A korai miocén 23 millió évvel ezelőtt kezdődött. Körülbelül 25 millió évvel ezelőtt Földünk lehűlt, az éghajlat szárazra fordult. Hidegebb és melegebb (sőt, a középső miocén talán az utóbbi 35 millió év legmelegebb időszaka lehetett) időszakok váltogatták egymást, de már sok minden mutatott egy eljövendő jégkorszak felé. A Himalája és a Tibeti-fennsík kiemelkedése folytán kialakult a monszun-éghajlat. Ekkoriban nyílt meg a Drake-szoros az Antarktisz és Dél-Amerika között, megnyitva az utat egy cirkumpoláris hidegvízű áramlás előtt. Ekkoriban keletkeztek a Kordillerák, az Andok és a Himalája. Ezek a globális mércével mérve monumentális változások felborították a korábban fennálló légköri- és vízi áramlási rendszereket, megváltoztatták az időjárás minden vonatkozását. A sekély beltengerek zsugorodásával az éghajlat szélsőségesebbé vált, mivel azok pufferhatása nem érvényesült. A kontinentális lemezek elcsúszásaival megváltoztak az óceáni áramlások. Sok helyen tápanyag áramlott fel a mély vizekből, ami a fitoplanktonok elszaporodásához vezetett. A gazdag plankton, és a rajta tenyésző potenciális táplálék "becsalta" az emlősöket is a vízbe. A kései oligocén idején jelentek meg az első fókák és a "modern" bálnák ősei, amelyeknek elterjedése folytatódott. A fókák evolúciója kihatott a merülő életmódot folytató madarakéra is: úgy tűnik az északi féltekén helyettesítették őket, köztük egy embernél is nagyobb óriás pingvint. A felmelegedés a trópusi és szubtrópusi erdők övének némi szélesedésével járt, de a szárazság magával hozta, nagy kiterjedésű bozótos társulások kialakulását, amelyek jellemzőek a mai Dél-Európára és Kaliforniára. A kontinensek nyugati oldalán gyakoriak a bozótok mivel a föld forgása miatt a globális légmozgás nyugat ® kelet irányú, és a kontinensek keleti részén több csapadékot eredményez.
A korai miocén Argentínájának emlősei olyan fogakkal bírtak, amelyekkel már talán füves mezőkön vagy akár szavannán legelészhettek. Ha ez így volt, Dél-Amerika ökoszisztémája egy ma is világjelentőségű élőhely-típussá vált: kialakultak a nagy, nyitott füves térségek 104. ábra.
Az állatok kirajzásának új dimenziói nyíltak meg azáltal, hogy a csökkenő tengerszint révén maradandó földhidak keletkeztek. A tengerek élővilágának változásairól már volt szó (fókák, bálnák). A denevérek Dél-Ázsiából Ausztráliába is átkerülnek, Madagaszkárra jutnak a patkányok, mongúzok, petymegek. Talán a legfontosabb esemény a miocén során, hogy Eurázsia kapcsolata Afrikával megszünteti az afrikai fauna egyediségét. Nyitva áll az út Eurázsiába a jellegzetes elefántfélék és emberszabásúak előtt, Afrikába pedig a nyulak, macskafélék és modern orrszarvúak számára. Afrika saját rágcsálóinak fejlődése is fellendül, az Al-Fayumban talált oligocén kori rágcsálókból kifejlődnek pl. a patkányvakondok. A korai miocénben újabb északi fajok áramlanak be: medvekutyák és petymegszerű ragadozók, egér, szarvasok, disznók, calichotheriunok, ősi zsiráfok, antilopok és rovarevők, a tanrekek és aranyvakondok ősei. Az emberszabásúak közül a Dryopithecusok oligocénkorabeli ősökre tekintenek vissza, de ezekben az időkben jelennek meg a cerkófok, makákók és bozótbébik. Az ormányosok három csoportját különböztethetjük meg: a Deinotheriumok a magasabb régiókból legeltek, csak alsó agyaraik voltak, a masztodonok a talajszint növényzetéből táplálkoztak, míg a Gomphotheriumok mindenevők voltak. Mindhárom típus utat talált Eurázsiába, követték őket a szirtiborzok (Hyrax), földimalacok és az emberszabásúak. A középső miocénben megjelenik a vízilovak őse is (Anthracotherium).
Európa és Ázsia élővilága a korai miocénben nagyon hasonlított. A korábbi kistermetű, agancsnélküli kérődzők több, nagytermetű vonalnak adtak életet a legkülönbözőbb homlokfüggelékkel: a Giraffokeryx, egy korai zsiráf agancsának belső, csontos magját bőr fedi. Az Eotragus antilopszerű, csontos magvú keratinréteggel fedett aganccsal bír. Ezek a "nagy" növényevők főleg őz méretűek voltak .
A sztyeppéket elsősorban lovak, tevék és zsiráfszerű állatok lakták, de felbukkantak a szarvasok elődei is. A sokféle potenciális zsákmányállat megjelenése új ragadozók megjelenéséhez vezetett. A nagy húsevők közül a leggyakoribbak a Hemicyonidák („kutyamedvék”, „fél-kutyák”) voltak amelyek a medvefélékhez tartozott de életstílusa talán a kutyákhoz állt közelebb. Néhány régebbi, menyétszerű medvefélét már ma is élő családok képviselői követtek, elsősorban kicsi, opportunista húsevők: petymegek, menyétfélék, közöttük borzok és vidrák, és mosómedvék.
A korai miocénben megjelentek a hiénák is, egyenlőre dögevőkként, amelyek korántsem voltak annyira masszívak, mint mai erőteljesebb képviselőik. A macskák is terjedőben voltak, közöttük néhány korai kardfogú forma (Machairodontidák), mint a közismert Smilodon. Az oligocén medvekutyái még mindig gyakoriak voltak. A rovarevők modern formái: a sünök, cickányok, vakondok virágzottak az északi féltekén. Az északi féltekén közönségessé váltak a modern nyulak, és a középső miocénben megjelentek a ma, emberi környezetben különösen sikeres állatai: az egerek és patkányok.
A Hominoidea (emberszerűek) 18 millió éve vált szét a gibbonfélékre és az emberfélékre (Hominidae). Ekkortájt jelent meg néhány nagy emberszabású is, köztük az egyik első a legalsó miocénből ismert Dryopithecus. A Sivapithecus, amelyet néha Ramapithecusként is besorolnak, talán az orangután rokona. Európában, Ázsiában és Afrikában is élnek emberszabásúak. A ma élő emberszabásúak és az ember felé talán az afrikai Proconsulon keresztül vezetett az út. Az orangután 15, a gorilla 7, a csimpánzok 5 millió éve váltak le.
Észak-Amerikába macskafélék és kutyamedvék vándoroltak az erőteljes csontzúzó, medvekutyák (Daphoenodon) mellé. A középső miocénben elefánt-félék (Gomhotheriumok és masztodonok) is vándoroltak Ázsiából Észak-Amerikába. A korai miocén egyik legfontosabb történése a kérődzők fejlettebb típusainak kialakulása. Az általában a szarvas-rokonságba tartozó állatok közül egyetlen túlélő akad, az észak-amerikai villásszarvú antilop.
Az új formák megjelenésével a korábbi kérődzők nagy része eltűnt. A pekarik és tapírok száma lecsökkent, de máig túléltek.
A lovak evolúciója is fordulóponthoz ért. A korai miocénben megjelentek a modern lovak ősei. A különféle Merychippus fajok óriási kirajzása következett be. Lábuk jóval hosszabb, zápfoguk koronája jóval magasabb volt, mint elődeiké. A korai miocén durvább növényzetű, nyitottabb habitatjaihoz kiválóan alkalmazkodtak.
A korai-középső miocénben nagyszámú állat alkalmazkodott ahhoz, hogy nyílt szavannaszerű terepen éljen. Eurázsiában az antilopok diverzifikálódtak, míg Észak-Amerikában a modernebb lovak és szarvasfélék emelkedtek fel. Az erdei formák mindkét földrészen hanyatlásnak indultak. Mégis, semmi nem bizonyítja, hogy már ekkor jelen lettek volna igazi, nyílt füves területek. A növényevők között igazi legelők még nincsenek, kevert étrenden élnek: füvet és leveleket egyaránt fogyasztanak.
A középső miocén volt az utóbbi 35 millió év legmelegebb időszaka. Utána a Föld hidegebb és szárazabb hellyé vált.
A lehűlés többféle okra vezethető vissza. Egyik fő ok, hogy kapcsolat jött létre az Arktikus-óceán és az Atlanti-óceán között, aminek folytán az Arktikus-óceán hőelnyelőként működik. Indonézia környékén bezárul az egyenlítői óceáni áramlási kör, ami erősen megváltoztatja a Csendes- és Atlanti-óceán áramlási mintázatát.
Kulcsjelentőségű az új hegyláncok kiemelkedése is, több hatás miatt: nem elhanyagolható, hogy a kontinenstömegek feljebb emelkedtek a hidegebb légtömegek felé. A magas hegyláncok a magasba kényszerítik az atmoszférát, ahol az hőt veszít. A keleti lejtők esőárnyék-hatása is szelesítette a füves térségeket. Egy másik, finoman érvényesülő hatás onnan ered, hogy a hatalmas sziklás hegyoldalak kémiai mállása széndioxid megkötéséhez vezethet, ami "fordított üvegházhatáshoz" azaz lehűléshez vezet.
Mindezen hatások eredőjeként jöttek létre Észak- és Dél- Amerika szavannaszerű füves térségei. Ne becsüljük alá az eseményt: sokak szerint evolúciós szempontból az elmúlt 500 millió év, egyik legfontosabb történésével állunk szemben.
A füvek a barátságtalan, védtelen körülményekhez való alkalmazkodás mesterei: erősen kapaszkodnak a talajba, egyedeik nagy számban maradnak együtt, így nyugodtan hagyatkozhatnak a szélmegporzásra. Nem felfelé, hanem oldalirányban növekednek, terebélyesednek. Nem a hajtás csúcsán, hanem tövükről nőnek és leveleik nyúlnak. Minél inkább legelik őket, annál egészségesebbek és annál inkább nőnek. A fűevők számára garantált a folyamatosan megújuló ellátmány, amely hatalmas területeket fed le hézagmentesen.
A fűnek azonban nemcsak előnyei vannak: szilikáttartalmánál fogva a legtöbb más levélnél jobban elhasználja a fogazatot. A megoldás a "hypsodont" fogazat, amelyre jellemző a magas korona, a komplex rágófelületi redőzöttség, és a cement erőteljes "túlbiztosítása". A fűevők azonban csapdába estek: fogaikkal (és bélflórájukkal) olyannyira alkalmazkodtak a fűhöz, hogy mást már nem is igen ehettek. Mégsem kerültek veszélybe: a világ harmadát már fű fedte.
A kései miocén emlősfaunája jellegében hasonlított a korábbiakra, de a nyílt térségekhez alkalmazkodott állatok még erőteljesebben domináltak. A fűmagon élő rágcsálók száma erőteljesen megnőtt (pockok, egerek).
Az Óvilágban egyre többféle antilop jelent meg. Közülük még egyik sem specializálódott annyira a fűevésre, mint napjaink gnúi. Amerikában számos lóféle élt, amelyek a csaknem kizárólagos fűevésre specializálódtak, mint korunk lovai és zebrái. Egy háromujjú faj, a Hipparion átjött a Bering-szoroson, és gyakorivá vált az Óvilágban.
Az igazi elefántok és a vízilovak elődei a késő miocénben jelentek meg Afrikában. A fűevők felvirágzásával az erdei levelekkel táplálkozó állatok hanyatlásnak indultak. Észak-Amerika elvesztette a levéllel táplálkozók döntő részét, például összes orrszarvúját, tevéiből is alig maradtak. Hasonló trendek érvényesültek az Óvilágban, de nem ennyire erősen. Eurázsia és Afrika kiegyenlítettebb klímájú trópusi erdői menedékül szolgáltak, míg az Észak-Amerikai megfelelőik számára egyszerűen véget ért az út a kontinens déli pontján. A hanyatlás megérintette az Óvilági szarvasokat és zsiráfokat, de nemhogy ki nem haltak, még új zsiráfformák is jelentek meg: Afrikában a mai zsiráfhoz hasonlóak, míg Ázsiában a rövidnyakú Sivatheriumok. Az orrszarvúak diverzifikálódtak, megjelentek a mai formák ősei.
A változások érintették a kései miocén ragadozóit is. A medvekutyák és a kutyamedvék kihaltak. A kardfogú formák az új táplálék források hatására virágzásnak indultak. Észak-Amerikában több fajuk ismert (Nimravid, Barbourofelis), talán az Óvilágból származtak át.
Az igazi medvék - amelyek számára a növények és a hús is kedves táplálékot jelentett - szintén megjelentek Észak-Amerikában. Talán legismertebb formájuk, az Agriotherium Eurázsiából származott át az Újvilágba.
A kutyafélék evolúciójának meghatározó szakasza is Észak-Amerikában zajlik. Eleinte meglehetősen egységes megjelenésűek: a mai prérifarkasokra hasonlítottak. Az Óvilágba a miocén legvégén vándoroltak csak át. A hiénák esete különösen tanulságos. Az ősi formák között nehéztestű farkasszerűek (Thalassictis) és egészen gepárdszerűek (Chasmoporthetes) is előfordultak, "csontzúzó" mai szerepüket csak kb. 10 millió éve vették fel. Előttük Észak-Amerikában a medvekutyák szerepkörben. A földtörténeti újkorban sokszor történnek hasonló esetek: a szerepkör (pl."csontzúzó") marad, csak új állatok jönnek a régiek helyett.
Ausztráliában kései oligocén - pleisztocén faunájára csodás ablakot nyit Riversleigh. A mai erszényesek ősei mellett hatalmas, vombatrokonságba tartozó állatok (Diprotodont), a koala rokonságba tartozó, húsevő erszényes oroszlánok, valamint néhány alig ismert erszényes (Thingodonta "izéfog", Weirdodonta "furafog").
A Montypythonoides piton inkább a neve miatt vált ismerté.....
A korai miocénben a másik szigetkontinens, Dél-Amerika is új bevándorlókkal gazdagodott, elsősorban Afrikából. A ma jellegzetes újvilági majmok, a selyemmajmok, és az oly jellegzetesen dél-amerikai vízi disznó és tengerimalac is ekkor érkeznek, egyetemben óriási, húsevő madarakkal. Meglepő módon az új bevándorlók nem befolyásolták a bennszülöttek változatosságát. Az elegáns litopternek („egyszerű sarkú”) akárcsak az északi szavannák lakói hosszabb lábúakká váltak, míg fogaik koronája is magasabb lett. Egyes alakjaiknak a lovakkal, másoknak tevékkel vagy antilopokkal párhuzamos fejlődésük miatt gyakran hozzák őket példának a konvergens evolúcióra. Lábcsontozatuk redukálódik, egyes családok a lovakhoz hasonlóan egy működőképes ujjal rendelkeznek.
Az itt élő erszényesek (pl. oposszumok) és a fogatlan méhlepényes emlősök is tovább diverzifikálódtak. (lajhárok, hangyászok, gliptodonok). A miocén idején a rágcsálók elérik Ausztráliát. Dél- és Észak-Amerika elég közel kerül ahhoz, hogy pl. a mosómedvék átjussanak akár "tutajokon".
A Földközi-tenger 5,7 millió évtől többször kiszáradt (Messinai-sókrízis), majd 5,3 millió éve végleg feltöltődött. A medence kiszáradása szárazföldi összeköttetést teremtett a szigetek és a kontinensek között; vadlovak, elefántok, mamutok, antilopok és vízilovak vándoroltak ezekre a korábban elzárt területekre. A medence feltöltődése után ezek a fajok a mai szigetek fogságába estek, és méreteik az izolált zsugorodás jelensége miatt erősen lecsökkentek.