Mozgásfejlődés és a motorikus képességek fejlesztése gyermekkorban

Az induktív gondolatmenet azt jelenti, hogy a gyakorlat színterén összegyűjtött elemeket csoportosítjuk, a köztük lévő összefüggéseket értékeljük, levonjuk a lehetséges következtetéseket. Az egyestől haladunk az általános felé. Esetünkben a fejlődő kisgyermek mozgásait megfigyeljük, a mozgásfejlődést nyomon követjük, a mozgásokat összegyűjtjük, majd erre támaszkodva általánosítunk. A kiindulási alap tehát sok-sok kisgyermek mozgásának megfigyelése születéstől 6-7 éves korig. Ezek felhasználásával kellő biztonsággal meghatározhatjuk az egymást követő mozgások sorrendjét, és ezek életkori elrendeződését. A mozgások és életkorok összefüggéseinek leírásával olyan mozgásfejlődési skálát kapunk, melyhez a gyermek fejlődését már viszonyíthatjuk. A folyamat a trendek változása miatt nem zárható le, viszont az átlagok folyamatos megújításával mindig alkalmazható skálához jutunk.

A mozgásfejlődés folyamatosságának szem előtt tartása mellett vizsgáljuk a mozgásokat

Ezek alapján mozgásfejlődési szakaszok alakíthatók ki:

A születéstől 5-6 éves korig a világ megismerésének igénye generálta (a test funkcióinak fejlődését elősegítő) mozgásfejlődés történik. E fejlődés általában jellemző az emberre, hiszen nem tételezhető fel, hogy földünk különböző helyein élő egyedeknél például a felállással, járással stb. kapcsolatos mozgások másként alakulnának ki. Az 5-6 éves korig végbemenő mozgásfejlődést szabályozó alapvető mechanizmusok egyformák. Ebben a korban előbb a reflexszerűen, majd az egyre tudatosabban végrehajtott mozgások által a test olyan funkciói fejlődnek, melyek alapvetőek és a felnőttkori működések megalapozásához járulnak hozzá.

Fejlődnek az idegrendszer, a szív-, a vérkeringési, a légzési rendszer, az izomrendszer, az ízületi és csontrendszer funkciói. Kijelenthetjük, hogy a mozgás a fejlődés motorja. Ezért ezt az időszakot funkcionális mozgásfejlődésként definiáljuk és az ebből az időszakból származó mozgásokat a funkcionális mozgásformákban csoportosítjuk.

A funkcionális mozgásformákon olyan elemi mozgások együttesét értjük, melyek a legfontosabb, emberre jellemző mozgásokat tartalmazzák, és amelyek kialakulása, fejlődése közben a test funkciói a megfelelő feltételek biztosítása mellett tökéletesednek. Úgy fogjuk fel, hogy az öröklött reflexek által meghatározott mozgások elindítják az egyes agyterületek szabályozó funkcióinak működését, melyek aztán visszahatnak a mozgásra, és egyidejűleg más agyterületek hierarchikus fejlődésére is. Ezen az úton válnak a születés utáni látszólag rendszertelen tömegmozgások egyre koordináltabban, tudatosabban végrehajtott tanult mozgásokká. Az idegrendszer hierarchikus fejlődése megfelelő alapot képez a személyiség teljes kifejlődéséhez.

A funkcionális mozgásformák csoportja a legegyszerűbb, az egy mozdulatot tartalmazótól a néhány összekapcsolt mozdulaton át az egyszerű cselekvések végrehajtásáig tartó aktivitásokat tartalmazzák.

Mindezekből következően, amennyiben e mozgások kialakulása gátolt vagy fejlődésüket betegség, esetleg más ok akadályozza, úgy funkciócsökkenés áll/állhat elő a mozgatórendszerben és ennek áttételes következményeként az idegrendszerben is. Ennek a későbbi következményei a hiányos mozgásismeret, a bonyolultabb mozgások elsajátításának képtelensége, valamint az optimális idegrendszeri fejlődés elmaradása miatti viselkedési és tanulási problémák lehetnek. A viselkedési problémákat és tanulási képességekben történő elmaradást sajnos csak később vesszük észre, akkor, amikor a gyermek mentálisan éretté, így alkalmassá válik arra, hogy a vizsgálatokban feltett kérdésekre választ adjon.

Csak az ilyenkor összegzett tesztek eredményei mutatják meg, hogy az egyedfejlődésben a gyermek hol tart, és vonhatunk le óvatos következtetéseket az agyi szerveződések állapotáról.

Ez az időszak mindaddig tart, amíg ki nem alakulnak azok a készségek (tanult mozgások), melyek az emberre jellemzőek, mint például a kúszás, mászás, járás, futás, ugrás, dobás, hordás stb. Marton Dévény É. Delacato és munkatársait idézve megállapítja, hogy „van csak egy az emberre jellemző egyedfejlődési sor: kúszás→mászás→járás→dominancia megválasztása”. Majd folytatja: „A kizárólagosan emberi anyanyelvi kommunikáció kifejlődése csak akkor lesz problémamentes, ha a gyermek problémamentesen végigmegy a kizárólagosan emberi mozgás–érzékszervi fejlődési soron, melyet nevezhetünk helyzetváltoztatási–felegyenesedési, helyváltoztatási–dominanciamegválasztási fejlődési mozgássornak. Mi ezen eredményekből és elgondolásaikból merítettünk: valóban az idegrendszer ontogenetikailag teljes beérése szükséges a legemberibb funkciók, a beszéd-, írás-, olvasáskészség tökéletességéhez. Az idegrendszer ontogenetikus beérése pedig a humán mozgásminták egymásutánjában és egymásra épülésében történik (pl. kúszás–mászás–járás) vagy egymásmellettiségében (pl. földön csúszás–ülés), és ez a mozgássor a szenzoros éréssel együtt adja azt a szenzomotoros idegrendszeri fejlődési sort, melynek koronájaként megjelenik a beszéd, írás és olvasás készsége.”^[11]

Az emberi faj fiatal egyedei tehát az alapvető mozgáskészségeket normál esetben a születéstől az 5-6 éves korig sajátítják el. Ez feltétele az egészséges emberi létezésnek.

A mozgásfejlődésnek és így a mozgásfejlesztésnek a fontosságát a személyiség kialakulásával kapcsolatos közvetlen hatása adja. A mozgástanulásban a sportmozgások elsajátítása csak következmény, és indirekt jellegű! Ugyanakkor gyakorlati tapasztalataink alapján azt mondhatjuk, akik életük első évtizedében változatos mozgásfejlesztésben részesültek, jobb eséllyel rendelkeznek a sportági mozgások elsajátításához is. Mégis, a mozgáslehetőségek érzékeny időszakaiban történő optimumra fejlesztés elsősorban és alapvetően az egészséges személyiség kifejlődése érdekében, a minőségi élet élésének lehetősége miatt fontos.

5-6 éves korig a mozgásfejlesztésnek a funkciójavításban mutatott hatékonyságát ebben az életkorban az adja, hogy ekkor még az idegrendszer plaszticitása nagy. Az újszülött idegrendszere nyitott arra, hogy a bonyolult életfeltételekhez megkezdje az alkalmazkodást. Ennek érdekében a születéskor rendelkezésre álló neuronjainak a száma jóval meghaladja azt, amennyi végül ténylegesen funkcionálni fog. Mészáros véleménye szerint a születés utáni szelekció eredményeként a fejlődés során megerősített kapcsolatok megmaradnak, de megszűnik funkcióképességük.^[12]

Mivel a sokoldalú fejlesztés ma már nem a változó környezethez történő kötelező alkalmazkodástól függ, ezért ezt nekünk fejlesztőknek és köztük természetesen első lépésben a szülőknek kell biztosítani azzal, hogy jól variált, érdekes környezeti feltételeket teremtünk a fejlődő gyermek számára. A ráhatás, vagyis a fejlesztés tehát rendkívül nagy jelentőségű, mert ez minél sokrétűbb, annál több és változatosabb idegrendszeri kapcsolat alakítható ki a születéskor rendelkezésre álló nagyszámú neuron bekapcsolásával. Ha a szükséges számú kapcsolat kialakítása akadályokba ütközik, akkor, mint már korábban említettük, tanulási és viselkedési problémák jelentkezhetnek. Tapasztalataink szerint a hiányzó kapcsolatok pótlására egyénileg irányított mozgásfejlesztéssel van lehetőség. A dolog természetéből adódóan ezen a területen kísérleteket nem végezhetünk. Viszont egyre pontosabb következtetésekre törekedhetünk azokból az eredményekből, melyek a problémás gyermekek utólagos mozgásfejlesztésének eredményeiből levonhatunk. Hálásak lehetünk azoknak a külföldi és magyar tudósoknak, gyakorlati szakembereknek (orvosoknak, pedagógusoknak), akik az 1900-as évek elejétől jobbító szándékú tevékenységüknek köszönhetően sok-sok gyermeknek és szüleiknek adtak reményt. E téma részletesebb tárgyalására a későbbiekben (VI. mozgásfejlődési szakasz 5–7 éves kor között c. fejezetben) még visszatérünk.

A javítás, esetleg a teljes tünetmentessé tétel nyilvánvalóan addig történhet meg, amíg az idegrendszer hajlékonysága (plaszticitása) elégséges ahhoz, hogy a kimaradt mozgások utólagos gyakorlásának agyműködést serkentő hatásával a hiányos agyi szerveződéseket pótolja az idegrendszer.

A felsorolt okok miatt a születéstől az iskolába lépésig tartó időszak utolsó két éve különösen fontos a gyermek mozgásfejlődésében. Ezt az időszakot az különbözteti meg az eddig eltelttől, hogy a gyermekek mentális érettsége már lehetővé teszi az iskolaérettség ellenőrzésére vonatkozó tesztek végrehajtását. Ennek függvényében kerülhetnek az alul teljesítő gyermekek fejlesztő programba.

Tudnunk kell azonban, hogy a tesztek legfeljebb megközelítő pontossággal minősítik a gyermekeket, nem beszélve azokról, akik ez alapján is csak a határértéket érik el. Mivel tapasztalatból tudjuk, hogy a döntően mozgásfejlesztést tartalmazó programok jó eredményt érnek el a problémás gyermekekkel, természetesnek látszik a következtetés, hogy az 5–7 éves kor közötti intenzív mozgásfejlesztés jótékony hatással van a problémamentes gyermekek fejlődésére is.

A születéstől az iskolába lépésig eltelő időszak utolsó két évét tehát jól tervezett és különösen intenzív mozgásfejlesztéssel ajánlott kitölteni.

Így a funkcionális mozgásformák időszakát két részre kell bontanunk, melyben

Különösen a funkcionális mozgásformák 5–7 éves korra eső szakaszára jellemző, hogy könnyedén tanulnak meg a gyermekek kerékpározni, korcsolyázni, sízni, úszni, lovagolni és egy sor ehhez hasonló – köztük teniszt, pingpongot, tollaslabdát stb. – mozgást, melyek űzésére a szülők elsősorban gyakorlati tapasztalatuk alapján tudják a gyermeket motiválni.

Összegezve: A születés után a világ megismerésének igénye hajtja előre a gyermeket. Győri véleménye szerint „A test függőleges helyzete megnyitja az utat a gyermek előtt a környezet, a kitárulkozó világ mind alaposabb és teljesebb megismerésére. Ezáltal a kisgyermek életében a mozgás már nem csak egy módja marad az elmozdulásnak, hanem lehetőség önmaguk, mások, a környezetük és a környezetükben lévő tárgyak megismerésére”.^[13] Ez motiválja a környezet bejárására, ettől megy előre, próbál ki újabb és újabb dolgokat, ezen keresztül ismeri meg a körülötte egyre táguló világot, ezzel mintegy fejleszti önmagát. Így számára a megismerés fő motorja a mozgás. Gyakorlatilag ennek az időszaknak a végére fejlett mozgásszabályozással rendelkezik és képessé válik arra, hogy akaratlagosan, tudatosan vegyen részt a későbbi mozgástanulásban. Ebben az időszakban a fejlesztés prevenciós jelleget is kap, amennyiben figyelmünk középpontjában a később diagnosztizálható és a fejlődési lemaradásból eredő személyiségfejlődési problémák megelőzése áll.

Mindezek következtében nagyon tudatosan kell törekednünk a gyermek egyéni képességeit figyelembe vevő, napi rendszerességgel folyó, a jó motiváltságot kihasználó fejlesztő ingerek adagolására.

A másik a deduktív út, melynek során a kultúra, azon belül a testkultúra egészéből indulunk ki, azon belül annak sportági mozgásanyagát vizsgáljuk. A sportági technikákat elemezzük, bontjuk egyre kisebb még értelmes egységekre, és az így létrehozott alapelemeket rendezzük a 7–10 éves gyermekek fejlettségének megfelelően, sportáganként különböző életkorban.

E gondolatmenet szerint felbontott sportági technikákból származó mozgásanyag legegyszerűbb csoportjai megfelelnek az első osztályba lépő gyermekek készség- és képességszintjének és közvetlenül csatlakozik az iskolaérettséget minősítő képességékhez, mozgáskészségékhez.

Példaként az atlétika ugrásai közül a flopp magasugrás felbontását mutatjuk be, ezen keresztül az ugrás végrehajtásából levonható következtetések elérésére törekszünk.

A flopp magasugrás technikájának részei (elemzés a sportági technika szintjén):

A mozgássorból kiemelhetjük a sorozat bármelyik fázisát, amennyire lehet, azokat leegyszerűsíthetjük és a legegyszerűbb elemek jellemzőinek meghatározásával olyan elemi feladatokhoz jutunk, melyek alapján a kezdővel az ugrást megtaníthatjuk.

Jelen esetben részletesen az ugrás elemzését mutatjuk be.

A flopp magasugrás felugrásának részei (elemzés a felugrást alkotó mozdulatok szintjén):

Ezen a szinten olyan egyszerű mozdulatokhoz jutunk, melyeket tovább bontani már nem lehet! A felugrás végső fázisa tehát a felrugaszkodás. Jellemezni kell tehát a felrugaszkodás mozdulatát, mely a test előtt hosszú kitámasztásból, teljes talpról történik úgy, hogy a test tömegközéppontja az elrugaszkodási pont fölött helyezkedik el. Természetesen figyelembe kell venni, hogy a lendületvétel köríven történik, ezért az elrugaszkodás megkezdése előtt a tömegközéppont az elméleti körív közepe felé dőlt helyzetből folyamatosan halad a függőleges felé! Az felrugaszkodásnak akkor kell bekövetkeznie, amikor a tömegközéppont a felrugaszkodást végző láb fölé, a test pedig függőleges helyzetbe kerül.

Ebből következik, hogy gyakoroltatni kell a köríven történő futást, és a haladás irányába mutató lábfejjel, egy lábról történő felrugaszkodást.

Ezek mellett meghatározó, hogy a láblendítés a test előtt keresztben történik.

A flopp magasugrás felugrásának végrehajtása közben tehát legalább a következő szempontoknak kell érvényesülnie:

Mivel a flopp magasugrás felrugaszkodását legalább ennyi szempont határozza meg, természetes, hogy ennek komplex tanítását csak akkor kezdhetjük meg, ha a gyermek már képes e több szempontot egyidejűleg figyelembe venni és végrehajtani.

Ha ezekhez még a légmunka végrehajtásából eredő feladatokat is számba vesszük, akkor a tanítás során további elemi feladatokat kell megoldanunk, melyek a helyzetet még bonyolultabbá teszik.

Nyilván nem véletlen, hogy a flopp magasugrás elsajátítása nem a 6–10 éves kor feladata.

Amíg tudatos szabályozással e bonyolult mozgás megtanulására nem képes a gyermek, addig csak az ugrás elemzése alapján származtatott elemi mozdulatok tanítását, gyakoroltatását végeztethetjük vele. Ezek a teljesség igénye nélkül a következők:

A bemutatott példán keresztül talán belátható, hogy mennyire fontos az elemi mozdulatok tanításakor és gyakorlásakor, hogy figyelembe vegyük azokat a sportági irányokat, amelyek felé haladunk a mozgásfejlesztés során! Ha ezt nem tesszük, akkor olyan hibás beidegzéseket érhetünk el, melyek kijavítására a közoktatás során nem, vagy csak alig lesz lehetőségünk.

Tudomásul kell vennünk, ha bonyolultabb mozgást akarunk tanítani mint amelynek a felfogására mentálisan képes a gyermek, csak hibás beidegzésekkel sajátíthatja azt el. Felnőttek estében a helyzet nagyon hasonló.

A sportági technikákból származtatott mozgásokkal történő fejlesztés konkrét mozgásanyagát a későbbi fejezetekben tárgyaljuk.

A gyermek iskolába kerülésekor tehát olyan mozgások elsajátítása kezdődik meg, melyek a testkultúrából származtatott elemek.

Amennyiben a kultúrák, így testkultúrák között különbség van, úgy az iskolán keresztül a felnövekvő gyermekek mozgáskultúrájában is jelentkezni fog ez a különbség. Persze a különböző népek mozgáskultúrájában lévő különbség azért nem olyan nagy, mint a más kultúraelemek közötti lehetséges. Vegyük észre, hogy a globalizáció első nagy területe a sport volt az újkori olimpiai játékok elindulásával, hiszen a különböző népek versenyzői ugyanazon szabály szerint küzdöttek egymással. A sport volt az első olyan terület, ahol a felkészüléssel kapcsolatos gondolatok kicserélődtek, ahol a legjobb sportszerek általánosan elterjedtté, a sportszerek egységessé váltak.

Mindezek figyelembevétele mellett is az egymástól távoli kultúrák mozgásanyagában lehetnek, vagy vannak megkülönböztethető eltérések. Ezt az eltérő tradíciókon kívül földrajzi különbözőségek is indokolhatják. Például a baseball észak-amerikai elterjedtsége, a sízés és a korcsolyázás általános elterjedtségében jellemző földrajzi különbségek szerint.

Mindenesetre a különböző kultúrák sportági elemei között meglévő különbség ellenére azonosak abban, hogy mindegyik az ember anatómiafelépítésén alapuló mozgáslehetőséget kihasználó akciókból áll. A különböző sportági technikák tehát az emberi mozgáslehetőségeket kihasználó akciók, melyek között – a lényeget nem érintő – a formai különbséget a sportági célok adják.

Napjainkra a sportágak szinte minden olyan mozgáslehetőséget kidolgoztak, melyre a homo sapiens biomechanikailag képes. Ha tehát minél több sportágat elemzünk, annál teljesebb elemi mozgásanyaghoz jutunk. Ezen az úton a legteljesebb változatosságban érhetünk el az emberi mozgáslehetőségek tárházához. A különböző sportágak sok száz mozgástechnikájának egyedüli korlátját az ember ízületi mozgáslehetőségei és teherbíró képessége képezi. Ebből a szempontból kevesebb mozgásfajta van, mint amennyi sportági technika létezik. Ez csak úgy lehetséges, hogy a nagyszámú sportági technikában nagyon sok azonosság vagy hasonlóság van. Például a gerelyhajítást és a kézilabdában az egykezes felső dobást a lényegében hasonló módon végrehajtott dobómozdulat, a hajítás határozza meg. Nem szükséges, és nem is lehetséges tehát minden sportágat maradéktalanul átvizsgálnunk, mert az ember mozgáslehetőségeinek korlátai miatt egy idő után már csak ismétlődéseket tapasztalnánk.

Az iskolai mozgásfejlesztésben felhasználható mozgásanyaghoz jutás legjobb lehetőségét tehát a sportágak deduktív úton történő elemzése adja. Ebben az esetben a sportágak technikáiból indulunk ki és ezek elemzésén keresztül jutunk az elemi mozdulatokhoz. A deduktív elemzés tehát az egészből indul ki, így jut el a részekig, amelyek azután újabb következtetések levonását teszik lehetővé.

Mivel ebben a gondolatmenetben a kultúra részét képező sportági technikák adják a kiindulópontot, és ezeken keresztül jutunk el az elemi mozdulatokig, ezt a sportági mozgásformák időszakának nevezzük. Ebben a négy-öt évben praktikusan minden olyan elemi sportági mozgásformával foglalkozni kell, mely az adott testkultúra sportágaiban jelen van.

Így a sportági mozgásformák a mozgáskultúra olyan alapvető elemei, melyek meghatározzák az ember mozgásműveltségét. A kisiskoláskorúak fejlesztéséhez felhasznált mozgásanyagot döntően ebben a rendszerezésben tartalmazza az alsó tagozatos iskolai testnevelés. Ebből is következik, hogy a 7–12 éves gyermek korrekt mozgásfejlesztése egész életre szólóan meghatározza a különböző sportágakban, vagy sportszerű tevékenységben történő sikeres vagy sikerélménnyel kecsegtető aktivitást, mely a mozgás életmódba építésének lehetőségét nagyban meghatározza.

Az táblázatban összefoglaltuk a gondolatmenet által feltárni kívánt kétirányú összefüggést.

A fejlesztő szakembernek ismernie kell a testkultúra minél több sportági mozgás- és ismeretanyagát. Ezek a legfelső szint horizontális rendszerelemei. A sportágak, a sportági technikák, a mozgássorok, a mozdulatsorok és a mozdulatok ismerete mindig egy szinttel lejjebb a horizontális rendszerösszetevőket adják.

Az elemzéshez egy-egy sportágon belüli – sportági technikák, ezek mozgássorai, mozdulatsorai, mozdulatai – elemek ismerete jelenti a mélységi rendszerelemeket.

A horizontális rendszerelemek széles körű ismerete jelenti a tájékozottságot a sportok világában, a vertikális rendszerelemek a szakmai ismeretek mélységéről adnak tájékoztatást. Ez utóbbi megmutatja, hogy a fejlesztő mennyire ismeri az adott sportág teljes technikai és taktikai repertoárját.

A horizontális rendszer legfelső szintjén ismerjük meg:

Az utolsó rendszerszinten az egymás melletti és egymás utáni mozdulatok szintjén a korábbi sportági meghatározottság megszűnik. Olyan apró mozgáselemek kerülnek így egy csoportba, melyekben már fel sem ismerhetők azok a sportági technikák, melyből a kiindulás történt.

A tovább már nem bontható mozdulatok rendszerbe foglalásával eljutunk a sportági technikák azonos, vagy hasonló módon végrehajtott elemi mozdulataiig. A hasonló vagy azonos mozdulatok csoportba foglalásával jutunk a sportági mozgásformákhoz, így például a dobásokhoz, futófeladatokhoz, az ugrásokhoz, egyensúly-, támasz-, függés-, forgásgyakorlatokhoz, a küzdő jellegű gyakorlatokhoz stb.

A táblázatban vázolt gondolatmenet mutatja a különböző sportágak mozgásanyagának egyre kisebb egységeket tartalmazó elemekre bontását. Tapasztalhatjuk, hogy a különböző sportági mozgások azonos léptékű lebontásakor egymással összefüggésbe hozható elemeket kapunk. Ezek az összefüggő elemek rendszerbe foglalhatók és e sémán belül alrendszert képeznek. Az első szinten a sportági technikák adják a horizontális rendszer elemeit. A felbontás mindaddig folytatható, ameddig a felosztás alapja nem változik meg. A mozdulat további felbontása csak az izomműködés szintjén lenne lehetséges, ami azonban már más alapú gondolatmenet.

E munkánk során szükséges megvizsgálni, hogy az ugyanazon gondolatmenet szerint tovább már nem bontható, de különböző sportágakból származó alrendszerek (a mozdulatok és elemi cselekvések szintjén) alkotóelemei milyen kapcsolatban vannak egymással annak érdekében, hogy a „mit tanítsunk?” kérdésre megadhassuk a választ.

Pszichológiai értelemben a sportágak szintjén még olyan komplex cselekvésrendszereket találunk, amelyek mozgásos cselekvések sorozatából állnak.^[14] Ezeket tovább bonthatjuk mozgásfajtákra és egyszerűbb cselekvésekre, cselekvéssorozatokra. Például a távolugrás (sportági technika) felbontható lendületvételre, elugrásra, légmunkára és talajfogásra.

A szerkezeti tagolás lehetséges legalsó lépcsője a mozdulatok szintje, melyeket aztán rendszerbe foglalhatunk. Itt már olyan elemi cselekvéseket vagy cselekvéssorozatokat találunk, mint például a felugrás részeit: a kitámasztást, a lendítést és a felrugaszkodást, melyek terjedelme egy mozdulatnyi. Ezen a szinten lényegében mindegy, hogy a felrugaszkodást milyen sportági technika keretében – kosárra dobáshoz vagy magasugráshoz – hajtjuk végre. Ha ezeket a mozgásokat, a sportági technikákat bemutató fényképen a kitüntetett mozdulaton kívül valamilyen technikával minden mást kitakarnánk, az adott sportág valószínűleg alig vagy egyáltalán nem lenne felismerhető, illetve egymástól megkülönböztethető.

A mozdulatok és/vagy az elemi cselekvések rendezésével tudjuk kialakítani az ún. mozgásformák rendszerét. E gondolatmenet minden sportágra alkalmazhatóan elvezet a testkultúra egészétől az elemi szintig, vagyis az alsó tagozat testneveléséig, mint a kultúrafüggő mozgásfejlesztés legelső színteréig.

A sportágakban kikristályosodott mozgás- és ismeretanyag fontos eleme kultúránknak, és a bemutatott lebontáson keresztül egyben meghatározó forrása is mindenkori testnevelésünknek, és mindenféle mozgásfejlesztésnek. Az ilyen formán kapott mozgásanyag sokszínűsége közvetlen összefüggésben van a kultúra sportági technikáinak sokszínűségével.

A sportági technikáknak az elemzés során végrehajtott mennyiségi és minőségi csökkentése, egyszerűsítése az életkor csökkenésével folyamatosan valósul meg.^[15] E csökkenés negyedik, ötödik osztályra (10-11 éves kor) olyan mértékű, hogy e folyamat, a legtöbb sportág esetében tovább már nem vihető. Olyan csökkenésen megy át így egy-egy sportág, hogy szinte észrevétlenül megszűnik létezni és csak egyes elemi maradnak meg játékokba beépülve. Gondoljunk csak arra, hogy például a kézilabda vagy az atlétika sportágak technikai és taktikai anyaga meddig csökkenthető, hogy a szó szoros értelmében vett sportági jelleg még megmaradjon. Kézilabda-e az, ha zsámolylabdát játszunk kézilabda jelleggel, vagy atlétikai távolugrás-e, ha zsámolyról szivacsszőnyegre történik ugrás távolba törekvéssel? Ismételten szeretnénk hangsúlyozni, hogy e folyamat a testnevelésre, valamint a minden gyermeket érintő mozgásfejlesztésre és nem az edzésszerű, speciális felkészülésre vonatkozik.

Ezen értelmezés szerint a legtöbb sportág űzhetőségének alsó korhatára 9–11 éves kor. Ezalatt megszűnnek a sportágak – néhány korai fejlesztést igénylő sportág kivételével, mint torna, úszás, stb. –, és csak bizonyos tágabb értelemben vett jellegek, viselkedésminták maradnak meg (pl. atlétikusan, kézilabda jelleggel, tornászosan stb.). Ha tehát ilyenformán „eltűnnek” a sportágak, vajon ez azt jelenti-e, hogy fiatalabb korban a mozgásfejlesztésben, a testnevelésben már nem marad mozgás és ismeretanyag? A válasz csak a „nem” lehet. Legfeljebb csak annyit állíthatunk, hogy elenyészően kevés sportági technika az, ami megmarad erre az elemi szintre.

Ez még akkor is igaz, ha egyre több sportág próbálkozik a 10 éves kor alatti beiskolázással. Ez ugyan lehetséges, de a speciális képzés mellett feladatuk továbbra is a széles alapon végrehajtott, változatos, minél több mozgásformára támaszkodó mozgásfejlesztés marad. Látnunk kell, hogy a 9–12 éves kor között nem csak egy egyszerű mennyiségi csökkenés következik be, hanem olyan alapvető minőségi változás is, amely az alsó tagozat testnevelésének mozgás- és ismeretanyagát alapvetően mássá teszi, miközben a sportáganként rendszerezett mozgásanyag szinte teljesen „eltűnik”.

Ekkor a különböző sportágak legelemibb mozdulatai, mozdulatsorai, cselekvései egy csoportba kerülve, elveszítik sportági jellegüket. Olyan elemi mozgásos cselekvések lesznek így egy kategóriában (például a meredek felugrást és nem a magasugrást, a gyors megindulást és nem a rajtolást, a testtengelyek körüli átfordulást és nem a bukfencet vagy szaltót stb.), amelyeket már általános mozgás-végrehajtási törvényszerűségek határoznak meg.

A sportági „mozgásformák tehát olyan, elemi mozgásokat tartalmazó mozgásos cselekvések, amelyek elveszítették sportági jellegüket, és mint ilyenek, a mozgásvégrehajtás általános elvei által meghatározottak”.^[16] Ezek egyidejűleg több sportág alapját is adhatják.^[17] Ilyen sportági mozgásforma például a hajítás, amely alapját adja a gerelyhajításnak, a labdával végzett egy- és kétkezes felső dobásoknak, a röplabda felső egyenes nyitásának stb. is. Ezek között lényeges tartalmi hasonlóságok, sőt azonosságok vannak.

Mint az eddigi példákból is látható volt, sok esetben több sportágat együttesen vizsgálunk, és ezeket hoztuk azonos nevezőre. Például az atlétika, a labdajátékok, a torna mozgásanyagában az ugrás egyaránt előfordul, tehát lehetséges ezek összefüggéseinek elemzése, melynek eredményeként kialakulnak az ugrásformák, mint azonos formájú és tartalmú mozgáscsoportok. A másik lehetőség, amikor egy sportág – például a torna – önállóan kerül elemzésre. A torna sportág szerenkénti mozgásai, mozdulatai belső csoportosítással önállóan kerülnek elemzésre. A szerenkénti elemzés alapján az alapelemek így kerülnek a mozgásformák közé. Ilyen végeredmény például a különböző tornagyakorlatban végrehajtott billenés. Ennek elemzésekor azt látjuk, hogy a billenés minden esetben egy gyorsan megindított és hirtelen megállított mozdulat, függetlenül attól, hogy mely szeren kerül az végrehajtásra.

A torna mozgásanyaga annyira speciális, hogy döntően csak önmagában elemezhető, de még így is vannak érintkező pontjai más sportágakkal. A tornának érintkezési pontjai vannak az ugrásokon keresztül az atlétikával, a labdajátékokkal, de a különböző testtengelyek körüli fordulásokon keresztül a küzdősportokkal is.

Bármelyiket is választjuk a sportágak elemzése során, szükséges a különböző sportokból eredő elemi mozgásokat összevetni egymással és megkeresni az esetleges közös pontjaikat. Ellenkező esetben az egyébként azonos alapú mozgásokat a köztük levő összefüggések figyelmen kívül hagyásával új mozgásként tanítunk. Erre példa az egykezes felső dobás és a kislabdahajítás, amelyet nagyon sok esetben két különböző alapú mozgásként, egymástól teljesen függetlenül tanítanak, holott mindkettő a hajtómozdulat.

A sportági mozgások – labdajátékok, atlétika, torna – lebontásának eredményeként az alábbi sportági mozgásformák csoportjai alakíthatóak ki:

Ezekbe a sportági mozgásformákba a sportági technikákból kiindulva a legegyszerűbb mozdulatok és elemi cselekvések kerültek. A deduktív úton így összeállított mozgásanyag tökéletesen megfelel az iskolába kerülő gyermekek képesség- és készségszintjének.

Ezzel a 7–11 évesek részére rendelkezésre álló mozgásanyag kibővült, sokszívűvé vált, lehetővé téve, hogy a mozgásfejlesztés a kisgyermek részére érdekes és változatos lehessen. Meggyőződésünk, ez az egyik alapfeltétele annak, hogy az iskolába kerülő gyermek fejlesztése töretlen lehessen.

Az így nyert elemi mozgások halmazát didaktikai szempontból szükséges rendszerezni, tehát folytatnunk kell a megkezdett gondolatmenetet. Mivel a lebontással a közoktatás legalsó (6-7 éves kor) szintjén felhasználható mozgásokhoz jutottunk, szükséges továbbgondolnunk, hogy ezek a legelemibb mozgások milyen lépéseken keresztül közelítik meg, érik el 11-12 éves korig a sportági technikákat. Meg kell tehát tervezni az első osztályos kortól a negyedik osztályig terjedő mozgásfejlesztés logikáját. Vissza kell tehát építeni a mozgások és ismeretek rendszerét az elemitől a komplex sportági technikákig. Ezzel lényegében a mozgásfejlesztés folyamatát határozzuk meg 7-től körülbelül 11 éves korig. Ez a folyamat a következő lépéseket foglalja magában:

Nagyon fontos azonban, hogy az átlagos fejlődést viszonyítási alapként kezelve, a gyermeket ezen a skálán el tudjuk helyezni és képesek legyünk ennek segítségével az egyedi fejlesztési szinteket meghatározni.

A feladatok csoportosításában követelmény az ismerettartalmuk szerinti egymásmellettiség, egymásutániság következetes biztosítása. Bizonyos feladatok mellérendeltségi, mások alá-, fölérendeltségi viszonyban vannak egymással. Például egy foglalkozáson belül a kislabdahajítás célba és az egykezes felső átadás oktatása, egy 2-3 hetes fejlesztési egységben a gyorsindulás és az irányváltoztatás, egy hosszabb időszakban a labdás és atlétikus jellegű dobások stb. A mozgástanítás folyamatának vázolt menetében a feladatok bővítésében továbblépni csak akkor érdemes, ha a megelőző feladatokon a gyermekek már sikeresen túljutottak.

A mozgásoktatás ilyen algoritmus szerinti felépítése nemcsak a gyermek mozgástanulásánál alkalmazható, hanem minden olyan esetben is, amikor egy idősebb – akár felnőtt – új mozgás tanulásába kezd.

Mivel az mozgásos feladatok és ismeretek elsajátításának sebessége a naptári korral, vagy akár a tanévvel meglehetősen laza kapcsolatban van, érdemesebb feladatkeretben, mint a hagyományos tanévi keretben gondolkodni. Ezért az összetartozó feladatcsoportok visszaépítésekor, a fejlesztés tervezésekor, az osztály helyett a „fokozat” kifejezés használata megfelelőbb. Különösen így van ez az iskolán kívüli, rekreációs célzatú fejlesztés esetében. A fokozat kifejezéssel azt szeretnénk érzékeltetni, hogy egy bonyolultabb mozgás megtanítását nem lehet egy meghatározott életkorhoz kötni. Csak a célzott mozgás elemeinek elsajátítása után léphetünk a mozgástanulásnak egy magasabb szintjére, függetlenül attól, hogy azt gyermekkorban vagy felnőttek fejlesztéséhez használjuk fel.

Így a fokozatok ismeretanyaga nem szükségszerű, hogy megegyezzen az alsó tagozat egyes évfolyamainak hagyományosan értelmezett tananyagával. Ha a tanulók egységnyi csoportjai – pl. osztály, a tanulók egyharmada stb. – az aktuális fokozat feladatait elsajátították, akkor a tanévi kerettől függetlenül megkezdhetik a következő fokozat feladatainak elsajátítását. Ennek természetesen az ellenkezője is igaz.

Nagy László szerint „a tanulmányi rendnek gyermek-fejlődéstani alapon való felépítése nemcsak lehető, hanem egyedül helyes”, 1921-ben publikált művében említi, hogy míg az 1–4 osztályok számára külön-külön, addig az 5–6. és a 7–8. osztályokra együttesen készültek tantervek.^[18] „Ennek fejlődéstani oka, hogy 7-től 10 évig a gyors fejlődés következtében évről évre lényegesen változik a gyermek fejlődéstani jellege”. Ezt a testi és mozgásfejlődésre vonatkozó kutatások is megerősítik. Pontosan e gyors fejlődés és annak egyéni eltérései miatt kell a tanítási tervnek rugalmasnak lennie. Elképzelésünk Nagy Lászlóét annyiban haladja meg, hogy mivel a 7–11 éves gyermekek között a morfológiai kor által jelzett különbség akár 3-4 év is lehet, az egyéni különbségek kezeléséhez még az egy évre szóló munkaterv (tanmenet) sem megfelelő.^[19] Az iskolai munkatervek évközi módosítása pedig szinte lehetetlen, ezért a fejlesztőnek különösen nagy a felelőssége a gyermekek közötti eltérések rugalmas és naprakész érvényesítésében.

A közoktatás rendszerén kívül tevékenykedő fejlesztő (pl. rekreációs szakember) szempontjából ez azt jelenti, hogy minden gyermek és felnőtt esetében is egyénileg kell eldöntenie, hogy hol tart a mozgásfejlődésben, és tevékenységét pontosan ehhez kell igazítania.

A fokozat tehát a legfontosabb fogalom, mely metodikailag meghatározza a fejlesztő munkáját. Utal arra, hogy egy csoporton belül nincs átlagos gyermek, csak olyanok léteznek, akik egyéni fejlődésük során eljutottak valameddig. A viszonyítási skála a fejlesztőnek szól, aki ez alapján eldönti, hogy – egyénileg differenciálva – a fejlesztést az adott esetben honnan kezdi, illetve folytatja.

Tisztán mozgásformánkénti rendszer csak az első két fokozatban (bizonyos esetben a „fokozat” kifejezés megegyezik az „osztály” kifejezés tartalmával) található. A harmadik-negyedik fokozatban (osztályban) már egyszerűsítve megjelennek ugyan, de mégis tisztán sportági elemek is. Gondoljunk csak a minikosárlabdára, vagy a mini-röplabdára, vagy a kispályás labdarúgásra stb.

Megfigyelhetjük, hogy a mozgásformák elemi mozdulatai a sportági rendszer felé haladva a magasabb szintű mozgások, mozgássorok, technikák, összetett cselekvések eszközeivé és részeivé válnak.

A gyermek bármilyen elemi mozgást komplex cselekvésként él át, saját szintjén a végrehajtást a teljességként érzékeli. Például a sportági igényű távolugrás a kisgyermeknek rendkívül összetett, sok szempontú mozgás, amelyben nemigen tud tájékozódni. Ehelyett a „lapos, hosszú” ugrásként fogalmazott távolba törekvő ugrás mint feladat a kisgyermek számára egyszerűségénél fogva érthető, ezért könnyen végrehajtható. A mozgástanulás szempontjából pedig nem elhanyagolható, hogy a távolugrás legfontosabb mozdulatának – lapos, hosszú elrugaszkodással végrehajtott ugrás – helyes beidegzését eredményezi. A gyermeknek fejlettségének megfelelő nagyságú, bonyolultságú mozgást kell/lehet tanítani. Ezért is fontos, hogy a komplex sportági mozgásokat az alsó tagozatos tanulók részére felbontva adagoljuk. Nincs gyakorlati realitása annak, hogy első osztályos – 6-7 éves – tanulókat például a szó szoros értelmében vett távolugrásra próbáljuk megtanítani. Ugyanígy nincs értelme olyan szintű összjátékot elvárni a labdajátékokban, melyhez a tanulóknak a periférikus látása, a labdakezelés biztonsága sem megfelelő.

Amíg a tanulók nem képesek gyors futásból a hosszú, lapos elrugaszkodást végrehajtani – amely a távolugrás legfontosabb mozzanata –, addig a teljes mozgás ismételgetésével az elemi részek hibás beidegzését érjük csak el. Mondhatjuk azt is, hogy ameddig a tanulók nem képesek a komplex sportági mozgások fontos elemi részeit jól végrehajtani, addig nincs értelme a sportági technikákat tanítási anyagként kezelni. A labdajátékokban a megfelelő összjátékhoz a figyelem megosztásának képessége, a periférikus látás fejlődése és a labdakezelés megfelelő biztonsága szükséges.^[20] Amíg ezek végrehajtásához nem megfelelőek a tanulók képességei, a sportjátékban nem képesek megfelelő teljesítmény elérésére.

Sajnos számtalanszor megfigyelhető, hogy például teljesítményre törekvő szekrényugrást „végeznek” a tanulók akkor, amikor az ugródeszka használata is megoldhatatlan feladatot jelent számukra.

Természetesen abban az esetben, ha könnyített feltételeket tudunk teremteni például a szersúlyok, szernagyságok stb. csökkentésével, elképzelhető, hogy a sportági mozgásanyagot korábban beiktathatjuk. Ez azonban csak a mozgásformák kis részét érintheti és a 6–10 évesek mozgásfejlesztésében nem válhat általánossá. Ennek kapcsán felvetődik az úgynevezett alsó tagozatos, vagy a 7–12 évesek részére megfelelő szerek, pályák stb. készítésének problémája is.

A fejlesztő feladata, hogy a mozgásfejlesztés anyagát az adott gyermek, gyermekcsoport képességeihez igazítsa és érzékeny legyen a mindenkori művelődési anyag változásaira is. Amennyiben reálisan feltételezzük, hogy a testkultúra anyaga mint forrás bizonyos időszakonként változik, úgy tisztában kell lennünk azzal is, hogy változik a mindenkori mozgásfejlesztésben felhasznált mozgásanyag is.

Az eddigiek alapján meghatározhatóak azok a mozgásrendszerek, melyek a homo sapiens ontogenetikus fejlődésében nyomon követhetők. A 3. sz. ábrán összefoglaltuk a születéstől egymásra épülő mozgásrendszereket. Ezek:

1. A funkcionális mozgásformák időszaka a születéstől az 7 éves korig. Közben 5–7 éves kor között a mozgásfejlettség diagnosztizálásának, az esetleges mozgásterápiák alkalmazásának és a különösen intenzív mozgásfejlesztésnek az időszaka. Prevenciós jellegű, amennyiben a hiányos mozgásfejlődés következményének (tanulási problémák, viselkedési zavarok) megelőzésére irányul. Módszer szempontjából a legjellemzőbb a feltételek megteremtése, és az aktivitásra serkentő állandó motiváció fenntartása.

2. A sportági mozgásformák időszaka 7–12 éves kor között. Ekkor a mozgáskultúra megalapozása és a sportágak előkészítése folyik. Ezen belül 11-12 éves korban egyre inkább a sportági technikák kerülnek előtérbe a sportági mozgásformákkal szemben. (Fontos különbséget tennünk a sportági technikák és a sportági mozgásformák között.)

Tartalmilag a sportági mozgásformák elemeinek a felépítése folyik, de a mozgásanyag (11-12 éves korra) egyre inkább a sportági technikák felé tolódik el úgy, hogy az elemi mozdulatok folyamatosan bővülnek, egyre komplexebbé válnak és az időszak végéhez közeledve folyamatosan beépülnek az egyszerűbb sportági technikákba. Ebben az időszakban nagy figyelmet kell fordítani a sportági technikák végrehajtását meghatározó és a korábbi időszakban fő feladatként kezelt elemi mozgások sportági technikákba építésére. Feltétlenül törekedni kell az elemi mozdulatok korrekt felépítésére, amikor a sportági technikák végrehajtásában az elemi mozdulat helyes alkalmazására kell koncentrálni.

Metodikailag továbbra is kiemelkedő szerepe van a motivációnak, de nő a fontossága a tanuló tudatos részvételének. Az alkalmazkodás kiváltásához megjelennek olyan alapvető edzéselvek mint az ismétlésszám, intenzitás, melynek során egyre inkább építeni kell a gyermek tudatos részvételére, olyan erkölcsi-akarati tulajdonságok fejlesztésére, mint a szorgalom, kitartás, céltudatosság, fegyelem, fáradtságtűrő, esetenként a fájdalomtűrő képesség stb.

Minden gyermeknek feltétlen sikerélményt kell szereznie annak érdekében, hogy a mozgás szeretete egész életére szólóan meghatározó lehessen. Tapasztalataink szerint a fiúkat a minél fegyelmezettebb, a leányokat pedig inkább a minél több ismétléssel történő gyakorlásra kell inspirálni. Véleményünk szerint ezt a különbséget a nemi szerepek átélésével kapcsolatos szocializációs különbségek indokolják.

3. A sportági technikák időszaka 12 éves kor fölött. Ettől az időszaktól kezdődik a sportágak koncentrált elsajátítása, a professzionális és amatőr versenyzés elkezdése. Ezt az időszakot, illetve ennek az eredményességét nagyban meghatározza, hogy az általános iskola első négy évében sikerült-e megfelelő szinten elsajátítani azokat az elemi mozdulatokat, melyeknek a sportági mozgások tanulásakor mint alappilléreknek rendelkezésre kell állniuk. A sportági mozgások tanulásának, az edzés jellegű felkészítés korai elkezdésének az a legalapvetőbb oka, hogy a sokoldalú fejlesztés mellett a sportág elemi mozgásai mélyen rögződjenek a gyermekekben. Ezzel együtt hangsúlyozzuk, hogy korai sportági specializálódás mellett is nagyon fontos feladat a széles alapokon történő mozgásfejlesztés.

Természetesen sok mozgás (például a sízés) még később is megtanítható, különösen akkor, ha a fejlesztő (tanító, testnevelős tanár, rekreátor) tisztában van a mozgástanítás összefüggő folyamatával, az elemi mozdulatok fontosságával a sportági technikák elsajátításában. Mindösszesen azt állítjuk, hogy a mozgásfejlesztésnek az általunk elemzett szakaszaiban a gyermek idegrendszere különösen fogékony a mozgástanulásra anélkül, hogy ezért különösebb erőfeszítést kellene tennie. Ahhoz, hogy a személyiség harmonikus fejlődését biztosítsuk, a mozgások által nyújtott cselekvési biztonságot magas szintre fejlesszük, a 12 éves korig tartó különösen érzékeny időszakot ki kell használnunk. Tudjuk, hogy megfelelő akaraterővel, kitartással, szorgalommal életünk során később is szinte bármilyen mozgást megtanulhatunk, de a befektetett energia és annak a teljesítményünkben megjelenő eredménye nem vethető össze a korai fejlesztésével. Ebben az értelemben a mozgásfejlesztés nem lezárható folyamat, de a személyiségfejlődéssel való kapcsolata miatt a születéstől a 12–14 éves korig különleges jelentősége van.

Figyelembe kell vennünk, hogy 10–14 éves kor között, de különösen 12 éves kortól kezdve már a sportági technikák globális megközelítésének időszaka következik, amikor a gyermekek sokkal kevésbé fogékonyak az elemi mozdulatok aprólékos gyakorlására mint korábban.

Míg például egy 9-10 éves gyermek a helyből hajítást akár célba, akár távolságra feladatot komplex tevékenységként éli át, addig egy 12–14 éves tanuló ugyanezt képtelen elmélyült aprólékossággal gyakorolni. E megállapítás a testnevelési foglalkozásokra és nem az egészen más motivációval végzett edzésekre is vonatkoztatható. Ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy 12 éves kor fölött a mozgástanítás fontossága a mozgásműveltség megszerzésének szempontjából bármennyivel is kevésbé lenne hangsúlyos. Nem arról van szó, hogy bármelyik mozgásfejlődési szakaszt fontossága szempontjából egymás elé, mögé kellene helyezni, hanem arról, hogy az adott fejlődési szakaszban mindegyiknek megvan a sajátos, később alig pótolható szerepe. Nem az a kérdés, hogy a 7–11 évesek testnevelését ki tartja, testnevelő vagy tanító, és milyen szerepet kap ebben a folyamatban a rekreációs szakember, hanem az, hogy tisztában van-e bármelyik, az adott időszak sajátos feladataival, az egyes korszakok személyiségfejlesztéssel való összefüggésével és látja-e a mozgásfejlesztés korszakokat átívelő összefüggéseit. Szabó és Bánáti vizsgálatai szerint „Az iskolai testnevelésórákon elsajátított mozgásanyag, vagy éppen ennek hiánya, a testnevelő szakmai, tanári felkészültsége (együtt és külön-külön is) jelentős mértékben hat arra, hogy kedveltté vagy ellenszenvessé válik-e a fiatalok számára a mindennapi sportolás, a mozgás, akár egy egyszerű ügyességpróba is. Az iskolai testnevelésóráknak a fiatalok sportolási szokásaira, sportolási aktivitásának alakulására, egész további életükre kiható, „életmód-megatározó” szerepe (is!) van. Itt dől el, milyen helye, szerepe lesz a sportnak az egyén további életvitelében, fontos, kevésbé fontos vagy jelentéktelen. Ezért (lenne!) nagyon fontos a differenciált, a diákok felkészültségének, képességeinek legmegfelelőbb testnevelési foglalkozások tervezése, szervezése”.^[21]

A sportágak leírása a leginkább kidolgozott, ezért könyvünk ezzel a témával nem foglalkozik.

Ha azt állítjuk, hogy 5 éves kor körül a gyermek megtanulja az emberre jellemző alapkészségeket, az természetesen nem jelenti azt, hogy e készségekkel teljesítmény-centrikus biztonsággal rendelkezik. Mindösszesen azt állítjuk, hogy e készségek elemi szintű végrehajtását tudja, ahhoz azonban még nagyon sokat kell fejlődnie, hogy ezekben a teljesítményorientáltság legyen jellemző. Jóval később következik be az az időszak, amikor a mozgások végrehajtásához szükséges motorikus képességei olyan szintre fejlődnek, amikor a készség szinten megtanult mozgást már önmegvalósításra képes használni. E folyamat 16–20 éves korig is tarthat. Sportolóknál akár még tovább is.

Ha az 5 éves kori állapotot a fejlett mozgásszabályozással jellemezzük, szükséges összefoglalni azokat a funkcionális mozgásformákat, melyek erre a korra jellemzőek a gyermekek mozgásvégrehajtásában.

Az 5 éves korban végrehajtandó mozgások áttekintésével az alábbi csoportosítást kapjuk:

1. Járás. Kezd megváltozni a korábbi, kisgyermekre jellemző tipegő járás. Számottevő változás 6-7 éves korban várható.^[25]

2. Futás, melynek során kezd levegőssé válni a mozgás, elhatárolhatóvá válik a lendítés és az elrugaszkodás fázisa. Az oldalirányú kitéréssel (egyensúlyozással) történő futás változóban van. A lépéshossz növekszik, a frekvencia ennek megfelelően csökken, de még domináns.

3. Ugrás. E mozgásforma tartalmazza a helyben szökdelést, a fel-, leugrást, bizonytalanabbul a páros lábon történő előre-, hátraugrást, az egy lábról történő el- és felugrást. Farmosi szerint a lépcsőt gyakran használó gyermekek ezen a területen jobban fejlődnek a lépcsőzés okozta láberő fejlődése miatt.^[26]

4. Dobás. 5 évesen nincs akadálya a különböző dobásformák elsajátításának, de ez csak a felnőtt segítségével, megfelelő irányítás mellett valósítható meg.

5. Elkapás. Az elkapott szert (labdát) kezdetben még a mellkashoz szorítják. Ez a mozdulat lassan fejlődik és alapvetően a felnőttek tudatos segítsége kell hozzá. E mozgásformának része a labdaérzék, mely a felfújt labda egyre biztonságosabb kezelésében nyilvánul meg. A labdaérzék kapcsán beszélhetünk a rúgás fejlesztéséről is. Ugyancsak ehhez a mozgásformához soroljuk az ütővel történő manipulálás fejlesztését is. A távolságbecslés, az irányérzékelés, a térérzékelés fejlesztése kiemelkedően fontos feladatok.

6. Mászás. Ehhez tartozik a csúszás, a kúszás, de a nyusziugrás és a békaugrás is. 5 éves korra kedvelt mozgásformák ezek, melyek nagyban hozzájárulnak a gyermek testének arányos fejlődéséhez és ügyességének javulásához.

7. Húzás, tolás, függés, forgás, gurulás a test hossz- és szélességi tengelye körül, egyensúlyozás. E mozgásformákon belül kerül szóba az egyensúlyozás, melynek fejlesztésére ebben a korban nagy lehetőség van. E területen a statikus és a dinamikus egyensúlyérzék fejlesztése egyaránt fontos (egyensúlyozás szokatlan testhelyzetben, mint állás egy lábon, tarkóállás, fejállási próbálkozások). Ugyancsak fontos a szélességi és hossztengely körüli forgások fejlesztése (térbeli tájékozódás képessége). Ezek sorában különösen fontos az előrebukfenc és a nyújtott testtel történő forgás állásban és a talajon.

Mind a futó-, mind az ugrómozgás fejlődésében a lépcsőn járás sok segítséget jelent a koordinációs képesség fejlődésén túl a megfelelő izomerő fejlesztése miatt is. A lépcsőn járás „olyan koordinációs alapmintákat tartalmaz, amelyek a később kialakuló alapvető mozgásformák – ilyen pl. az ugrás – lényegi elemeit tartalmazzák.^[27]

Összegzésként megállapítjuk, hogy összefüggés van az elsajátítandó mozgások mennyisége, bonyolultsága és az adott fejlődési szakasz időtartama között.

Az I. szakasz mindösszesen 2–2,5 hónap, melyben a baba a fizikai tehetetlenségtől eljut a fej vízszintes tartásáig.

Ez folytatódik a II. szakaszban, melynek időtartama már 3,5–5 hónap. Ebben a szakaszban már nagyobb mozgásokban fejlődik a kisgyermek (például a fej vízszintes tartásától a biztos ülésen, a láb reflexszerű mozgatásáig). Előkészületek történnek a járás elindítására. A törzsizmok megerősödnek, a kar képessé válik a test megtartására.

A III. szakasz 4-5 hónapig tart. Ekkor már minden annak érdekében történik, hogy a kisgyermek képes legyen elindulni, járni. Ehhez nagyon sokat kell másznia, kapaszkodva felállnia és leereszkednie. Közben fejlődik a függőleges helyzettel kapcsolatos beidegződés, a láb, a törzs és a mellső függesztő izmai megerősödnek annyira, hogy képesek megtartani a gyermek tömegét. Ez sok gyakorlás eredményeként jön létre. Mivel a gyakorlás motivációját a világ megismerésének igénye generálja és mivel már egyre nagyobb távolságokat képes a gyermek bejárni, ez egyre nagyobb erőfeszítésekre is ösztönzi.

A IV. szakasz ideje ekkor ugrásszerűen megnő, időtartama 17–23,5 hónap (1,5–2 év). Kell is, mert ebben az időszakban a kézfogással történő járástól az önálló járásig fejlődik a gyermek. Ennek során eljut az egyre jobban koordinált, egyre biztonságosabb mozgásvégrehajtásig. Lépcsőn mászik, térdel, áll, jár, ritmusra mozog, szökdel, szalad, biztosan lassít, bár irányt változtatni még nem tud. Ebben az időszakban tehát nagyon sok mindent meg kell tanulnia a gyermeknek. El kell jutnia a helyváltoztatást biztosító nagymozgások olyan biztos végrehajtásáig, mely lehetővé teszi az óvodai közösségben történő helytállást. Hároméves kortól hivatalosan is elkezdheti „közoktatási pályafutását”. A mozgásában nem eléggé érett gyermeket sok kudarc érheti az óvodai közösségben, túl azon, hogy rövid szoktatási időszak után elkezdődik a szülői jelenlét nélküli, igazán önálló élete, mely szintén elég nagy stresszt jelent(het).

Az V. mozgásfejlődési szakaszban egyre biztonságosabbá válik a gyermek mozgása az alapkészségek területén. Mozgásigénye rendkívül nagy, mely természetesen a környezetére is kihat. Ez az időszak, attól függően, hogy a gyermek mikor kerül iskolába, tarthat 12–24 hónapig. Gyakorolni és okos szempontok adásával, ügyes segítségadással javítani kell az eddig már megtanult minden mozgást. Ennek nagy jelentősége van abból a szempontból, hogy a kialakulóban lévő ideg-izom kapcsolatok egyre jobban stabilizálódjanak, a szabályozásban részt vevő agyterületek közötti kapcsolat állandósuljon. E folyamatban lesz a gyermek mozgása egyre harmonikusabb, koordináltabb, hiszen a nagymozgások bázisán épülnek fel a finom mozgások.

Megállapíthatjuk tehát, hogy a fejlődési szakaszok hosszának növekedése kapcsolatban van az adott időszakban megtanulandó nagymozgások, és az elvégzendő feladatok volumenével. Természetes, hogy ezekhez egyre több idő szükséges.

Az öt mozgásfejlődési egységben tehát jól érzékelhető, hogy az egymást követő szakaszok egyre hosszabbak, melyekben a korábban megszerzett képességek és készségek egyre bonyolultabb körülmények közötti alkalmazása és újabbak ráépítése történik, miközben a funkciók is egyre magasabb szintre fejlődnek. Ennek alapján alakul ki a nagyon sok próbálkozás során megszerzett képességek egyre komplexebb rendszere. A korábban megtanult mozgások integrálódnak. Kifejlődnek mindazok a funkciók, melyek a későbbi és egyre bonyolultabb mozgások végrehajtásához szükségesek.

Az egészségesen fejlett gyermek mozgásai annyira válnak komplexé 5 éves korra, hogy jól meghatározható csoportokba, mozgásformákba sorolhatók. Ezek a kúszás–mászás, a járás, a futás, az ugrás, a dobás, az elkapás, a húzás–tolás–függés–forgás–gurulás–egyensúlyozás, melyek tulajdonképpen a homo sapiens alapkészségei.^[28]

Ennek a szintnek az elérése egyben az iskolaérettségnek is alapfeltételei. Metodikailag úgy használhatjuk ki, ha biztosítjuk mindazokat a feltételeket – külső ráhatás, környezeti feltételek, motiváció –, melyek a fejlődéshez szükségesek.

A normál fejlődésmenet során természetesen több területen egyidejűleg vagy egymást kiegészítve indul el a gyermek fejlődése. Így többek között érzelmi területen, a gondolkodás fejlődésében, a beszéd fejlődésének területén, és természetesen a mozgás fejlődésének területén is.

Ebből következik, hogy ha a fejlődésnek ebben a szakaszában a fejlesztés minden területen kiegyensúlyozott és töretlen, akkor a mozgásfejlődés és az általa közvetített ingerek is hozzájárulnak az agy hierarchikus fejlődéséhez, amelynek a végeredménye az elvárható szintű személyiségfejlődés. Abban az esetben azonban, ha ezt a folyamatot akár a szülés közben bekövetkezett trauma, betegség, akár a gyermek mozgáslehetőségeit korlátozó szubjektív vagy objektív tényező gátolja vagy késlelteti, olyan személyiségfejlődési probléma alakulhat ki, melyen utólag a fejlesztők mozgásterápiával kísérelnek meg javítani. Abban az esetben, ha időben felismerhetővé válik a probléma, akár maradéktalanul is javítani lehet a gyermek helyzetén mindaddig, amíg idegrendszerének plaszticitása lehetőséget biztosít a fejlesztésre.^[29][30] Lakatos szerint az ilyen jellegű problémák 5 éves kortól felismerhetők. Az általa ajánlott és az iskolaérettségi vizsgálatokra eddig is használt tesztek ezt hivatottak minősíteni.^[31]

Lakatos^[36] szerint „A 6 éves kor alatti problémafelismerés és a minél korábbi célirányos és komplex módon összehangolt fejlesztés alkalmazása a másság tüneteit csökkenteni tudja, a hiányosságok feldolgozása pedig a mai gyermekek egyre nagyobb terhelésénél az akadályok sikeres vételének lehetőségét teremti meg.” Többek között a fenti problémák kezelésére, utólagos rehabilitációjára, a teljesség igénye nélkül néhány már működő – a mozgásfejlesztést kiemelten kezelő – eljárást mutatunk be.

Dévény-módszer (Dévény-féle speciális manuális technika, gimnasztikamódszer (DSGM)): A Dévény-módszer jelentőségét az adja, hogy a korai életkorban megkezdett kezelésekkel gyógyítani tudja a felismert kórképeket. Gyógyítani, mert visszaadja a normál mozgást és mozgásfejlődést. Egyedi eljárást alkalmaz, mellyel direkt hat az idegrendszerre, illetve helyreállítja az izmok és inak kóros állapotát. A fejlesztés korai megkezdésének szükségességét a születés után még jó ideig rendelkezésre álló tartalék agysejtekkel magyarázza.

Alapozó terápia:^[37] „Komplex, mozgásfejlesztésen alapuló (motoszenzoros típusú), az idegrendszert fejlesztő terápia, melynek során a gyermekeknél újra indítják az emberi fejlődéstani mozgássorozatot, mintegy még egyszer »belökve« az agy fejlődésbeli lehetőségét, mely a gyermeket a terápia során magas fokú mozgásügyességig juttatja el.”

A Katona-módszer fő feladata az idegrendszeri károsodással születettek korai differenciáldiagnózisa és korai neuroterápiája. Katona Ferenc professzor kimondja, hogy az emberi, anyanyelvi kommunikáció kifejlődése csak akkor lesz problémátlan, ha a gyermek gond nélkül végigmegy a kizárólagosan emberi mozgás-, érzékszervi fejlődési soron: helyzetváltoztatás–kúszás, felegyenesedés–mászás és helyváltoztatás–járás. Ha a problémás gyermekeknél még egyszer beindítjuk az idegrendszer érési folyamatát, akkor mozgás–beszéd–olvasás–írásbeli hiányosságaik kifejezetten javulnak és eredményesebb fejlettségi állapot érhető el.

A Vojta-féle módszer diagnosztikai és terápiás rendszer, amelyet Václav Vojta cseh gyermekneurológus fejlesztett ki. Ennek a terápiának az a kiindulópontja, hogy a központi idegrendszerben genetikailag kódolva vannak a mozgásminták. Vojta megértette az emberi mozgás és testtartás neurológiai és fiziológiai alapját, s terápiája közvetlenül a mozgást és tartást irányító agyi folyamatokba avatkozik be. Véleménye szerint az emberi mozgás automatikus, mindig egy meghatározott testtartásból indul ki és végződik és ezt nem tanulással sajátítjuk el, hanem a megfelelő fejlettségi szinten „bekapcsolódik”.

Ayres-terápia: „Ayres a tanulási zavarok kezelésére dolgozta ki a terápiát, de jól használható – és használják is – a legkülönbözőbb gyermekkori fejlődési problémákban (figyelemzavar, hyperaktivitás, motoros fejlődési zavar, érzelmi zavarok, kötődési zavar, mutizmus, autizmus stb.)”. Szülési traumák után, mikor a csecsemő nyugtalan, rossz alvó, nehezen alkalmazkodik az új körülményekhez.^[38]

Labdás terápia: „Fodorné Dr. Földi Rita által a hiperaktív és tanulási zavarokkal küzdő gyermekeknek kidolgozott mozgásterápiájában központi szerepet kapott a labda. Vallja, hogy a fejlődést és az érést leginkább elősegítő terápia a mozgások felhasználásával valósítható meg. Előnye, hogy segíti az öngyógyító folyamatokat, mert elsősorban az egyensúlyi rendszerre és a kinesztéziás rendszerre hat.”^{[39][40][41][42]}

Lovas terápia: Hippoterápia az elnevezése az orvosok által előírt és képzett gyógytornászok által vezetett/irányított, a lóval és a lovon végzett gyógyászati eljárásnak. A hippoterápiát a fizioterápiás eljárásokon belül mint speciális eljárást alkalmazhatjuk. Ez az eljárás a lónak az emberéhez hasonló mozgásképletén alapul, ahol a ló hátán passzívan ülő személy testére közvetlenül átvitt, háromdimenziós mozgásimpulzusok által kiváltott aktív mozgásválaszokat használhatjuk fel.

INPP-terápia (Goddard-módszer): Ha egy gyermek fejlődése az anyaméhben vagy életének első évében valamiféle zavart szenvedett, akkor előfordulhat, hogy idegrendszerében olyan nem megfelelő mechanizmusok rögzültek, amelyek későbbi életére is kihatással lehetnek. E mechanizmusok vizsgálatára és kezelésére dolgoztak ki egy módszert, amely az intézet (Institute for Neuro-Physiological Psychology, INPP = Neuro-fiziológiai Pszichológiai Intézet) neve után kapta az INPP elnevezést, de gyakran Goddard-módszernek is hívják, az intézet alapítójának (Peter Blythe) felesége – Sally Goddard-Blythe után –, aki nemcsak kidolgozója és továbbfejlesztője a módszernek, hanem kiváló szakember is.

Porkolábné dr. Balogh Katalin fejlesztő programja:^[43] A program, mely a 3–7 éves korosztály mozgásfejlesztéséhez nyújt segítséget, tízéves kutatómunka összegzése. A foglalkozások anyaga az agyi funkciók serkentését állítja fókuszba. Valamennyi funkció fejlesztése jelen van minden korcsoportban, csupán a nehézségi szintek eltérőek.

SZPT – Szocioemocionális Pedagógia Terápia: A mozgásnak döntő hatása van a valóság és a fantáziavilág szétválásában. A tényleges mozgás mindig térhez és időhöz kötötten jelenik meg, szembesít a valósággal, a gravitáció következményeivel, a mozgásképességekkel, a mozgástudással. Alapja a fizikai és szociális térben való tájékozódásnak és az értelmi fejlődésnek. Az óvodáskorban a képzelet nemcsak a téri koordináta-rendszer kialakítását segíti, hanem nagy befolyással bír az időészlelésre is. Az idői koordináta-rendszer hiátusait a képzelet tölti ki. Gőbel Orsolya a módszert Szocioemocionális Pedagógiai Terápiának nevezte el, mert a játékokkal kiváltott hatások elsősorban a társas kapcsolatokban, az érzelmek területén nyilvánultak meg, ugyanakkor lehetőséget teremtettek az öngyógyító folyamatok megmozdulásához, működéséhez.

Delacato-módszer: „A módszer kifejlesztése Glenn Doman nevéhez fűződik, aki rájött arra, hogy az agy fejlődése szempontjából létfontosságúak az olyan alapvető mozgásformák mint a kúszás vagy a mászás. Ennek hatására egy terápiát dolgozott ki, ez a Doman–Delacato-módszer. Manapság számos Delacato-intézet található világszerte, ahol sikerrel alkalmazzák a módszert. Ez a módszer a szenzoros integrációs terápiák egyik első változata. Az agy a tevékenység és a környezeti ösztönzés hatására fejlődik. Minden gyermeknek be kell járnia a fejlődés meghatározott, természet adta szakaszait. Ha a gyermek átugrik egy fokot a fejlődésben, nem tudja teljesen kibontakoztatni a képességeit. Magyarországon Kulcsár Mihályné fejlesztő pedagógus óvodáskorú gyermekeknél alkalmazta. Ezt a későbbiekben átdolgozta és kiegészítette. Marton Dévényi Éva ideggyógyász megismerkedett ezzel a módszerrel és munkatársaival tovább elemezték, majd kidolgozták az Alapozó Terápiát.”^[44]

TSMT (Tervezett Szenzomotoros Tréning): A TSMT-terápiát, -fejlesztést olyan 0,5–12 éves gyerekeknél alkalmazzák, akiknél a mozgásfejlődés megkésett, izomtónusproblémájuk van, mozgáskoordinációjuk gyenge, beszédük gyenge, nehezen érthető, nehezen irányíthatóak, tartáshibájuk van, finommotorikájuk gyenge, hiperaktívak, autisztikus viselkedésűek. A TSMT-módszer alkalmazását megelőzően diagnózisra van szükség. Diagnózishoz az úgynevezett állapot- és mozgásvizsgáló tesztet használják, mely 5 éves kortól alkalmazható.^[45]

A különböző sportági mozgásformacsoportokat a fejlesztés folyamatában fokozatokba rendeztük. A fokozatok anyagát mozgásformánként közöljük, így például a járás- és a futásfeladatokat, az ugrás-, a szertovábbítási és a torna jellegű feladatokat együtt írjuk le a négy fokozatban. A sportági mozgásformák fő csoportjain belül további alcsoportokat különítettünk el. Például a „járás- és futásfeladatokon” belül további állóképességet fejlesztő, ritmusfutási, megindulási, megállási, irányváltoztatási stb. feladatokat különböztettünk meg.

Az egymást követő fokozatokban már leírt feladatokat nem ismételjük meg, csak az új, vagy újszerű feladatokat és a megvalósításukhoz alkalmasnak ítélt gyakorlattípusokat közöljük. A felhasználó feladata, hogy a lehetőségei figyelembevételével olyan gyakorlatokat tervezzen, mely az adott feladat megvalósításához megfelelőek.

A fokozatok időtartama nem biztos, hogy az adott gyermekcsoportban megegyezik a tanévvel. Tapasztalatunk szerint ez lehet rövidebb és hosszabb is egy tanévnél, 8–14 hónap. A leírt feladatokat értelemszerűen ennek az időszaknak a végére kell/lehet teljesíteni. Az előre meghatározott feladatok teljesítése közben nagy türelemmel kell tevékenykedni ahhoz, hogy a gyermekek teljesítményre törekvése kialakulhasson.

A közölt feladatokra történő felkészítés közben természetesen nem felejtkezhetünk el a gyermekről. Az egyéni képességekben nagy különbségek lehetnek, melyeket figyelembe kell venni. Különösen fontos, hogy a fejlesztés irányát – a kijelölt feladatok megvalósítását szem előtt tartva – különösen a túlsúlyos és kövér gyermekek esetében egyénileg határozzuk meg.

A sportági mozgásformák leírása során a tematikusan összetartozóakat (például a futófeladatokon belül az állóképességieket az I–IV. fokozatban) együtt írjuk le. Felhívjuk a figyelmet, hogy az egymást követő fokozatokban csak az új vagy újszerű feladatokat írjuk le. Ez azt jelenti, hogy a korábbi feladatokhoz tartozó gyakorlatok később is felhasználhatóak, de nem ismételjük meg azokat. Így például az I. fokozatban a járással kapcsolatos feladatok csak a dinamikus egyensúly fejlesztésénél kerülnek ismét szóba.

Az egymást követő fokozatok mozgásanyagában történő előrehaladáshoz feltétlen szükséges, hogy a megelőzőekben kifejlesszük a szükséges fizikai képességeket és elsajátíttassuk az oda tartozó mozgásokat. Ezek együtt adják a következő fokozatba lépés alapját.

Megfigyelhetjük, hogy az egyszerűbb mozgások (elemi mozdulatok) a sportági rendszer felé haladáskor a magasabb szintű, bonyolultabb cselekvések eszközeivé válnak. E folyamatban a mozdulatok beépülnek a mozdulatok sorába, majd az egyszerű mozgásokba, mozgássorokba és végül a mozgástanulás egyre magasabb szintjein haladva komplex sportági technikává válnak, válhatnak. Ennek a következménye, hogy egyes feladatok elveszítve önállóságukat megszűnnek például az I. vagy II. fokozatban, és komplexebb feladatokban folytatódnak. A megállással, irányváltoztatással kapcsolatos feladatok önállóan csak a III. fokozatig tartanak, utána csak mint a labdás játékokban vagy labdajátékokban alkalmazott mozgások kerülnek elő ismét.

A fő sportági mozgásformák és azok alcsoportjai a következők:

A négy könyvünkben szereplő sportági mozgásforma fokozatokban történő leírása előtt, mozgáscsoportonként „általános metodikai megjegyzések”- et közlünk, mely iránymutatást tartalmaz az adott mozgáscsoport feladatainak megvalósításához.

A szervezetben megkülönböztetünk harántcsíkolt izmot, sima izmot és szívizmot. Az emberi mozgás alapját a harántcsíkolt izmok működése képezi, amelynek során az idegrendszer különböző szintjeiről érkező ingerületek (impulzusok) hatására megfelelő válasz (feszülés, rövidülés, megnyúlás) jön létre. Az izomműködést tehát közvetlenül az idegrendszer irányítja (mozgatókéreg → piramis és extrapyramidális pályák → gerincvelő mellső szarvi mozgató neuron → izomrost → erőkifejtés → mozgás → cselekvés). A mozgásban résztvevő legkisebb elemi egység az úgynevezett motoros egység, melyet az izomrost és a hozzá kapcsolódó mozgató neuron alkot. A mozgás aktív szervei a vázizmok működésük során kémiai energiát alakítanak át mechanikai energiává, ennek a felhasználásával a mozgatórendszer passzív alkotóelemeit, a csontokat és ízületeket mozgatják.

Az emberi szervezetben jellemzően nem az egyes izomrostok, hanem a különböző izomcsoportok együttműködve hajtják végre a mozgásokat. Az izmokat a mozgásban játszott szerepük alapján is csoportokba rendezhetjük.

A kondicionális képességek olyan motorikus tulajdonságok, amelyek egymással és a koordinációs képességekkel szoros összefüggésben a mozgásos cselekvés sikeres létrejöttéhez szükséges erő, gyorsaság és állóképesség feltételeit teremtik meg.^[75] Bármilyen erős hangsúlyt is kapjon egy kondicionális képesség az adott mozgásban, a gyakorlatban azt tapasztaljuk, hogy e képességek kevert formában jelennek meg a mozgásos cselekvésekben.

A kondicionális képességek belső természetének megértésében segít a vázizomzat működési sajátosságainak az áttekintése. Az izom alaptulajdonsága, hogy megfelelő inger hatására képes összehúzódni. Ez a folyamat az erőmegnyilvánulások legfőbb feltétele. A nagy intenzitású, rövid ideig tartó összehúzódásokat maximális erőnek, ha a rövidülés sebessége és az erőkifejtés nagysága is jelentős, akkor gyorserőnek, míg a mérsékelt, vagy közepes intenzitású összehúzódásokat az erőkifejtés idejének függvényében állóképességnek, vagy erő-állóképességnek nevezzük. Az izom meghatározott tulajdonságaira épülnek tehát a különböző képességek, illetve azok komplex formái.

A kondicionális képességek működési alapjait jelentő izomtevékenységre a következő tényezők vannak döntő hatással:

Fontos megjegyeznünk, hogy minden izomtevékenységben szerepelnek a felsorolt folyamatok, azonban az izomműködés jellegétől függően más és más az egyes tényezők súlya.

Az izomszerkezet vizsgálata további differenciálást tesz lehetővé. Az ember harántcsíkolt izomzata alapvetően három eltérő tulajdonsággal rendelkező rosttípus keverékéből épül fel. Az úgynevezett lassú rángású (ST) izomrostok mérsékelt intenzitású, hosszú idejű erőkifejtésre képesek. Az ilyen típusú rostokban az energiaszolgáltatásban szerepet játszó sejtalkotók (mitokondriumok) nagy számban találhatók, ennek következtében jelentős az oxidatív kapacitásuk, az állóképességi teljesítmények döntően e rosttípushoz köthetőek. A gyors rángású (FT₂) rostokban a kontraktilis elemek (aktin-miozin) dominanciája figyelhető meg. Az ilyen típusú rostok rövid idejű, nagy erőkifejtésre képesek, azonban fáradékonyak, alapvetően az erő és a gyorsasági teljesítmények létrejöttének feltételeit biztosítják. A két rosttípus között találhatók a FT₁ típusú rostok, melyek átmeneti, köztes tulajdonságokkal rendelkeznek, az FT₂ rostoknál kisebb intenzitású, de hosszabb idejű, az ST-rostoknál rövidebb idejű, de nagyobb intenzitású erőkifejtésre képesek. Az izomzatot felépítő rostok arányát az öröklődés határozza meg. Edzéssel azonban az FT₁ típusú rostok kontraktilis és energetikai tulajdonságait reverzibilisen meg lehet változtatni, ilyen értelemben a vázizom alkalmas arra, hogy adaptációja révén bizonyos határokon belül az állóképességi, vagy a gyorsasági és erőteljesítmények javulásához kedvező feltételeket biztosítson.

A kondicionális képességek között funkcionális kapcsolatok igazolhatók. A kölcsönhatások szolgálnak alapul a komplex kondicionális képességekhez (9. ábra), melyek a különféle fizikai aktivitásokban a következő formákban jelennek meg.

A koordinációs képességek a mozgásos cselekvések végrehajtásának szabályozásában érvényesülnek, továbbá a mozgásvégrehajtás minőségében, a gazdaságos, csiszolt mozgásban, a cselekvéstanulás eredményességében jutnak kifejezésre. Ennek következtében a koordinációs képességeket a mozgásos teljesítmények egyik meghatározó összetevőjeként kell értelmeznünk. Tulajdonképpen ezek a képességek egy sajátos feltételrendszert alkotnak, melynek segítségével valósul meg a mozgásszabályozás. A mozgásszabályozás nem más, mint amikor a kondicionális képességeket a koordinációs képességek felhasználásával a mozgáskoordináció folyamatán keresztül építjük be a mozgásszerkezetbe és hozzuk létre az adott mozgást, annak térbeli, időbeli és dinamikai feltételeinek (mozgásszerkezet) megfelelően. A koordinációs képességek viszonylag állandó folyamatmintákat képviselnek. A mozgásos cselekvések végrehajtása során a következő koordinációs feladatokat kell megoldani a sikeres, gazdaságos mozgásvégrehajtás érdekében.

A három felsorolt alapvető koordinációs feladat megvalósításában, a mozgás sikeres, gazdaságos végrehajtásában a következő koordinációs képességek a meghatározók:

A mozgások összerendezése, a már említett térbeli, időbeli és dinamikai jellemzők optimális összhangjának a kialakítása az idegrendszer speciális funkciójának, a mozgáskoordinációnak az eredménye, e folyamat a mozgásos cselekvések létrejöttének alapfeltétele. A mozgáskoordinációt a következő részfolyamatok jellemzik:

Az említett folyamatok egy célnak, a mozgásos cselekvés realizálásának vannak alárendelve. A mozgáskoordináció elemzését nehezíti, hogy a mozgásvégrehajtás minőségét az egyén megismerő, akarati funkciói is jelentősen befolyásolják.

A terhelés összetevői azok, amelyek segítségével szabályozható a gyermekek szervezetének az igénybevétele. A gyakorlatanyagot és annak valamennyi terhelési összetevőjét (külső terhelés) a gyermekek életkori sajátosságainak, fizikai felkészültségének és egyéb módszertani szempontok figyelembevételével kell kiválasztani. A mozgás által kiváltott inger jellemzőit (terhelési összetevők) ismerni kell, csak így lehet a célok megvalósításához szükséges feladatokat pontosan kijelölni, amelyek segítségével azután hatékony, optimális terhelést tudunk adni (12. ábra).

Az elfáradás a külső terhelés hatására jön létre, magában foglalja a gyermek szervezetének, személyiségének a terhelés hatására bekövetkező pszichoszomatikus válaszait.

A belső terhelés jellemzői:

A belső terhelés tulajdonképpen elfáradást jelent. A szervezet egyensúlyi állapota (homeosztázis) felbomlik, a teljesítőképesség időlegesen csökken, a gyermek nem képes azt a teljesítményt (pszichikai és fizikai) nyújtani, mint például a foglalkozás elején (11. ábra). Az elfáradás beindítja a szervezet védekező és regeneráló folyamatait, melyek biztosítják a kibillent egyensúly helyreállítását.

A belső terhelés (elfáradás) mértékének az ismerete alapvető fontosságú, a lehetőségekhez mérten pontosan kell meghatározni, hiszen az oktató által megtervezett külső terhelés önmagában még nem garancia arra, hogy a célzott hatást ki is váltja. A fáradásról szubjektív és objektív információk segítségével tájékozódhatunk. Célszerű a különböző terhelésekhez tartozó szubjektív fáradási tüneteket is összegyűjteni és osztályozni, mert a segítségükkel a további terhelések hatásait pontosabban tudjuk meghatározni. A fáradás szubjektív meghatározásában a 2. táblázat segít bennünket.

(Báthori után, módosítva)^[110]

Az elfáradásnak teljesítménycsökkentő és egyben teljesítményfokozó funkciója van. Ezt a dialektikus ellentmondást azzal tudjuk feloldani, hogy az elfáradásban vegetatív tanulási folyamatot látunk, ugyanakkor egy figyelmeztetést is, a szervezet védekező mechanizmusát az egészséget már veszélyeztető szervi, szervrendszeri elváltozások megelőzésére. A fáradtság megjelenését a terhelés intenzitása és terjedelme jelentősen befolyásolja. A fáradás didaktikai szempontból szakaszokra osztható, melynek határai azonban a gyakorlatban élesen nem különülnek el.

Jelmagyarázat: ......... = edzett, –––––– = edzetlen

A terhelés elviselésében, az elfáradás folyamatában három fázis különböztethető meg (14. ábra).

A fejlesztő célzatú foglalkozás akkor optimális, ha döntően a kiegyenlített (II.) fázisban, illetve csekély mértékben a kiegyenlített és kiegyenlítetlen (II–III.) fázis határán terhelünk. Ugyanis az ilyen jellegű terhelések kedvező alkalmazkodási folyamatokat (edzettségi állapot növekedés) indítanak be, melyek eredményeként az egyes szakaszok határai kitolódnak (14. ábra).

Az elfáradási folyamat jellemzői:

A fizikai aktivitás során alkalmazott terhelések befejezése után azonnal beindulnak a szervezet helyreállító (regenerációs) folyamatai, melyek a szervezet homeosztázisának, ezen keresztül a gyermek teljesítőképességnek a visszaállítását hivatottak szolgálni (11. ábra). A regeneráció során az organizmus a tartalékait, illetve a terhelés után felvett tápanyagokban rejlő energiaforrásokat használja fel a kibillent egyensúlyi állapot helyreállítására. A regeneráció sebességét számos tényező együttes hatása befolyásolja.

A regeneráció függ:

A fejlesztő jellegű foglalkozások, különösen a testnevelési órák többsége vegyes típusú, melynek során komplex (több képességet fejlesztünk egyidejűleg) képességfejlesztés folyik és egyéb metodikai feladatokat is szükségszerűen meg kell oldanunk (mozgástanulás, gyakorlás, ellenőrzés stb.). A különféle motorikus tulajdonságok, képességek hátterében más és más szervek és szervrendszerek működése, teljesítménye áll. Metodikai szempontként kell kezelnünk azt az élettani törvényszerűséget, hogy az egyes szervek és szervrendszerek regenerációjához eltérő időtartamok (heterochronismus) szükségesek^[111]. Így például egy állóképességi vagy erő jellegű terhelés regenerációja időben eltérő módon megy végbe. A 3. táblázat adatai az iskolai testnevelésben, illetve a 8–12 éves korosztály tekintetében lehetnek irányadóak.

A biológiai rendszereknél, így az embernél is kimutatható, hogy ha a belső környezet állandóságát valamilyen inger megbontja, akkor a szervezet a terhelésnek megfelelő, új egyensúlyi állapotot törekszik kialakítani. A ható inger által felerősödő leépítő folyamatok (elfáradás/katabolizmus) fokozódására a szervezet a pihenő szakaszban felépítő (regeneráló és túlkompenzáló/anabolikus) jellegű folyamatok növelésével válaszol. A regeneráció során a szervezet nemcsak a terhelés előtti állapot helyreállítását végzi el, hanem mintegy felkészülve a következő igénybevételre az egyén teljesítőképességének (szervek és szervrendszerek szerkezete, működése) a szintjét a kiindulási állapotnál magasabbra állítja be (11. ábra). A túlkompenzálás kiváltó oka a szervezet védekező mechanizmusaiban keresendő. A szervezet a stresszhatásokra oly módon reagál, hogy az organizmus ellenállóképességét megnöveli, a szokottnál magasabb szintre emeli. Ennek fő oka a belső környezet állandóságára való törekvésben keresendő, e sajátos válaszreakció biztosítja, hogy a korábbi terhelés során tapasztalt inger ismétlődése esetén a szervezet homeosztázisa kisebb mértékben változzon, illetve, hogy a szervezet az esetleges kimerüléstől védve legyen.

A gyermekek rendszeres, folyamatos és tervszerű terhelésének eredményeként kialakuló alkalmazkodás sajátos állapotváltozás, melyet edzettségnek nevezünk. A terheléssel kiváltott túlkompenzált szint állandósul, a teljesítőképesség szintje tartósan megnő. A kedvező edzettségi állapot csak a teljesítménynyújtás lehetőségét teremti meg, önmagában azonban még nem garancia a jó teljesítményre. A teljesítményt meghatározza a teljesítőképesség, mely az adottságokat, a gyermek edzettségét és a kondíciót (a homeosztázis szabályozásának maximális összerendezettsége) foglalja magába, valamint a teljesítőkészség, mely a pillanatnyi pszichikai állapotot (motiváció, figyelem stb.) tükrözi. A teljesítményt a külső körülmények is befolyásolják (pl. hideg, szeles időjárás, vagy nagy meleg stb.). A nevelés, az oktatás és a képzés folyamatában a teljesítmény feltételeként szereplő teljesítőképesség elsősorban a képzési feladatokhoz, míg a teljesítőkészség a nevelési feladatokhoz sorolható.

Az edzettség kialakításában és fejlesztésében (az alkalmazkodási folyamatok kiváltásában) a következő tényeket maradéktalanul figyelembe kell venni.