Progresszió esetén egyre jobban alkalmazkodottak az élőlények az aktuális környezethez, míg eszkaláció esetén – az előbbi példánál maradva – sem a ragadozó, sem a préda nem jut előnyhöz.

Elkülönítésükhöz nézzük a következő gondolatkísérletet: ha az evolúció a ragadozó vonalán progresszív volna, akkor a modern predátorok könnyebben ejtenék el áldozataikat, mint korábbi őseik. Eszkaláció esetén ezzel szemben a későbbi predátorok nem hatékonyabbak prédáik elejtésében, mint az ősiek. Ám ha képzeletben visszahelyeznénk egy modern predátort a múltba, az ott jóval sikeresebb lenne, mint kortársai, akárcsak egy mai sportautó a Ford T-modellel szemben. Azt mondhatjuk tehát, hogy az adott struktúra egyre tökéletesebbé válik, de annak hatékonysága nem feltétlenül (Dawkins). A múlt század ’30-es éveiben tehát ugyanolyan nehéz volt üldözni a gengszterek autóját a korabeli rendőrautóknak, mint a maiaknak a maiakat.

Az eszkalációs elmélet bizonyítékai a paleontológia és a biogeográfia köréből származnak. Előbbire példa a húsevők és patások relatív agytérfogatának növekedése a kainozoikum során vagy a kagylóevő halak egyre specializáltabb „héjtörő” adaptációi a devontól kezdődően.

A kagylók földrajzi elterjedése ugyanakkor azt sugallja, hogy egyes (élő)helyek veszélyesebbek számukra másoknál, pl. az édesvizekben az eszkalációnak kevesebb jele mutatkozik, mint a sekély tengerekben. Ezen belül is a legveszélyesebbnek a keleti pacifikus régió és az Indiai Óceán tűnik, míg a „legbékésebb” az Atlanti Óceán.