, hogy a legnagyobb agglomerációk összenövése elérte-e már ezt a funkcionális szintet, hogy egyetlen egységként kezeljük őket. Legismertebb a korábban már említett BosWash, de szokták emlegetni ennek nyugati párját, a SanAngeles-t (Los Angeles-San Diego–Tijuana), illetve Európából a Ruhr-vidéket, és a vele egyre inkább összekapcsolódó várostérséget Kölntől egészen a hollandiai Randstadtig.

A megaváros kifejezést általában a 10 milliónál népesebb településekre használják. Jelenleg nagyjából 20 körül jár a számuk, és gyorsan emelkedik: az ENSZ által készítet becslések szerint 2015-ben 23, 2050-ben már legalább 27 ilyen település lesz. További fontos megállapítás, hogy földrajzi súlypontjuk eltolódik. A modern világ első megavárosainak még New Yorkot, később Tokiót tartották, de ma a 19-ből még a kínai településeket nem számítva is 15 található a fejlődők közé besorolt országokba, ebből kettő afrikai, négy pedig latin-amerikai, a többi ázsiai. Ez a jövőben vélhetően úgy fog változni, hogy az afrikai megavárosok aránya növekedni fog, de a mezőnyt még sokáig Ázsia uralja majd.

Nyilvánvalóan, az ilyen gigantikus méretűre duzzadt városok működtetése nagyon komoly kihívások elé állítja a helyi közösségeket. Némileg pesszimistán irányíthatatlannak is nevezhetnénk őket, növekedésük sokszor teljesen szabálytalan, és igen gyakran tele vannak olyan belső zárványokkal, nyomornegyedekkel, amelyek életére a hatóságoknak voltaképpen semmilyen befolyásuk sincsen. Talán az irányíthatatlanságnál is nagyobb probléma a fenntarthatatlanság. Ekkora méretű népesség-koncentráció számára a szükséges erőforrásokat megteremteni nagyon nehéz, jellemzően igen nagy távolságból kell odaszállítani olyan elemi létfeltételeket is, mint az ivóvíz, de hatalmas energia- és élelmiszerigényről, hulladéktermelésről és ezek szállítási vonatkozásairól. Puszta méreteik miatt maguknak a városoknak a belső közlekedési rendszere is nagyon nehezen fenntartható, és rettenetes terhelést ró a környezetre. Kevés kivételtől eltekintve, a legtöbb ilyen megaváros voltaképpen európai szemmel szinte élhetetlennek tekinthető.

A soron következő kategória már nem ennyire egyértelmű. Időnként szokás használni a metropolisz kifejezést a milliós településekre, hogy még egy kategória beillesztésével elkülöníthessük ezeket a millió alatti nagyvárosoktól. Ezekből már igen jelentős számút találunk bolygónkon: egy ENSZ összesítés 454 ilyen települést sorol fel világszerte, de a statisztikai bizonytalanságok miatt talán az a legegyszerűbb, ha úgy fogalmazunk, hogy 450-500 metropolisz létezik a világon. Számuk természetesen dinamikusan növekszik, bár ellentétben a korábbi két kategóriával, ezek között már jócskán találunk olyan városokat (mindenekelőtt az európai fő- és más nagyvárosokat), amelyek népessége csökkenést mutat.

Továbbhaladva lefelé elérjük a nagyváros-középváros-kisváros hármasságának dilemmáját. Ezek határaira azonban semmilyen általánosan érvényes szabályt nem tudunk adni. Tulajdonképpen, ahány településhálózat, annyi felosztás, de sokszor hiába létezik mondjuk egy adott ország statisztikai hivatala által készített hivatalos besorolás, ezek mögött nem mindig van tudományos konszenzus. Nem törekszünk arra, hogy eldöntsük ezt a vitát, főleg, mert meggyőződésünk, hogy nem adható világszerte mindenhol érvényes felosztás. Egyetlen példát kiragadva: hazai viszonylatban a 100 ezer főnél népesebb településeket nagyvárosnak tekintjük, de ez aligha állja meg a helyét akár európai, akár mondjuk amerikai vagy kínai összevetésben. Így, ha a milliós városokat elkülönítettük, akkor hajlamosak vagyunk úgy gondolni, hogy a nagyvárosok 2-300 ezer főnél népesebbek, a kisvárosok 30-50 ezer főnél kisebbek, ami a kettő között van, az a középváros.

A városok és a falvak közötti méretbeli határ megint csak problémás kérdés, és általában valahol 2-10 ezer fő között húzódik, de európai viszonyok szerint az 5000 fős települések már inkább kisvárosias jegyeket mutatnak. A falvak kategóriái között általában az óriásfalu, nagyfalu, középfalu, kisfalu, aprófalu és a törpefalu is megjelenik, vagyis zavarba ejtően sok a kategória. Az óriásfalu jellemzően az alföldi jellegű, jó agráradottságokkal megáldott tájak sajátja a Pó síkjától a magyar Alföldön keresztül az ukrán és orosz feketeföld-övezetig (és jellemzően 5000 főnél népesebb települések soroltatnak ide, amelyek egyebekben nem felelnek meg a városok minőségi kritériumainak). Nagyfalvak 2-5000 fő között: ez a népesség általában már kényelmesen elegendő az összes fontos alapfokú (és esetleg egy-két középfokú) funkció fenntartásához. A középfalvak kategóriájában (1-2000 fő) ez már csak kedvező demográfiai viszonyok mellett adott, az ennél kisebb települések problémája pedig egyértelműen a funkcionális kiüresedés. 1000 fő alatti falvak esetében önmagukban, vonzáskörzet nélkül általában fenntarthatatlanná válnak az iskolák. A kisfalvaknál és az aprófalvaknál jellemzően nem csak a népesség száma, hanem annak tendenciája is gondot okoz: vagyis hogy itt majdnem minden esetben csökkenő lélekszámokkal kalkulálhatunk. A két kategória egybemosódik, ha mindenáron különbséget akarunk tenni, akkor 500 fő alatt beszélünk általában aprófaluról. Mivel az ezeket létrehozó földrajzi sajátosságok általában regionális jelleggel hatnak, jellemzően aprófalvas térségek alakulnak ki, ahol a településhálózat fejlődési iránya arrafelé mutat, hogy az alapszintű funkciók is egyre inkább néhány – szerencsésebb helyzetű, fekvésű – településre koncentrálódnak. A többi viszont megállíthatatlanul halad a törpefaluvá válás útján (hogy ennek határát 100 vagy 200 főnél húzzuk-e meg, szinte teljesen lényegtelen), ahol a legtöbbször már a legalapvetőbb szolgáltatások sem fenntarthatók: 100 (ráadásul jórészt idős, keveset fogyasztó és kevés jövedelem felett rendelkező) ember nem képes fenntartani még egy egyszerű kisboltot sem.