Vitán felül áll, hogy sok magasabb taxon kihalt, és hogy a tömeges kihalások időlegesen lecsökkentették a diverzitást, mégis általános trend, hogy a „kisebb” taxonok (fajok, nemek, családok) száma jó közelítéssel nő a mezozoikum eleje óta, azaz jó negyedmilliárd éve. A nagyobb diverzitáshoz vezető trend a teljes földi életre vonatkozik, így minőségében különbözik azoktól a trendektől, amelyek egyes egyedek, vagy fajok sajátságaira vonatkoznak, mint pl. a strukturális komplexitásra vonatkozó trendek.

Sok kládban, sőt, a földi élet teljességében, nemcsak a fajok és afölötti taxonok száma, hanem a fajok közötti fenotipikus variáció is növekedett. Egy taxon vagy klád fenotípusos diverzitása, gyakran használt nevén diszparitása (disparity) gyakran szoros korrelációt mutat a kládon belüli taxonok számával, így szokásos a kládon belüli fajszámot a diszparitás indikátoraként használni. A morfológiai diszparitás viszont tükrözi az ökológiai diszparitást: azoknak az adaptív zónáknak a változatosságát, amelyeket az élőlények az evolúciós időléptékben elfoglaltak. A diszparitás gyakorta gyorsabban emelkedik a klád történetének korábbi szakaszában. Logikus feltételezni, hogy a fejlődés integráltabbá válik, és emiatt a nagyobb változások később akadályba ütköznek, de az is lehetséges, hogy a kialakuló új fajok elfoglalják a főbb forrásokat, így kevesebb a lehetőség az újabban kialakuló fajok ökológiai és morfológiai diverzifikálódására.