Faji sokféleség. Megmutatja, hogy ugyanannak az élőhelynek (társulásnak, ökoszisztémának) különböző részein hány faj található meg.

Sok faj kialakulása egy „alapító fajból“. Az új fajok a helyi források felhasználásával új élőhelyeket hódítanak meg.

Ezeknél a talajoknál jellemző a humuszosodás, a kilúgzás és az agyagosodás mellett az agyagos rész vándorlása és a közepes mértékű savanyodás. A felhalmozódási és kilúgzási szint agyagtartalmának hányadosa meghaladja az 1,2 értéket. Az agyagvándorlás a felhalmozódási szint szerkezeti elemeit borító agyaghártyáról ismerhető fel.

Az ökológiának az egyes növények életmódját, környezeti igényeit vizsgáló ágazata.

Fotoszintetizáló, tehát a nap energiájából, vízből és szén-dioxidból kémiai úton szerves anyagot előállító szervezetek.

Az élőlények terjedését gátló földrajzi jelenség.

A hüvelyesek (Fabales) rendjébe és a mimózafélék családjába tartozó növények. A monszunerdők és a szavannák elterjedt fái.

Az állatvilág földrajzi elterjedésével foglalkozó tudományág.

A növényfajok a versengés során különböző vegyületek kibocsátásával gátolják a rivális fajok megtelepedését közelükben.

Hideg környezeti viszonyok között az állatok testből kiálló részei (végtagok, fül) rövidebbek, mint a meleg éghajlaton élők esetében.

Növények bizonyos szempontból (pl. kor szerint) egynemű csoportja, különösen fáké erdőben.

Általában a talajok nem művelt, alsó rétegét értik ezen, ami a B- és C-szinteknek felel meg.

Földminősítési értékszám, a földadó alapja, amely a területegység tiszta jövedelmét fejezi ki az 1875. évi pénzértékben. Az aranykorona érték megállapításának alapja, hogy a hozadéki földadókataszteri rendszerben a különböző művelési ághoz tartozó és különböző minőségű földek hozadékát, illetve tiszta jövedelmét igyekeztek meghatározni. Mint relatív érték ma is használatban van. Magyarországon 1 hektár földterület átlagos aranykoronaértéke 19.

Valamilyen taxon által állandóan benépesített terület.

A növény- és állatcönológia egysége. Meghatározott faji összetételű, önálló növény-, vagy állattársulás, vagy a kettő együttese.

A zónán belül – talajtani, vagy vízrajzi okok miatt – a klímaövtől függetlenül kialakult vegetációtípus (vízi, mocsári, láp, szikla és homok növényzet).

Két különböző élőhely (ökoszisztéma) fajösszetételében mutatkozó különbség. A csak az egyik, ill. csak a másik helyen előforduló fajok összege.

Olyan erdők, amelyekben főleg örökzöld, fedettrügyű lombos fák élnek. Laza szerkezetű leveleik élénkzöld színűek és kopaszak. Bő csapadékú, nedves klímaterületen élnek.

A pillangósvirágúak (Fabaceae) családjába tartozó, emberi fogyasztásra is alkalmas, fehérjékben gazdag főzelék-, illetve ipari és takarmánynövények közös neve. Legismertebb növényei: a lencse, a borsó, a szójabab és a közönséges bab. Fő termelői India és Kína.

Mérsékelt éghajlatú területek lomberdeinek jellemző talajai. Hazánkban a domb- és hegyvidéki területek jellemző talajai. Szelvényében mind a három (A, B, C) talajszint megtalálható. Sok agyagos részt tartalmaznak és gyengén savas kémhatásúak. Típusai: karbonátmaradványos barna erdőtalaj; csernozjom barna erdőtalaj; barnaföld (Ramann-féle barna erdőtalaj); agyagbemosódásos barna erdőtalaj; podzolos barna erdőtalaj; savanyú, nem podzolos barna erdőtalaj; pszeudoglejes (pangóvizes) barna erdőtalaj; kovárványos barna erdőtalaj.

Olyan barna erdőtalaj, amelyben az A-szint és a B-szint agyagtartalma közel azonos, tehát agyagbemosódás és podzolosodás sem észlelhető benne. Mindkét szint több agyagot tartalamaz, mint a talajképző kőzet. Hazánkban az alacsonyabb dombsági területeket foglalja el. A barnaföldek kilúgozási szintje, a humuszos A-szint általában 20–30 cm vastag, barnás, morzsás, vagy szemcsés, gyengén savanyú, vagy semleges kémhatású. Átmenete az alatta levő felhalmozódási szint felé fokozatos, de rövid. A felhalmozódási szint barna, vöröses árnyalatú, amit az egyenletesen eloszlott vas-oxid-hidrát okoz.

Genetikailag elszigetelődött, kis területre korlátozódó elterjedésű faj.

5.1. ábra - Kárpát-medencei benszülött faj a bánáti bazsarózsa (Paeonia banatica). [fotó: Varga Gábor]

Víztestekben az aljzatot benépesítő élőlények.

Az egymással rokon állatok testmérete az Egyenlítőtől a sarkok felé növekszik (pl. a Déli-sark közelében élő császárpingvin 1 m-nél is magasabb, az Egyenlítő közelében élő galapagosi pingvin mindössze félméteres).

Időben megismétlődő, szintközösségekből felépülő élőlénytársulás, melyet állandó fajkombináció, egységes ökológia és önszabályozó képesség jellemez (például egy mérsékelt övi tölgyerdő).

Biológiai sokféleség, az élővilág és a környezet változatossága, amely a biológiai szerveződés minden szintjén (gének, populációk, társulások, tájak, biomok, bioszféra) érvényre jut.

Az élőlények múltbeli és jelenlegi földrajzi elterjedését vizsgáló tudomány.

A növények és állatok biocönózisán, életközösségén belül létrejött dinamikus állandóság, amely meghatározza az életközösség belső struktúráját és működését. Fontos tulajdonsága az önszabályozottság, amely a rendszernek, mint közösségnek, mint társulási egységnek a fennmaradását szolgálja.

A biocönózisban egy adott pillanatban jelen lévő élőanyag-mennyiség.

A Föld nagy kiterjedésű, esetenként kontinenseken is túlnyúló övezetei, amelyek éghajlata és növényzete hasonló.

1. A szerves élet tere a Földön, a litoszféra felső részén, a talajban, a troposzférában és a hidroszférában. Vastagsága kb. 15–16 km; 2. Valamely élőlény környezetére kifejtett hatásának területe; 3. A Földet benépesítő élőlények összessége.

A biocönózis térbeli alapegysége. Az azonos életfeltételeket igénylő állati és növényi életközösségek élettere, amelyen belül létezhetnek.

Olyan zárt növénytársulás, melyet alacsony termetű, rövid törzsű (alacsonyan elágazó), fás szárú növényfajok, nanofanerofitonok alkotnak.

Főleg bükkfából (Fagus silvatica) álló erdő. A kevés fényt átengedő zárt lombkoronaszintje miatt a cserjeszint általában hiányzik, a mohaszint pedig jelentéktelen. Az alacsonyabb szinten jellemző szubmontán bükkösben gyertyán, a magasabb fekvésűekben a hegyi juhar és a jegenyefenyő társul vele.

5.2. ábra - Bükkös a Kelet-Mecsek É-i kitettségű lejtőjén Kisújbánya közelében. [fotó: Varga Gábor]

5.3. ábra - Bükkös a Kelet-Mecsekben a Lendület forrás közelében. [fotó: Varga Gábor]

A szavannához hasonló növényzettípus Dél-Amerikában. Jellemzők benne a palacktörzsű fák. Összefüggő erdőt csak a folyók mentén alkot.

A dél-amerikai szavannaerdők elnevezése.

Valamely faj vagy jelenség, amely az egész Földet körülölelő sávban megtalálható.

Örökzöld fák, vagy cserjék, melyek a rutafélék (Rutaceae) családjába tartoznak. Jórészt trópusi, szubtrópusi haszonnövények, magas C-vitamin tartalommal. Termésük bogyó-, vagy narancstermés. Hátsó-Indiából származnak. Ebbe a csoportba tartozik a narancs, a mandarin, a citrom, a lima, a pomeló és a grapefruit is.

A növény- és állattársulásokkal, kialakulásuk törvényszerűségeivel foglalkozó tudományág.

Az a törvényszerűség, hogy valamely élőlénycsoport fejlődéstörténetében általában egyre növekszik a testméret.

A csernozjom talajok hazánk szárazabb éghajlatú alföldi-síksági térszíneinek zonális talajai. Jellemzően vastag humuszszintű, tápanyagban gazdag, morzsalékos szerkezetű, kiváló termőképességű talaj, mely a laza, mészben gazdag kőzeteken, elsősorban löszön alakul ki, kontinentális éghajlatú területeken, füves sztyepp vegetáció alatt. Altípusai: öntés csernozjom; kilúgozott csernozjom talajok; mészlepedékes csernozjom talajok; réti csernozjom talajok.

Két folyamat, a kilúgzás és az erőteljes humuszosodás együttes működése jellemző ezeknél a talajoknál. A két főtípus elterjedési területének határán alakulnak ki. A szelvényben mélyen kialakult, gyakran a felhalmozódási szintbe is lenyúló humuszos szint képződik. A kilúgzási és felhalmozási szint agyagtartalmában nincs különbség.

Az a szikjavítási eljárás, amikor a savanyú szikes talaj felszínére meszes földet – legtöbbször löszt (kőzet) – terítenek.

Uralkodó fajukkal vagy fajaikkal jellemzett növénytársulások.

Drogokat tartalmazó gyógynövények összefoglaló elnevezése (pl. kokacserje, indiai kender, bürök, mandragóra stb.).

Indiában a szinte áthatolhatatlan, mocsaras, bambusznádas, bozótos területek neve. Tágabb értelemben a trópusi őserdők (esőerdő) nehezen járható, sűrű aljnövényzetű területeire is használt kifejezés.

Egy tenyészidőszak alatt fejlődő növény.

Két, egymással nem rokon faj olyan tulajdonságokat fejleszt ki, amelyek kölcsönhatásaikból fakadnak.

Lsd. Biocönózis

Lsd. Biotóp

Társulások fejlődése zárt környezetben (pl. egy szigeten).

Az egységes emberi fajon (Homo sapiens sapiens) belül az egyes testi tulajdonságok variációján alapuló rendszertani egységek. A négy nagyrasszon (europid, negrid, mongolid, veddo-ausztralid) belül számos kisrassz, illetve csoport különíthető el.

Természetes állapotban kizárólag elterjedési területén (area) belül honos növény- vagy állatfaj. A terület lehet kontinensnyi méretű, vagy akár csak pár m² is.

Nem a talajon, hanem fán, vagy más növényen élő szervezetek neve (pl.: trópusi orchideák, vagy a fagyöngy). Tápanyagaikat és a vizet a támasztékul szolgáló növények korhadékából, vagy a hulló porból nyerik.

A fás növényekből álló vegetációtípus (Lignosa) képviselője a cserjésekkel együtt. Klimatikus (zonális) és edafikus (intrazonális: pl. galériaerdő, ligeterdő) növénytársulás. Elterjedésének a vízhiány, vagy az alacsony hőmérséklet (poláris területek, magashegységek) szab határt.

Vegetációöv, amelyben lombos erdők (tölgyesek), vagy erdeifenyő-erdők sztyepprétekkel együtt jelennek meg.

Átmeneti terület a tundra és a tajga között. Jellemzőek benne a nyír-, luc- és vörösfenyő erdőfoltok.

Olyan talajok összessége, melyeket a fás növényzet alatti kilúgozás alakított ki.

Több (5–7) szintű, magas, örökzöld erdő. Fényes, kopasz lombú, szabad rügyű fák alkotják forró, nedves trópusi klímaterületen.

Növényi tápanyagok (elsősorban foszfor- és nitrogénvegyületek) felhalmozódása vizekben. Moszatok tömeges elszaporodása („algavirágzás“) jelzi.

Több tenyészidőszak során fejlődő növény.

Biológiai folyamat, az öröklődés irányította élővilág fejlődése. Az élőlények testfelépítése és viselkedése a természetes kiválasztódás útján időben egyre jobban alkalmazkodik a környezethez.

A zónán belüli eltérő klímahatások (pl. lejtőkitettség) következtében kialakult vegetációtípus (pl. lejtősztyepp a lomboserdők övében).

Fejlődéstörténeti értelemben olyan egyedek összessége, amelyek közös őstől származnak és jellegeiket tekintve elkülönülnek az élővilág többi részétől. Biológiai értelemben élőlények populációinak összessége, amelynek tagjai megjelenésükben hasonlók és egymás között korlátlan szaporodásra képesek.

Az egy területen előforduló fajok száma. A biodiverzitás fontos mérőszáma.

Nemesítéssel létrehozott növények, vagy állatok csoportja. A fajták között kisebb a genetikai különbség, mint a fajok között.

Valamely területen élő állatfajok összessége.

A legnagyobb állatföldrajzi területegység a szárazföldi és édesvízi állatokra vonatkozóan. A Földön négy faunabirodalmat különítünk el: Notogaea, Neogaea, Arktogaea, Antarktogaea. A faunabirodalmak további faunaterületekre, illetve faunatartományokra oszthatók.

5.4. ábra - A Föld faunabirodalmai.

Mohaláp

1. Az alapkőzeten természetes módon képződött talaj. 2. A talajszelvény legfelső (A) szintje.

Nagyrészt örökzöld hangafélék, cserjék és félcserjék növénytársulása. Óceáni klímán, savanyú, kilúgozott, sovány talajon honos.

Az élővilág fejlődésének általános törvényszerűségeivel foglalkozó tudomány. Az őslénytan alapját alkotja.

Növénytársulás

Növényföldrajz

Valamely területen élő növényfajok összessége.

A legnagyobb növényföldrajzi területegység, melyet egységes fejlődéstörténet és vegetációtípusok jellemeznek. A Földön hat flórabirodalmat különböztetünk meg: Holarktikus, Paleotropikus, Neotropikus, Ausztráliai, Fokföldi és Antarktikus.

5.5. ábra - A Föld flórabirodalmai.

Az azonos elterjedési területen élő, hasonló életfeltételeket igénylő fajok összessége. Csoportjaik: 1. kozmopolita, 2. adventív, 3. európai (cirkumpoláris, eurázsiai, európai, közép-európai), 4. kontinentális, 5. mediterrán, 6. atlanti, 7. boreális, 8. alpin, 9. balkáni, kárpáti és pannóniai (endemikus).

A fajok terjedését, újabb foltokban történő megtelepedését segítő földrajzi összeköttetés tájökológiai foltok között.

Az az energia-megkötő folyamat, amelynek során a növények vízből és szén-dioxidból napsugárzás hatására egyszerű cukrokat állítanak elő.

Az erózió következtében a felszínre kerülő laza, üledékes kőzeteken alakulnak ki. Tömör kőzetdarabokat nem tartalmaznak. A humuszosodás csak a talajszelvény vékony rétegét érinti, mivel az folyamatosan a lepusztulás áldozatává válik.

Általában minden olyan növény, amelynek valamely részét ételek, italok, ízesítésére, színesítésére használják. Hatóanyagai az emésztőszervek működését is fokozzák.

5.6. ábra - Hazánk egyik legfontosabb fűszernövénye a paprika. [fotó: Varga Gábor]

Ezeknél a képződményeknél még nincsenek határozott talajképződési bélyegek (humuszosodás, anyagvándorlás, -átalakulás, -felhalmozódás). Állandó növénytakaró nem telepedett meg rajtuk, így gyenge a humuszosodás. A vizet gyorsan elnyelik és könnyen kiszáradnak, ezért könnyen megmozdítja a felszínét a szél.

Vízfolyások partját kísérő erdősáv.

5.7. ábra - A Nílus galériaerdei zöld szalagként kísérik a folyót a sivatagon át Egyiptomban.

Egy táj vagy régió teljes fajgazdagsága, az α- és a β-diverzitás szorzata.

Széles tűrőképességű, sokféle élőhelyen megélő fajok.

Egy társuláson belül hasonló alakú, hasonló élőhelyen előforduló és ugyanazokat az erőforrásokat igénylő fajok együttese.

Állandóan nedves altalajú területeken az anaerob baktériumok a ferri-vasat ferro-vegyületekké redukálják, ami kékes-zöldes árnyalatot ad a talajnak. Ez később rozsdabarna folttá oxidálódik.

Olyan növények, vagy azok részei, amelyeket ember, vagy állat gyógyítására használnak fel, vagy amelyekből ipari úton készítik valamely gyógyszer alapanyagát.

Azon termesztett növények csoportja, melyeket föld alatti megvastagodott gyökerükért, gumóikért (módosult szár) termesztenek (pl. burgonya, répafélék).

Nagy alkalmazkodóképességű sótűrő növények, sós–szikes talajok növényei.

Az ember környezetében, a ház körül, vagy a gazdaságban élő olyan állat, amelynek gazdasági haszna, illetve más értékes tulajdonsága van.

Növények és állatok kiválasztása, hogy valamilyen módon az embereket szolgálják. Önállóan már nem is képesek fennmaradni.

Nem fotoszintetizáló élőlények, amelyek más élőlények elfogyasztásával jutnak energiához.

Az Arktogea 4. faunaterülete, amely magába foglalja Észak-Amerikát Dél-Mexikóig, Eurázsiát Észak-Afrikával, a Szaharával és Észak-Arábiával.

Az arktotercier származású növényvilág birodalma: az északi, trópusokon kívüli földrészek, Európa, Észak-Afrika mediterrán partvidéke, Ázsia a Himalájáig és Dél-Kínáig, Észak-Amerika Mexikó és Florida kivételével. 13 flóraterület tartozik hozzá.

A ma élő emberiség és mára már kihalt ősei.

A gyöngyvirágos tölgyesből alakul ki a talajvízszint süllyedése következtében. Benne az erdőalkotó fafaj a kocsányos tölgy. Az Alföld homokterületein ezek a klimaxtársulások. Leromlásuk révén jöttek létre a nyáras-nyíres borókások az Alföldön.

Olyan talajok, melyek szemcseösszetételében több mint 45% a homoktartalom.

Nagyon különböző hőmérsékletű élőhelyeken is megélő szárazföldi, ill. vízi élőlények.

Az egyes emberek vagy emberi közösségek és természeti, társadalmi, valamint épített környezetük kapcsolatát kutató interdiszciplináris tudomány.

A felszínen megtelepült növény-, majd állatvilág által termelt és átalakított szerves anyag kapcsolata a többé-kevésbé átalakult kőzetrészekkel, illetve ásványi talajalkotókkal. A folyamat során a talajba jutott, elpusztult növényi és állati maradványok kémiai átalakulások sorozatával humusszá alakulnak.

Jellemzően morzsás, vagy szemcsés szerkezetű, 20–50 cm mély humuszos rétegű talaj, amely szénsavas meszet tartalmazó alapkőzeten alakul ki (pl: lösz). A két szint között rövid az átmenet. Általában talajpusztulással súlytott területeken alakul ki, ahol a talajképződés folyamata csak a humuszosodásig jut el.

A humuszos szint megjelenésén kívül nem mutatkozik jele a talajképző folyamatoknak. A humuszréteg vastagsága kisebb, mint 40 cm. A jó vízáteresztő képesség mellett a homoktalajoknál nagyobb víztartóképességük van, azoknál kedvezőbb tulajdonságokkal rendelkeznek.

Valamely agresszív faj (pl. a parlagfű) gyors meghonosodása egy új területen, gyakran akaratlanul az ember segítségével.

Az ipari ágazatok számára nyersanyagot szolgáltató növények csoportja. Hazánkban négy csoportba osztjuk őket: olajos magvú, rostot (textilt) adó, élelmiszeripari és egyéb növényekre.

Olyan barna erdőtalaj, melynél a kilúgzási folyamat gyenge, ezért a szénsavas mész jelenléte miatt a savanyodás csak kis mértékű.

A molyhos tölgy, a cserszömörce és a virágos kőris társulása. A mészkő és dolomithegyeink lejtős térszíneinek, alacsony (2–8 m) lombkoronaszintű, gyepfoltokkal tarkított, s ezért nem záródott bokros-cserjés növényzete.

5.8. ábra - Karsztbokorerdő a dél-dalmát Brač-sziget meredek déli lejtőjén. A háttérben a Hvar-sziget. [fotó: Varga Gábor]

5.9. ábra - Karsztbokorerdő télen a Mecsek déli lejtőjén, Pécs felett. [fotó: Varga Gábor]

Keresztszelvény, amely a talajtípusok és azok jellemzőinek változását mutatja be a domborzat függvényében.

Vízfolyások árterületein, hordalékkúpjain, vagy teraszain előforduló talajok, melyek vízgazdálkodását és tápanyagszolgáltató képességét a kavicstartalom (>50%) jelentősen befolyásolja.

Örökzöld erdők (Durilignosa). Fákból és cserjékből álló, bőrnemű és szilárdító szövetekben gazdag, gyakran szőrös, fényes, vagy viaszréteggel bortott levelű vegetáció a mediterrán klímaterületeken (pl.: magyal- és paratölgy).

5.10. ábra - Jellegzetes keménylombú fa a mediterrán Brač szigetén. [fotó: Varga Gábor]

5.11. ábra - Narancsfa. [fotó: Varga Gábor]

Egyes rendszertani egységek (taxonok) minden egyedének elpusztulása helyi vagy globális szinten.

A CaCO₃ és a könnyebben oldódó anyagok szelvényből való kimosódása a kilúgozás. Ennek folyamatában a mállás során alkáli fémek és alkáli földfémek ionjai válnak szabaddá, melyek a CO₂ megkötésével sót képeznek. A kilúgozás eredményeként kimosódnak a karbonátok, de a kovasav is mobilizálódhat. Tágabb értelmezésben bármely talajalkotó vegyületnek, vagy vegyületcsoportnak az A szintből az alatta lévő szintbe, illetve szintekbe történő vándorlása.

A szukcesszió ideális (de gyakran csak elméleti, soha el nem ért) végpontja.

Az együttélés egyik fajtája, amely az egyik faj számára hasznos, a másik számára közömbös.

Egymással rokonsági kapcsolatban nem álló, egymástól távoli, de hasonló környezeti viszonyok között élő fajok hasonló alaki és fiziológiai jellegeket fejlesztenek ki.

A talaj felszínének, illetve termőrétegének lepusztulása. Ez lehet természetes folyamat és egyre inkább az emberi tevékenység (erdőirtás, túllegeltetés, helytelen szántóföldi talajművelés) következménye is.

5.12. ábra - Az intenzív talajművelés okozta kopárosodás, illetve talajdegradáció a Dél-Baranyai-dombság területén Martonfánál. [fotó: Varga Gábor]

A virágállatok sós, 200 m-nél nem mélyebb, kb. 20 °C hőmérsékletű tengervízben élő, szilárd vázat kiválasztó fajainak gyűjtőneve.

Az élőlények életterének és életfeltételeinek tudatos megóvása. Az ember (társadalom) tervszerűen szervezett védelme a fokozatosan rosszabbodó környezeti viszonyok kedvezőtlen hatásaitól.

Elbomlott vagy bomlófélben lévő tőzeg (gyakran lecsapolás hatására).

Homokon kialakuló talajtípus. A B szintben a talajképző folyamatok jellege szerint különböző vastagságú barna, vörös, vörösesbarna csíkok alakulnak ki.

Olyan helyeken alakul ki, ahol az alapkőzet aprózódása és mállása még csekély mértékű ahhoz, hogy az tápanyagot és vizet szolgáltasson a növényzet megtelepedése számára. Jellemzők hegyvidékeken és a talajpusztulással érintett területeken. A talajréteg vastagsága általában kisebb, mint 10 cm és sziklás foltokkal váltakozva fordul elő.

Tulajdonságaikat nagy mértékben a talajképző kőzet tulajdonságai szabják meg. Jellemzőjük az erőteljes humuszképződés, de a szélsőséges vízgazdálkodás jelentősen csökkenti a hasznosítható víz mennyiségét. Általában sekély rétegű talajok. Típusai: humuszkarbonát talaj; rendzina talaj; fekete nyiroktalaj; ranker talaj

Olyan fajok, amelyek – megfelelő környezeti viszonyok között – bárhol előfordulnak a Földön. A növények közül elsősorban a gyomok, az állatok közül az egysejtűek és főleg a rovarok tartoznak hozzájuk.

A földfelszín sekély mélyedéseinek vízzel kitöltött, dús növényzetű és többé-kevésbé lefolyástalan része, amely fokozatosan feltöltődik a pusztuló növényzet és egyéb szerves anyagok tőzegesedése során. Típusai: 1. sík-, vagy rétláp; 2. dagadó-, vagy tőzegmoha-, vagy felláp.

Edafikus társulások mocsári, vagy láptalajon. Állóvizek, vagy nedves rétek szukcessziója során alakulnak ki, oxigénben szegény környezetben, magas talajvízszint hatására.

Ott alakulnak ki, ahol a talajvíz a felszínre emelkedik, vagy a vízfolyások, elöntések állandó vízborítást létesítenek. Két fő típusa van. A felláp nedves, hűvös területeken elterjedt mohák nedvességet magába szívó, rétegekben egymás fölé növő, így környezetéből fokozatosan kiemelkedő rétegeiből jön létre.Kémhatásuk erősen savanyú. A síkláp sekély állóvizek feltöltődése útján keletkezik, ha azokat a vízinövények (sás, nád, káka) elhalt maradványai töltik meg.

Rendszeresen legeltetéssel hasznosított füves földterület. Ide tartoznak a füvesített és fásított legelők is.

Nem folytonos ökológiai folyosó. Egymáshoz közel fekvő szigetek vagy különálló, de hasonló élőhelyfoltok, amelyek elősegítik valamely faj terjedését.

Agyagvándorlás, melynek során savas pH-jú környezetben, nedves viszonyok között, az agyagrészecskék kémiai változás nélkül az A szintből a B szintbe vándorolnak.

Csavarodva függőleges támasztékokra felkapaszkodó lágy és fás szárú növények. Leggyakoribbak a trópusi esőerdőben. Nálunk is élnek liánok, mint a komló és a farkasalma.

Edafikus jellegű erdők (pl. galériaerdők), folyóvizek mentén, oxigénben gazdag, friss vízzel öntözött, tavasszal elárasztott talajon alakulnak ki.

Védett rügyű, évgyűrűs, lombhullató fák és cserjék társulásai mérsékelt éghajlaton. A fák lombja a hideg okozta vízhiány miatt hullik le. Bükkösök, tölgyesek, ligeterdők, karszterdők a fő típusai.

Lösz alapkőzeten kialakult talajok és jellegzetes növényzetű sík térségek, főleg Ázsiában. Hazánkban már nem létező növényzettípus. Keleti fajokból (pl. Volgai hérics, tátorján), valamint zsályákból és csenkeszekből álló társulások jellemezték.

Magyarországon már nem létező, a középhegységek és az Alföld találkozási vonalában élt, tatárjuharos elegyes tölgyes erdőtípus. Valamennyi tölgyünk és a mezei juhar élt benne. Kökénnyel, galagonyával, fagyallal jellemezhető gazdag cserjeszintje volt, míg gyepszintjét a csenkeszfű és más xerofil füvek és erdőssztyepp-fajok alkották.

Örökzöld cserjés. Mediterrán éghajlaton, akár nagyobb tengerszint feletti magasságú tájakon is kialakul. Állománya magas, sűrű, szinte gyepszint nélküli cserjés.

A trópusi tengerpartok árterén honos, az iszapban léggyökerekkel rögzülő növényzet. Kevés nemzetség (Rhizophora, Avicennia fák, Pandanus és Nipa pálmák) alkotja.

A Földközi-tenger vidékére jellemző élővilág. Állattani szempontból a palearktisz tartományhoz, növénytani szempontból a holarktisz birodalomhoz tartozó terület. Természetes növényzete a macchia és a frigana.

Valamely faj terjedése során önmagát fenntartó populációt létesít egy új területen.

Talajjavítás lecsapolás, alagcsövezés, öntözés, a futóhomok megkötése stb. segítségével.

A meszes talaj adszorpciós komplexumában (az agyagrészben) a nátrium felszaporodásakor keletkező meszes, szikes talaj, ami több-kevesebb szódát is tartalmaz. A só száraz, féligszáraz klímán a talajvíz irányából a kapillárisokon keresztül vándorol a felszín felé és válik ki az oldatból. Az egész talajszelvény meszes és erősen lúgos (8,3–9,5 pH). Szántóföldi művelésre nem alkalmas, gyepként hasznosítható.

E talajok szelvényében 30–70 cm mélység között a szerkezeti elemeket fehér színű világos hártya, mészlepedék vonja be. Erről kapta a nevét a talaj, amely világos, szürke árnyalatú, könnyen széteső. A mészlepedék megjelenése sajátos egyensúlyi dinamika következménye. Ősztől tavaszig a kilúgzás, majd a nyári száraz időszakban a kicsapódás, lepedékképződés a jellemző. Jó minőségű talajok.

Csekély mélységű állóvíz, amelyben eluralkodik a nádas, sásos, vizirózsás stb. növényzet. A tófejlődés előrehaladott, kései állapota, amelyben a növényzet már kiszorította a nyílt vizet.

Hűvös éghajlatú területen, tápanyagszegény talajon élő, főleg csapadékvízből táplálkozó tőzegmohák (Sphagnum) tömegei. Az egymásra telepedő és kifelé terjeszkedő tőzegmohák domború térszíni formát alkotnak.

A szavannaerdőhöz hasonló lombhullató erdő a periodikus trópusi monszun éghajlaton. A meleg és csapadékos évszakban van lombozatuk, míg a száraz évszakban leveleiket részlegesen lehullatják. Sűrű gyepszintjük kevés fajból áll. Jellemző fafaja a teak. A nedves szavannáknak megfelelő dél-ázsiai monszunerdőt dzsungelnek is nevezik. Itt él az indiai elefánt, a tigris és a fekete párduc.

Olyan együttélés, amely mindkét faj számára előnyös.

Állóvizek mentén mintegy 2 m mélységig lehatoló vegetáció. A nádas magas termetű, sűrű állományaiban a pázsitfűfélékhez (Poaceae) tartozó nádat (Phragmites australis) a káka, esetleg a gyékény, vagy a harmatsáska is helyettesítheti.

5.13. ábra - Pusztuló nádas maradványa a Tihanyi-félsziget K-i partján. Háttérben a Balaton É- partja Balatonfüred és Balatonfűzfő között. [fotó: Varga Gábor]

5.14. ábra - A Széptölgyesi-tavak (Tolnai-dombság) kiterjedt nádassal. [fotó: Varga Gábor]

Természeti és tájképi értékei miatt védett kultúrtáj. Fenntartását értékőrző gazdálkodás és az ökoturizmus biztosítja.

A vízben helyüket önállóan változtatni képes szervezetek (pl. a halak).

A természetvédelmi védettség legmagasabb területi kategóriája. Nagyobb terület, ahol olyan védett növény- és állatfajok, társulások, valamint tájelemek fordulnak elő, amelyeknek nagy tudományos, közművelődési és rekreációs értékük van.

Közép- és Dél-Amerika területe Mexikótól és Floridától az argentín pampákig. Hét flóraterülete: karibi, orinocói, amazonasi, dél-brazíliai, andoki, pampák, Galapagos- és Juan Fernandez-szigeteki flóraterülete (lsd. 5.4. ábra - A Föld faunabirodalmai. ).

Az ammónia nitritté, illetve nitráttá alakulása. A jól szellőzött talajokban az ammóniát egyes speciális baktériumok nitritté oxidálják. Ez további oxidációval a növények számára felvehető nitráttá alakul.

Állatföldrajzi faunabirodalom, amely Ausztráliát és Új-Guineát foglalja magába a Polinéziai- és Mikronéziai-szigetvilággal együtt. Jellemző az ősi, primitív szervezetű állattípusok uralma és a magasabb rendű (méhlepényes) emlősök hiánya (lsd. 5.4. ábra - A Föld faunabirodalmai. ).

A növényi életközösségekkel foglalkozó tudomány. Feladata a növények társulása, törvényszerűségeinek megállapítása.

A növényvilág földrajzi eloszlásának tudománya. A Föld növénytakarójának összetételét, annak változását, életfeltételeit és történetét kutatja.

A növénytakaró (vegetáció) alkotóeleme, a biocönózis növényi szervezetekből álló része. Több különböző növénynek (egyednek és fajnak) egymásra utalt együttélése.

A hőmérséklet évi átlaga és járása, valamint a csapadék mennyisége és évi eloszlása alapján felállított 10 növényzeti típus. Egyenlítői: 1. trópusi esőerdők. Trópusi: 2. szavannák és monszunerdők. Szubtrópusi: 3. babérlombú erdők, 4. keménylombú erdők, 5. sivatagok. Mérsékelt: 6. sztyeppek és erdőssztyeppek, 7. lombos erdők, 8. tűlevelű erdő. Sarkvidéki (arktikus): 9. tundrák, 10. örök hó és jég.

A vörös színű, kötött, képlékeny talajok népies elnevezése az Északi-középhegységben. Humusztartalma alacsony. Bő csapadék és magas évi középhőmérséklet hatására riolitból mállás során keletkezett. A pleisztocénben hulló por (diagenizálódva lösz) rakódott rá. Tokaj-Hegyalja legjobb szőlőtermő talaja. A fekete nyiroktalajra az erős humuszosodás, a gyenge kilúgzás, a közelítően semleges kémhatás és a morzsás, szemcsés szerkezet jellemző. A magas agyagtartalomra és a humuszosodásra utal az elnevezés. A szélsőséges vízháztartása miatt fás szárú növényzet csak ritka állományban marad fenn rajta.

Az élőlény és a környezet – amelybe az élettelen és az élő környezet is beletartozik – viszonyának és azok kölcsönhatásának kutatásával foglalkozó, a szünbiológiához tartozó tudomány, mely fizikai és kémiai, valamint biológiai ismereteket hasznosítva rendszerelméleti alapon végzi elemző tevékenységét.

Egy fajnak az ökoszisztémában betöltött szerepe; nem fizikai, hanem többdimenziós forrástér, ahol él.

Szervesanyag-termelő növények, -fogyasztó állatok és lebontó szervezetek, valamint élettelen környezetük szerkezeti és működési rendszere. Önszabályozó nyílt rendszere.

Különböző környezetben, tehát eltérő életfeltételek között az alkalmazkodás révén kialakult és állandósult változat a növény- és állatvilágban (általában az alfaj fogalmával egyezik meg).

Sajátos vonásokat mutató határsáv két szomszédos ökotóp között.

Ökológiai rendszer, egy növénytársulás (fitocönózis) az azt benépesítő állattársulás (zoocönózis) térbeli vetülete.

Hideg vizű, mély tó, amelyben sok az oxigén, de kevés a tápanyag, ezért elsődleges szervesanyag-termelése mérsékelt.

A talajképződés biológiai tevékenységét az időszakos áradások és a vele szétterített lülepedő hordalék gátolja. A folyamatok mindig újabb és újabb felszínen kezdődnek el. Nem tagolódik szintekre.

Ezeknél a talajoknál a morzsalékos, humuszos szint alatt – vagy akár azon belül is – rétegzett, több-kevesebb homokot, iszapot, agyagot tartalmazó öntésanyag található.

A környezeti viszonyok és az élővilág zónákba rendeződése a beugárzás és különböző módosító tényezők hatására.

A növényvilág egyik trópusi családja (Arecaceae), amelybe fa termetű növények, illetve üstökösfák tartoznak. A törzsüket leveleik csonkja borítja be, az ép levelek a törzs csúcsán jelennek meg.

5.15. ábra - Pálmafa a dalmát tengerparton. [fotó: Varga Gábor]

5.16. ábra - Pálmafák a dél-dalmát Brač szigetén Supetárnál. [fotó: Varga Gábor]

Nagy kiterjedésű füves síkság, puszta Dél-Amerika mérsékelt éghajlatú övezetében, főleg Argentínában (a préri, illetve a sztyepp megfelelője). A neotropikus flórabirodalom 6. flóraterülete.

Szélesen, több flóra- és faunaterületen elterjedt faj.

Együttélésben élősködő életmódot folytató, gazdáját károsító szervezet.

A talajok földrajzi elterjedésével foglalkozó tudomány.

A légkörnek, a vízburoknak és az élővilágnak a kőzetburokra gyakorolt hatására a szárazföld felszínén kialakult képződmény.

Átitathatóság, áteresztőképesség főként a talajok és a kőzetek vízzel érintkezése során.

A nyílt vízben szabadon lebegő élőlények összessége. Lehet növényi (fitoplankton) és állati (zooplankton). Méret szerint: makro (2 cm–1 mm), mezo (1 mm–100 μm), mikro (100–50 μm), nano- vagy nakro (50–5 μm) és ultra (<5 μm).

Nedves viszonyok között, savanyú mállással keletkezett, tápanyagban szegény, kilúgozott talaj. Elsősorban hűvös éghajlaton, fenyőerdők (tajga) területén alakul ki. Nevét az A₂/E-szintben felhalmozódó kovasav szürke színéről kapta. A vas és az alumínium a szerves anyaggal együtt a B szintbe vándorol és felhalmozódik.

A hideg éghajlati övezetben a krioturbációs talajmozgások (fagyás és felengedés) következtében a talaj finomabb és durvább alkotórészei osztályozódnak és elkülönülnek. Ennek eredményeként a sík térszínen poligonális, tehát sokszöges formák jönnek létre.

Egy növény vagy állatfaj minden egyede, amelyek egy területen egy időben élnek, így gyakran képesek egymásra hatni és egymás között szaporodni.

Növények, amelyek száraz éghajlaton módosult leveleikben vagy szárukban vizet tároznak.

A biológiai kölcsönhatásnak az a fajtája, amikor az egyik szervezet elfogyasztja a másikat.

Azoknak az állatoknak a gyűjtőneve, amelyek a szűcsipar részére alkalmas prémet szolgáltatnak. Ebbe a csoportba vadon élő és tenyésztett állatok is tartoznak.

Nagy kiterjedésű füves puszta Észak-Amerikában. A holarktikus flórabirodalom egyik flóraterülete.

Ezeknél az erőteljesen savanyú talajoknál a talajképző folyamatokat a redukció jelensége is kíséri, mert a felülről érkező víz a gyenge vízáteresztő képességű felhalmozódási szint felett „pang“. A kilúgzási szint jelentősen kifakul, míg a fehalmozódási szint barna-sárgásbarna alapszínét szürke márványozottság kíséri rozsdásodással és vasszeplőkkel.

Meleg, mérsékelt csapadékbevételű, fátlan, füves vidék, illetve az ennek megfelelő növénytársulás.

Az erdőssztyeppzóna jellemző társulásai: a törpemandulás, a csepleszmeggy-galagonya cserjések, a kökény-galagonya cserjések, amelyek már másodlagos, degradált állapotot jelentenek. Az Alföldön eltűnőben vannak.

A kontinentális száraz éghajlatú területek jellemző vegetációja. Olyan többé-kevésbé zárt gyepnövénytársulások, amelyek uralkodó fajainak testét szilárdító szövetek merevítik (kevésbé a turgor). A növények föld feletti szervei ősszel elhalnak.

Tömör, szilikátos kőzeteken kialakuló, sekély termőrétegű és kedvezőtlen víz- és tápanyaggazdálkodású talaj.

A korábbi földtörténeti korokból fennmaradt, de a megváltozott klímaviszonyok folytán kedvezőtlen életfeltételek mellett csak nagyon kis területen, szórványosan, úgynevezett refúgiumokban élő, kihalóban lévő növény-, vagy állatfaj.

Mészkő, vagy dolomit alapkőzeten kialakult, vékony (20–25 cm) termőrétegű erősen humuszos, gyenge kilúgzással jellemezhető, vázanyagban gazdag talaj.

Az a füves földterület – ideértve a füvesített területeket is –, amelynek fő termését rendszeresen kaszálással hasznosítják, tekintet nélkül arra, hogy esetenként legeltetik.

E talajoknál a csernozjom jellegű humusz-felhalmozódást gyenge vízhatás kíséri. A vízhatás lehet felszíni, vagy talajvíz eredménye. Szerkezetük inkább szemcsés, sokszögű, a szintek közötti átmenet rövidebb és élesebb.

Mély fekvésű területeken, időszakos túlnedvesedés során alakul ki, ami lehet időszakos felületi vízborításnak, vagy a közeli talajvíznek a következménye. A vízhatásra beálló anaerob körülmények jellegzetes szervesanyag-képződést és az ásványi részek redukcióját váltja ki. A nehezen lebomló szervesanyag miatt sötét, fekete színű, tömött talajféleségek, melyek csak meliorációval válnak alkalmassá a szántóföldi művelésre.

Szemben a lassú evolúcióval, a fejlődés ugrásszerű minőségi változást jelentő szakasza.

Természetvédelmi terület, ritka, vagy kipusztulóban lévő növény-, illetve állatfajok természetes környezetben való megóvására létesített zárt tér (Például a Yellowstone Nemzeti Park az USA-ban).

Korábbi geológiai korokból visszamaradt élőlények csoportja, melyeket reliktumfajok alkotnak.

Szikjavítási eljárás, melynek során a szikes talajt mélyen felássák és átforgatják (50 cm-es mélységet meghaladó szántás). Az optimális vízgazdálkodás elősegítésére vízlevezető és öntözőcsatornákat alakítanak ki.

Általában csarabos, áfonyás erdei aljnövényzet alatt jönnek létre ezek az erősen savanyú talajok, amelyekben lebomlatlan növényi maradványok is vannak. Többnyire sekély rétegűek.

A csapadékos terlületeken a kalcium-karbonát-tartalom fokozott kilúgzása révén keletkező talaj, mely ezáltal tömötté, csekély talajlevegőjűvé, rossz vízgazdálkodásúvá és tápanyagszegénnyé válik. 6 alatti pH érték jellemző rá, amit meszezéssel lehet javítani.

Másodlagos vegetáció, amely például az erdőirtás, vagy túlzott legeltetés hatására alakult ki a keménylombú erdők helyén a mediterrán és a szubtrópusi monszun éghajlatú területeken. Fajtái: mullga és a mallee.

A feltöltődő tavak pusztulásának utolsó szakasza. Fejlődése alacsonyabb területeken a láperdőhöz, magashegységekben a tőzegmohaláphoz vezet. A síklápok körébe a tőzeges láprétek, a sásláprét, a szittyós és nyúlfarkfüves társulások tartoznak.

Nagyon különböző sótartalmú talajokon vagy vizekben is megélő szárazföldi, ill. vízi élőlények.

Olyan faj, amelynek kicsi a környezeti tűrőképessége és az ökológiai fülkéje (niche).

Az évenként ismétlődő talajmunkákkal fellazított, legfelső humuszos talajréteg.

Száraz talajokon tenyésző növények, amelyek kevés csapadékkal is beérik. Száraz klímán a szklerofita és pozsgás növények, hideg (fagyott) talajokon pedig a kriofita növények élnek.

A sivatagok és a trópusi esőerdők között elterülő vidék. A hőmérséklet egész évben magas, de csapadék csak a nyári évszakban jellemző. A füves vegetációt facsoportok tarkítják. A fák lombja a száraz évszakban lehullik. Dél-Amerikában llanos vagy cerrado a neve. Az esőerdők irányából nedves-, száraz-, majd tüskés szavanna következik a sivatagok felé. A száraz szavannák jellemző fája Afrikában a majomkenyérfa, Dél-Amerikában a palacktörzsű viaszpálma. A száraz szavanna jellemző fái az akáciák.

A legtípusosabb, alacsony humusztartalmú (1–3%) félsivatagi szürke talaj. Az A-szint kalcium-karbonátban, a B-szint pedig agyagásványokban gazdag.

Olyan talajtípusok gyűjtőneve, amelyekben az oldható sók (főleg a Na-sók = sziksó) felhalmozódnak. Ennek oka lehet: sós talajvíz, sós talajréteg, a talaj anyagának bomlásából keletkező Na-sók. Főleg a szárazabb (váltakozóan átnedvesedő és kiszáradó) pusztai és félsivatagi területekre jellemző a kialakulása. Típusai: a szoloncsák (melynek a felszínén vízben oldható só, szóda képződik), a szolonyec és a szology.

Az alföldi laposok rétjei. A talajok minőségének megfelelően az ecsetpázsitos és harmatkásás sziki rétek (I. osztályú talajok), a csetkákás sziki rétek (II. osztályú talajok) és hernyópázsitos sziki rétek (III. osztályú talajok) találhatók. A szoloncsák talajokon sziki sásrét és sziki szittyós alakul ki.

Olyan tölgyerdők, melyek magas fekvésű ligeterdők elszikesedése folytán keletkeznek. Ezekben az erdőrészek között sziki pusztagyepek és sziki rétek terjednek el.

Szikes talajok kedvezőtlen tulajdonságainak megváltoztatása, ami típustól függően lehet: meszezés, gipszezés, lignitezés, kőporozás, digózás, rigolírozás.

Két faj szoros kölcsönhatása, amely általában együttfejlődés során alakul ki. Az egyik vagy mindkét faj számára létfontosságú.

Kemény, viaszos levelű növények, amelyeken a gázcsere-nyílások rejtettek. Mindez a nedvesség megőrzését szolgálja.

Általában andezit mállásával keletkező szurokfekete színű, rendszerint agyagos, sokszög-szerkezetű talajok.

Lúgos, magas pH-értékű (pH>8,3) talajok, melyek a szódán (Na₂CO₃) kívül más sókat is tartalmaznak. Mivel a szóda a humuszt oldja, a szódás talajokról lefolyó víz sötét színű.

A szikes talajok egyik típusa, amely képződése során fehér por alakjában amorf kovasav (SiO₂) válik ki a talaj felszínén, vagy az A-szintben, míg a B-szintben az oxidok vaskonkréciókat hoznak létre. Az időszakosan vízzel borított mélyedésekben gyakori.

A szikes talajok egyik típusa, melynél a talaj felső rétegében és felszínén nátriumsók (Na₂CO₃) válnak ki ("sóvirágzás"). A talajszelvényben nehéz szinteket elkülöníteni. A kémhatás erősen lúgos. A sófelhalmozás maximuma a feltalajban van. Vízgazdálkodásuk rendkívül kedvezőtlen.

A szikes talajok egyik típusa, melynél az A-szint fakó, vizet nehezen áteresztő, a B₁ (felhalmozódási)-szint mélysége és szerkezete változó és szélsőséges fizikai és kémiai tulajdonságokat (magas agyagtartalom, tömődöttség, erősen lúgos kémhatás ...) mutat. Az alföldi szikeseink nagy része szolonyec. A réti szolonyec nátriumsóinak maximuma a talajszelvény mélyebb részeiben jellemző.

Mérsékelt, szemiarid területek fátlan vegetációtípusa, amely a nagy kiterjedésű orosz pusztákról kapta a nevét. Magyar megfelelője a puszta, az észak-amerikai megfelelője a préri, a dél-amerikai a pampa. Típusai: erdős sztyepp; északi, vagy magas füvű sztyepp; déli, vagy törpe füvű sztyepp; félsivatagi növényzet.

5.17. ábra - Az árvalányhaj (Stipa) homokpusztagyepjeink védett növénye. [fotó: Varga Gábor]

5.18. ábra - A homokpusztagyepek jellegzetes növényzete árvalányhajjal (Stipa borysthenica) a paksi Ürge-mezőn. [fotó: Varga Gábor]

Az ökológiának a növénytakaró, a növénytársulás viszonyait kutató irányzata.

A tűlevelű erdők övezete a hideg telű, hűvös nyarú, klímán, víztöbblet mellett. Jellegzetes, leggyakoribb fajai a luc-, a vörös- és a jegenyefenyő, a nyír és a fűz.

Olyan fajok, amelyek csak meghatározott környezeti viszonyok között képesek megélni (pl. csak nedves, hűvös, árnyékos helyet kedvelő növények).

Olyan folyamat, melynek során egy adott területen a növénytársulások egymást követik, így lassú, természetes átalakuláson mennek keresztül. E folyamat eredményeként jön létre a klimax társulás, ami maximális szervesanyag-termelést jelent a terület adott körülményei között.

Szárazságtűrő növények, melyek jól fejlett víztároló szöveteikben nagy mennyiségű vizet tudnak felhalmozni (pl.: agávék és kaktuszok).

5.19. ábra - A szárazságot jól tűrő medvetalp-, illetve fügekaktusz (Opuntia) a Földközi-tenger mellékéről. [fotó: Varga Gábor]

Olyan fajok, amelyek nagyon különböző környezeti viszonyok között is képesek megélni (pl. meleg és hideg éghajlaton egyaránt).

Nagy kiterjedésű, tűlevelű fákból (elsősorban luc-, jegenye-, vörös- és cirbolyafenyő-félék) álló erdők Eurázsia és Észak-Amerika szubarktikus területein.

A táj szerkezete és működése közötti összefüggéseket tanulmányozó tudományág.

A természetvédelem második legmagasabb fokú kategóriája. Természeti és tájképi adottságokban gazdag, nagyobb, összefüggő tájrészlet. Területén a tájidegen létesítmények elhelyezése általában tilos, de a táj jellegét nem zavaró gazdasági tevékenység (mező- és erdőgazdálkodás) megengedett.

Ázsia belső medencéiben található sós tavak feltöltődése során a kiszáradt, feltöltődött tófenéken képződött tavi sós agyag. Kiszáradása során poligonális repedéshálózat alakul ki rajta. Nincsenek talajszintjei, ezért több kutató nem is tartja talajnak.

5.20. ábra - Kiszáradó agyagos felszín poligonális repedéshálózata. [fotó: Varga Gábor]

A földkéreg legkülső, laza, termékeny rétege, komplex származású képződmény, amely az élőlények számára tápanyagforrásul szolgál. Olyan háromfázisú diszperz rendszer, mely a felszínen lévő kőzetek fizikai aprózódása, kémiai mállása és biológiai átalakulása során jön létre.

A talaj tápanyag- és humusztartalmának, tehát termőképességének csökkenése valamely külső természeti tényező, vagy társadalmi tevékenység következtében. A talajtakaró lepusztulása, eróziója, vagy minőségének romlása.

5.21. ábra - Barázdás és árkos eróziós lejtők a Dolomitokban (Déli-Alpok). [fotó: Varga Gábor]

A talaj termőrétegének (A-szint) fokozatos elvékonyodása, vagy teljes lepusztulása a víz, a szél és különböző tömegmozgásos folyamatok hatására.

5.22. ábra - Barázdás erózióval pusztuló felszín (talajtakaró) a Marcali-hát K-iperemén. [fotó: Varga Gábor]

Egy 10 fokozatból álló talajértékrendszer, amely "talajértékszám"-ban adja meg a talaj termőképességét, termékenységét. E mellett elterjedt még a korábbi, ún. aranykorona értékben történő minősítés is, adóztatási célból.

A talajok és a talajfajták területi elhelyezkedésével, a talajok képződésével, fejlődésével, valamint pusztulásával foglalkozó tudományág. A természeti földrajz része.

A talaj kedvezőtlen tulajdonságainak megváltoztatása, a csökkent termőképességű, vagy terméketlen talajok termelésbe vonása, illetve termőképességük növelése révén. Ez történhet agrofizikai (talajművelési), agrokémiai (műtrágyázás, meszezés) és agrobiológiai (vetésforgó, szervestrágyázás) módszerek alkalmazásával, meliorációs munkákkal.

Meghatározott szemcseösszetételű talaj, amelynél kiegészítésként, a talaj jellemzésekor a járulékos tulajdonságokat is figyelembe veszik. Ilyenek a váztalajok, a homoktalajok, a vályogtalajok, az iszaptalajok és az agyagtalajok.

Általában 1,5–2 m mély, függőlegesen kimetszett felület a talajban, amely a talaj felépítésének tanulmányozására szolgál. A szelvény szintekre tagolódik, melyek kifejlődésének módja az illető talaj kialakulására és mindenféle tulajdonságára jellemző.

A talaj szilárd alkotórészeinek belső, térbeli elrendeződése. Fajtái: 1. szerkezet nélküli; 2. héjas; 3. diós; 4. morzsás; 5. lemezes; 6. poliéderes; 7. oszlopos; 8. rögös; 9. poros.

A talajképző folyamatok eredményeként kialakult és elkülönült rétegeket genetikai talajszinteknek nevezzük. Ezek színben, szerkezetben, humusztartalomban eltérnek egymástól. Megkülönböztetünk A-, B- és C-szinteket, valamint ezek részszintjeit.

A talajok képződésével, fejlődésével, térbeli elhelyezkedésével foglalkozó tudomány. Részterületei a talajbiológia, a talajfizika, talajkémia, talajgenetika, talajosztályozás, vagy talajrendszertan, a talajtérképezés, a talajgeológia és a talajföldrajz.

Az alapkőzet, az éghajlat és a növényzet befolyása alatt azok a talajok, amelyek biológiai, kémiai, valamint fizikai folyamataik tekintetében is megegyezők. Ezért beszélhetünk genetikai, vagy biológiai, fizikai és kémiai talajtípusokról.

A talajban az első (legfelső) vízzáró réteg fölött elhelyezkedő, így a szabad levegővel és a csapadékvízzel közvetlenül érintkező vízfajta, ezért fizikai-kémiai és vízföldtani tulajdonságai változékonyak. A felszínről könnyen szennyeződik.

Az egymásba fonódó táplálékláncok trofikus szintjei közötti bonyolult energiaáramlás.

Bármilyen szintű rendszertani egység.

Az élőlények, természetes életközösségek, élőhelyek a természetes és természetközeli területek, valamint a természeti táj megőrzésére irányuló társadalmi tevékenység. Mindazoknak az intézkedéseknek, cselekvéseknek az összessége, melyeket a természet megóvása érdekében tesznek.

Tudományág, amely biológiai és egyéb természettudományos törvényszerűségek alapján tervezi meg a biodiverzitás fenntartási stratégiáit.

Jellegzetes és különleges természeti értékekben gazdag, kisebb összefüggő terület, melynek megőrzése tudományos, oktatási és ismeretterjesztési, vagy génfenntartási szempontból indokolt.

Életfeltételek összessége valamely termesztett növény élőhelyén.

A mészkővidékek jellegzetes, vörös színű, három vegyértékű vasat tartalmazó agyagos mállási, illetve oldási maradéka kevés humusszal és erős kilúgzással. A mérsékelten meleg, félig nedves, mediterrán klímaövben keletkező, különböző kőzetek mállásterméke.

Különböző tölgyfajok alkotta, változatos összetételű, mérsékelt övi, legtöbbször meleg nyarú kontinentális területeken kialakult erdőtípusok. Ilyenek nálunk a gyertyános, a lösz, a sziki, a homoki, a cseres, a mészkedvelő és karsztbokorerdők.

A legigénytelenebb, többnyire örökzöld növénytársulás. Szubarktikus, vagy alhavasi tájakon, főleg az északi félgömbön található. Egy-két uralkodó fafaj jellemzi, gyepszintje szegényes, cserjeszintje hiányzik. Főbb típusai: a lucfenyves (tajga), a jegenyefenyves, vörösfenyő- és cirbolyafenyő-erdők. A savanyú homok- és törmelékterületeken uralkodó társulás.

Mohával, zuzmóval, többnyire törpe növényzettel fedett, télen fagyott, nyáron különböző vastagságban felolvadt talajú, mocsaras, északi sík, vagy halmos felszínű vidék.

A mezőgazdaság szempontjából leggyengébb minőségű szikes talajokat nevezik vaksziknek.

Olyan fizikai talajfajta, amelyben a 0,02–0,002 mm szemcseátmérőjű frakció túlsúlya jellemző.

Azok a talajok, melyek képződésében a biológiai folyamatok hatása korlátozott. Ez származhat a felszín állandó, illetve ismétlődő, gyors változásából (erózió, defláció), vagy a talajképző alapkőzet tulajdonságából. Típusai: köves, sziklás váztalaj; kavicsos váztalaj; földes kopár; futóhomok és jellegtelen homoktalaj; humuszos homoktalaj.

A táj képét meghatározó növényfajok és azok egyedeinek összessége.

Azonos vagy különböző fajok egyedeinek kölcsönhatása, melynek során a fajok (növekedés, szaporodás, elhullás szempontjából) kedvezőbb helyzetre törekednek.

Elterjedési területén vagy annak egy részén kihaláshoz közeli állapotba került faj vagy alfaj. Listájukat az ún. „vörös könyvek“ tartalmazzák.

Helyettesítő fajok. Egymással rokon fajok hasonló környezeti viszonyok között, de más területen (földrészen) fordulnak elő (földrajzi vikarizmus), ill. ugyanazon a területen, de eltérő környezeti viszonyok között (ökológiai vikarizmus) találhatók meg.

Vízfolyások és tavak mentén a szukcesszió során kialakuló, sávokba rendeződő növényzet.

Szubtrópusi éghajlaton, meleg, nedves klímán képződő agyagos, a vas-oxidok irreverzibilis koagulációja miatt jellegzetes vörös színű talajok. A talaj humuszban és kovasavban elszegényedik, míg a vas- (Fe) és alumínium (Al)-hidroxidok felhalmozódnak benne. Jellegzetes "éghajlatjelző" képződmények.

Szárazságtűrő állatfajok.

A melegkedvelő és szárazságtűrő növények, vagy állatok megjelölése.

A nagy klímaöveknek megfelelően sík területen kialakult vegetációövek.

Lápok tartósabb vízborítású vagy egész évben vízzel átitatott talajú területein fordulnak elő. A magassásosok övében kiemelkedő, oszlopos növekedésű sások alkotta növényzet.