Uszodai sportok – Úszás, Víz alatti sportok, Mű- és toronyugrás, Vízilabda, Kajakpóló, Szinkronúszás, Aquafitness

Az úszás, mint mozgásos tevékenység, igen sokrétűen fejti ki pozitív egészségügyi hatását az emberi szervezettre. Úszás hatására kedvező biológiai változások jönnek létre, ideg-, izom-, csontrendszer, valamint az egyéb szervek, szervrendszerek funkcionális tulajdonságaiban. A mozgás közegének, a víznek már önmagában is frissítő, élénkítő hatása van. Fokozza a vérkeringést, javítja az erek tónusát, élénkíti a vegetatív reakciókat. A hőmérséklet változása, kiváló értornának is felfogható. Sűrűsége lehetővé teszi, hogy támasztékot találjunk rajta, így jelentősen megterheli a szívet és a keringési rendszert, ezáltal javítja működésüket, a fokozott izommunka pedig magas szintű légzőrendszeri működést eredményez. A gyógyításban is kiemelkedő szerepet szánnak a vízben való mozgásnak. Az allergiás, asztmatikus megbetegedések megelőzésében, jelentős szerepe van a vízben végzett foglalkozásoknak. Az élettani funkciók felgyorsulnak, az immunrendszer hatékonyabban védekezik a betegségekkel szemben. A légzéstechnika javul, a légzőizmok erősödnek. A testhőmérsékletnél alacsonyabb hőmérsékletű víz összehúzza a vérereket, felgyorsítja ezzel a véráramlást, ami fokozottabb szívműködést eredményez. Ennek pedig következménye a kapillárisok javuló vérellátása. Az egyenletes és kíméletes terhelés mellett viszonylag nagy energiafelhasználással jár, így kifejezetten jó a túlsúlyos gyerekek számára is.

A víz ellenállása miatt úszás közben intenzívebb munka végezhető, mint a szárazföldön. Kevésbé megterhelő, hisz a vízben könnyebb a hőleadás és kevesebb az izzadás. A felhajtóerő pedig csökkenti a testre nehezedő súlyt, így kíméli az izületeket – éppen ezért kicsi a sérülésveszély. Túlsúlyos, illetve mozgássérült személyeknek is javasolt, mert a gerincoszlopra és a csontozatra kisebb terhet rak.

Az úszás fontos szerepet játszik az izomrendszer fejlesztésében, a mozgásszervi rendellenességek javításában. A gyermek, ontogenetikus fejlődése során, kétszer is jelentős alakváltáson megy keresztül. Az első alakváltozás során következik be a gerinc, hát és nyaki görbületeinek kialakulása. Vízben a gravitáció mértéke lecsökken, az ember a fajsúlyánál fogva könnyedén légiesen mozog, lebeg a vízben, tehermentesítve a gerincet és az alsó végtagot. A mozgás közege és a vízszintes testhelyzet leveszi a terhet a gerincről, növeli annak rugalmasságát és erősíti a gerinc tartásában résztvevő izmokat. A tartáshibák megelőzésének egyik legjobb eszköze, amelyre nem csak a pubertás korban, de előtte is nagy hangsúlyt kell fektetni. A második alakváltás időszakában, az izomzat fejlődése gyakran elmarad a test növekedésétől, ami tartáshibák kifejlődéséhez vezethet. A mozgatórendszer szervi elváltozásainak egyéb okai is lehetnek, amelyek legtöbbször az iskolakezdés időszakában kezdődnek. Az iskola kezdetével lecsökken a mozgás, megnövekszik a szellemi tevékenység és ez által, a padban ülés ideje, amihez gyakran nem megfelelő ülés párosul. Ha nem is alakulnak ki kóros elváltozások, azok a hibás tartás és a csökkenő mozgástevékenység miatt előbb utóbb bekövetkezhetnek. Mind a saggitalis síkban történő tartáshibáknál (lapos hát, kypholordotikus tartás, fokozott ágyéki lordosis, domború hát), mind, pedig a horizontális deformitásoknál, amilyen a scoliosis, az úszás az egyik leghatékonyabb gyógymód. A gerinc fiziológiás görbületeinek kialakításában, (a gyors, hát, delfin lábtempó), az ágyéki gerincszakasz mély hátizmainak erősítése, a törzsfeszítő izmok, has és farizmok erősítésében jelentős szerepe van az egyes úszásnemeknek.

Úszás hatására a csontrendszerben bekövetkező változások döntő fontosságúak a fiatalok fejlődésében, hiszen elősegítik a csontok megvastagodását, a csontsűrűséget, a hosszanti növekedést és ezáltal az egész test hosszanti növekedését is. Nő a csontok szilárdsága, teherbíró képessége, ásványi anyag tartalma kedvezőbb. Idős korra erősebb, teherbíróbb, minőségében jobb csontozatot figyeltek meg azoknál, akik szabadidejükben úsznak.

A gerinc testünknek az a része, amely először elkopik. Az elváltozás első jelei már 18 éves korban észlelhetőek. A porckorong, ami lengéscsillapítóként működik, afféle rugalmas tok, melyet zselészerű mag tölt ki. Ez az ember egyik legsérülékenyebb testtája. Olyan mozgásoknál, ahol a testsúly a gerincre, mint támasztó oszlopra nehezedik, a porckorongok összepréselődnek, a rugalmas tok egy idő után elfárad, kinyúlik, elveszíti tartását. További terhelés esetén a kocsonyás mag kidudorodhat, a tok kiszakadhat. Ez nyomja a gerinc szalagjait és idegvégződéseit, így fájdalmat okoz. Nem csoda, ha a deréktáji fájdalom olyan gyakori. Úszással a kopás, a degeneráció mérsékelhető, ekkor ugyanis nem éri terhelés a gerincet, a porckorongok folyadékot szívhatnak magukba, visszanyerhetik eredeti formájukat, szétnyomhatják a csigolyákat. Ha erős has- és hátizomzatot fejlesztünk ki, csökken a gerincünkre nehezedő gravitációs hatás, enyhül a krónikus derékfájdalom.

Az úszásnak kiemelt szerepe van a testtartás javításában (gyógyúszás kamaszkori gerincferdülés esetén), ezért nemcsak a rekreáció, hanem a rehabilitáció területén is hasznos a vízben való mozgás. Így a csont-, ízületi bántalmak, szív- és érrendszeri betegségek, gerincdeformitások és balesetek, műtétek utáni terápiára is alkalmas. Nem véletlen, hogy mind a gerincbántalmakban szenvedőknek, mind pedig baleseti rehabilitációban részesülő pácienseknek is javasolják.

Az úszás rendkívül pozitív hatással van a légzőszervi működésére. A hidrosztatikai nyomás, azzal, hogy nehezíti a belégzést és segíti a kilégzést, a légzésben részt vevő izmok, és az egész mellkas izomzatának fejlődéséhez járul hozzá. Jóllehet a légzőszervi panaszokkal küzdők számára a legtöbb mozgásforma nem előnyös, mindez az úszásról nem mondható el egyértelműen. Az úszók között a mozgás okozta asztma ismeretlen, mivel úszás közben a belélegzett levegő rendszerint meleg és párás. Közvetlenül a víz felszíne fölötti tiszta, por-, és füstmentes páradús levegő, mind az asztmás, mind pedig az allergiában szenvedőknek is kedvez. Rendszeres úszás hatására optimálisan fejlődnek a légzőszervek, nő a tüdőventilláció, nagyobb lesz a belélegzett levegő mennyisége, csökken a percenkénti légvételek száma. Rendszeresen úszó embereknél megfigyelhető, hogy kevesebb oxigénfelvételre van szükség, mint azoknál, akik mozgásszegény életmódot élnek.

Az úszás, valamint a közeg, keringésre gyakorolt pozitív hatásainál megemlíthetjük, hogy vízben a gravitáció csökkenésével, könnyebb a szív munkája. Kilégzés után a negatív mellűri nyomás szívóhatást gyakorol a gyűjtőerekre, segíti a vénás visszaáramlást, amelyet a hidrosztatikai nyomás is megerősít. Terhelés hatására, izommunka során a vérkeringés gyorsul, távoznak a salakanyagok. Úszás hatására megszaporodik a szív hajszálérhálózata, csökken a szívinfarktus lehetősége a szívinfarktus utáni felépülés gyorsabb. (Hammerman H., 1983) Megváltozik a véreloszlás. Hosszútávon, úszás hatására, kialakulhat az edzett szív, amely megelőzheti a szívbetegségek kialakulását. Szív- és érrendszeri betegségek kockázatai rendszeres fizikai aktivitással, úszással csökkenthetők. A rendszeres úszás lassítja a szív és az erek öregedését, csökkenti az érelmeszesedések kialakulásának veszélyét.

Az úszás pszichológiai hatásai közt említhetjük, hogy a kellő és örömteli testmozgás a pszichoszomatikus betegségek (lelki eredetű testi betegségek) kialakulása ellen is védelmet jelent (stresszoldó hatás, önértékelés és testtudat javítása). Fox (Egyesült Királyság) (1999) több száz tudományos vizsgálat eredményeire hivatkozva összefoglalja, hogy a fizikai aktivitás javítja az életminőséget, növeli az önbizalmat, javítja a kedélyállapotot, a stressz-tűrést és az alvást. Pszichológiai szempontból az úszás, mint minden aktívan végzett sporttevékenység, hozzásegíthet a felesleges energiák levezetéséhez, ezért például csökkenti az agressziót is. Szerepe van a félelem leküzdésében, a szabályok betartásában, az összpontosításában, a céltartásban, a nehézségek leküzdésében, az empátiában és a kudarcok elviselésében. Az úszás kedvezően hat az idegrendszerre, serkenti az agyműködést, segíti a pihenést és a szellemi felfrissülést.

Az úszás, mint a személyiségfejlesztés eszköze

Az úszásnak az egészségmegőrző és -fejlesztő funkcióján túl számos fontos hatása létezik, melyek elsősorban a szervezett keretek között (úszásoktatás, úszóedzés) valósulhatnak meg. Az úszómozgások harmonikus, összerendezett, könnyed végrehajtásának kívánalma, illetve megkövetelése az esztétikai érzéket is fejleszti. A sportág, és annak szabályának ismerete, az országos és nemzetközi szintű sporteredményekről való tájékozottság, az abban való jártasság, fontos testkulturális érték, az értelmi nevelés eszköze. Úszás során eredményesen fejleszthetjük továbbá a motivációt, az aktivitást, az önfegyelmet, a kitartást, a bátorságot, az akaraterőt, a küzdeni tudást, az önbizalmat, a fájdalomtűrést, továbbá reális önértékelést alakíthatunk ki. A személyiségvonások mindegyike feltétlenül szükséges a jelenkori társadalomba való beilleszkedéshez és egyéni életünk, boldogulásunk optimális feltételeinek megteremtéséhez.

A kitartás, önfegyelem és küzdőképesség, olyan összetett fiziológiai-pszichikai jelenségek, amelynek alapja az állóképesség (monotóniatűrés, tartós érdeklődés, biztos motivációs bázis, kitartó figyelem). A faltól falig úszáshoz pedig erre mind nagy szükség van. A tudatos fegyelemre nevelés kialakulásának feltételei közt említi a szakirodalom az önuralmat, a helyes önértékelést, a szabályok, követelmények ismeretét, elfogadását, a közösséghez való alkalmazkodás képességét. Ezek mind eredményesen fejleszthetők az úszással.

„A mozgásnak, a sporttevékenységnek, így a rendszeres úszásnak is a személyiség fejlesztésében betöltött funkciója ma már nem vitatott. A személyiség fejlődése egy bonyolult, soktényezős folyamat, komplex jellegű, amelyben a sportnak is megvan a sajátos helye és szerepe, s nem szakítható ki ebből a rendszerből” – mondja Bíróné.

Korábban az úszástanulást egy-egy mozgássor megtanulására, illetve az egyes úszásnemek kar vagy lábtempójának tanulására értették. Nagy Sándor (1984) tágabb értelemben, már mozgástanulásról, viselkedéstanulásról beszél, Tóth Ákos (2002) pedig, már személyiség és jellemformáló tevékenységről.

Hogyan valósul meg a személyiségformálás az úszástanulás, úszóedzés során? Nézzük: A „tevékenység, a nevelési folyamat alapja” – mondja Bábosik (1999), ha ezt a tevékenységet, vagyis a gyermek tevékenységét, a nevelés folyamatában céltudatosan és célratörően irányítjuk, akkor „olyan magatartás-reguláció” fejődik ki, amely mind az egyén, mind, pedig a társadalom szempontjából értékes „autonóm aktivitást” eredményezhet. Azt, hogy ez a belső vezérlésű autonóm aktivitás milyen mértékben képes kifejlődni, azt nagymértékben az határozza meg, hogy a heteronóm szabályozású tevékenységek pedagógiailag mennyire jól irányítottak. A heteronóm szabályozású tevékenységhez a szakirodalom a szociális szabályozást és a tekintélyi szabályozást sorolja. „Az úszásoktatásban az oktató pedagógus (mint tekintélyi irányító) és a közösség (mint szociális szabályozó hatást kifejtő közeg) alapvetően determináns szerepet tölt be nemcsak a mozgástanulás eredményességében, hanem a tevékenység szabályozásában, a nevelési folyamatban is.”^[7] Az úszásoktatás, rendszeres edzés során a tanuló bekerül egy közösségbe, ahol a társaival együtt tevékenykedik, játszik, segítséget nyújt másoknak, megfigyeli társai mozgását, értékeli azt, ezáltal értékeli önmaga teljesítményét, megpróbálja túlszárnyalni önmagát, majd megpróbál legyőzni másokat, tehát társaival kölcsönösen formálják egymást. A tanuló tevékenysége tehát a kortárs csoportban zajlik, a „szociális szabályozó tényezőt” pedig a közöttük kibontakozó interakciók jelentik.

Az oktatásba – legyen az iskolai oktatás, úszásoktatás, vagy magasabb szintű versenysport –, bekerülő gyermek, elfogadja a tanár, az úszóoktató pedagógus, az edző vezető szerepét, tekintélyét, tehát „tekintélyi szabályozás” alá kerül. A tekintélyi szabályozás korfüggő, kialakulásának időszaka egybeesik az úszásoktatás kezdetének időszakával. Mivel az úszásoktatást, a vízhez szoktatással kezdve már óvodás, kisiskolás korban megkezdjük, ez a tekintélyi szabályozásnak szenzibilis időszaka, amikor a tanulók kezdik elfogadni az úszóoktató pedagógus irányítását. Visszautalva a gondolatmenet elejéhez, Bábosikhoz, megállapíthatjuk, hogy úszásoktatás-edzés során, ha a tanulók tevékenysége megfelelő tekintélyi és szociális szabályozás alá kerül, személyiségükben változásokat eredményez, így a személyiség formálásában jelentős szerepet játszik.

Az úszástanítás, úszástanulás több mint az egyes úszómozdulatok egymás utáni végrehajtásának az oktatása, egy olyan összetett pedagógiai hatásrendszer, amelyben a mozgásos cselekvéstanítás komplex személyiségfejlesztő hatásai érvényesülnek.

Az úszásnemek technikájának bemutatásánál a gyors, hát, mell, pillangó sorrendjében kerülnek sorra az úszásnemek, majd ezt követi a vegyesúszás, és a váltó technikájának az ismertetése. A mozgás komplexitása miatt az egyes technikákat külön, láb-, kéztempóra, kéz-lábtempó összhangjára, és a légvétel technikájára bontva elemezzük. Az egyes technikákat követően kerül sor az úszásnem rajtjának, és a fordulójának a bemutatására.

A biomechanika az élő szervezetek mechanikai mozgásait tanulmányozza. Az úszásban kiemelten fontos a mozgások biomechanikai vizsgálata. Nélkülözhetetlen a magas szintű versenysporthoz, és egyes alapelvek az úszás alapfokú oktatásban is segítenek. A fizika és a biomechanika alapelveinek az ismerete nemcsak a helyes technika kialakításában segít, de a tanításában is. Jó, ha tudjuk, hogy a kisebb sűrűségű tanuló (serdülő lány, vagy a kicsit túlsúlyos gyermek) könnyebben lebeg a víz tetején. Az izmosabb fiúk „süllyedékenyebbek”. Nekik nemcsak az előrehaladáshoz, de a vízen való fennmaradáshoz is erőt kell kifejteniük. Az úszótechnika csiszolásában, a hibajavításban is nélkülözhetetlen az egyes alapelvek ismerete, hiszen így értjük meg a hiba okát, és így tudjuk kijavítani azt. Ha jobbra-ballra kibillen az úszó lába gyors, vagy hátúszásnál, ennek egyszerű fizikai magyarázata van. Newton adja meg rá a választ. Abban az esetben, ha valaki folyton nekiúszik a kötélnek, a kartempónál kell keresni a magyarázatot, a húzás, vagy tolás biomechanikájában. Számos egyszerű fizikai tétel létezik, mely hatással van az úszók teljesítményre. Kezdjük tehát az elején.

A vízbe merülő testre különféle erők hatnak. A testre minden irányból (alulról, felülről és oldalról) nyomás nehezedik. Ennek oka, hogy a folyadékrétegek egymás fölött elhelyezkedve súlyuknál fogva nyomják az alattuk lévőt. Ezt nevezzük hidrosztatikai nyomásnak. A vízbe merülő úszóra hat a lefelé irányuló súlyerő, és a vele ellentétesen ható felhajtóerő. A hidrosztatikai nyomóerő eredőjeként kapjuk meg a felhajtóerőt, mely Arkhimédész törvénye szerint az úszó által kiszorított folyadék súlyával egyezik meg. Kisebb sűrűségű úszónak nagyobb a felhajtóereje, így könnyebben lebeg a vízen, jobb a vízfekvése. Az úszó sűrűsége a szövetek arányától függ, tehát nem mindegy, hogy milyen az úszó testösszetétele. A szövetek sűrűsége különböző. A csontszövetnek a legnagyobb a sűrűsége, az izomé kisebb, és a zsíré a legkisebb. Az életkor változásával arányeltolódás következik be a szövetek mennyiségében. A testösszetétel mérésére ma már komoly műszerek léteznek. A sűrűséget változtathatjuk, méghozzá belégzéssel. Az úszók a kedvező vízfekvés érdekében, nagy vitálkapacitású tüdőből, rövid távon nem fújják ki a levegőt, ezáltal kedvezőbb lesz a felhajtóerő. Ha az úszó sűrűsége könnyebb a víznél, 1,00 g/cm3-nél kisebb, akkor az úszó lebeg a vízen, erőkifejtés nélkül képes fennmaradni. Abban az esetben, ha sűrűsége nagyobb, mélyebbre merül, úszása kevésbé lesz hatékony, mert a propulzió egy része a fennmaradáshoz használódik el.

Azt, hogy az úszó milyen sebességgel halad – a felhajtóerő segítő támogatásán túl –, még két fontos erő határozza meg. Egyik a propulzió, ami előrehajtó erőt jelent, a másik az ellenállás, amin visszatartó, vagy visszahúzó erőt értünk. Úszás közben kezünkkel és a lábunkkal próbáljuk magunkat előrehajtani a vízben, miközben az előrehaladásunkat a víz lelassítja, azáltal, hogy a víz ellenállásába ütközünk. Az áramlástan tudománya foglalkozik behatóbban e témával.

A propulziónál Newton III. mozgástörvényét, az akció-reakció elvét kell megemlíteni. A hatás-ellenhatás elve kimondja, hogy minden akciónak megvan az egyenlő erejű ellentétes irányú reakciója. Mindez azt jelenti, hogy ha az úszó karjaival, és lábaival hátrafelé mozgatja a vizet, akkor ugyanekkora erővel fog előre haladni. Hatékony propulzió esetén az előrehajtó erő hozzávetőleg 56–57%-ban a kezek munkájából, 28–29%-ban az alkarból, és 15%-ban a lábmunkából származik. A világklasszis úszók kéz és alkarfelülete, valamint lábfejmérete nagyobb. Sokáig kísérleteztek az úszók, mire rájöttek, hogyan is kell a kézfejet tartani, és a kezet víz alatt mozgatni ahhoz, hogy az előrehaladás a legoptimálisabb legyen. Kezdetben teljesen nyújtott karral húztak, azt követte a hajlított könyökű, de egyenletes ívű tolás majd rájöttek, hogy egyik sem hatékony. Víz alatti felvételeket készítve az úszókról, elemezték a kéz mozgását. James E. Counsilmann volt az egyik legnagyobb úttörője a megfigyeléseknek. Azt állapította meg, hogy néhány úszó a testvonal közepénél húz, míg mások fordított kérdőjel formát írnak le, de az „s” forma sem volt ritka. Az úszószakemberek megállapították, hogy több húzásminta is lehet hatékony, így elfogadható. Az előrehajtó erő hatékonysága viszont nagymértékben függ a kéztempó hosszától. Ez azt jelenti, hogy egy víz alatti karmunka során mekkora utat tesz meg a kéz. Ezt szaknyelven tempóhossznak hívjuk. Profi úszók tempóhossza hozzávetőlegesen 2,5 méter. Ha az úszó gyorsabban szeretne úszni, nem a tempószámát kell növelnie (nem gyorsabban kell csapkodni a kezével), hanem a tempóhosszát kell egyenletesen fenntartania. Ha a kezdő úszó kétszer olyan gyorsan csapkodja a karjait, mint előtte, akkor az ellenállás négyszeresére növekszik, az elsietett karmunka a tempóhossz rövidüléséhez, a technika romlásához, az úszóritmus elvesztéséhez vezet. Gyorsabb lesz a fáradás, hiszen ha megduplázzuk a húzókar sebességét, akkor az energiafelhasználás nyolcszorosára nő. Nem véletlen, hogy az úszók egyenletes sebességre és irambeosztásra törekszenek (ezt lásd később).

A kézfej mozgása leginkább a hajók propellerére hasonlít. Az úszók többször változtatják a kézfej tartását álló, vagy kis sebességű vizet keresve. Ennek oka, hogy ebből több előrehajtó erőt nyerjenek.

Az ellenállásoknak különféle fajtáit különböztethetjük meg:

1. Közegellenállás, vagy frontális ellenállás. Az úszót a közeg, melyben halad, egy meghatározott erővel akadályozza, ellenállást fejt ki az elmozdulással szemben. A víz ellenállásához hasonló a levegő ellenállása is, együttesen közegellenállásnak nevezzük hatásukat. Áramlástörvények határozzák meg az ellenállás hatását. A közeg által kifejtett, az úszó sebességével ellentétes irányú erő (frontális ellenállásnak azért hívjuk, mert szemből éri az úszót) nagysága függ: a test alakjától, a közeg sűrűségétől, az úszási sebesség nagyságától, és az áramlás útjába eső felszín nagyságától. A test alakja akkor lenne ideáis ellenállás szempontjából, ha az cseppformájú lenne. Fontos megállapítás a következő: abban az esetben, ha az úszó kétszeresére növeli a sebességét a közegellenállási erő négyszeresére emelkedik. Az ellenállások közül ez az az ellenálás, ami a leginkább visszatartja az úszó sebességét. Nem véletlen, hogy az úszók a technika fejlesztésével törekedtek a frontális ellenállást minimálisra szorítani. Míg a klasszikus mellúszásnál, ahol a láb oldalra kimozdult, a combfelület óriási ellenállást váltott ki, addig a mai technikánál az ellenállást csökkentve a kisebb felületű lábszárra került a mozgás központi szerepe.

Nem véletlen, hogy a versenyúszók a tökéletes technikára törekszenek. Abban az esetben ha az úszó technikája nem ideális, a frontális ellenállás nagyon lelasíthatja a sebességet. Például, ha a gyorsúszó megemeli a fejét, a törzs lesűlyedése és a fej megemelése miatti kedvezőtlen testhelyzet 20–35%-ban növeli az ellenállást.

2. Hullámellenállás. A vízfelület egyenetlenségéből származó visszatartó erő a hullámellenállás. A víz az úszó előtt feltorlódik, mögötte völgyet alkot, emiatt egy hullámrendszert képez. Magasabb sebességnél az úszó előtt kialakuló ellenállás jelentős lesz. A magasabb úszók előnyösebb helyzetben vannak. Minél magasabb az úszó, nemcsak hogy nagyobb sebesség elérésére képes, de a hullámellenállás is kedvezőbb számára. Rövidtávúszóknál ez még inkább érvényes.

3. Bőrsúrlódás, vagy súrlódási ellenállás. A test és a folyadék (víz) részecskéi között súrlódás lép fel. A folyadék hozzátapad a mozgó testhez, így az úszók, testük mentén rengeteg vízmolekulát cipelnek magukkal. Tudományosan nem bizonyított, hogy ennek az ellenállásnak túl nagy szerepe lenne az úszókat lassító tényezők között. Ugyanis a sportolók sebessége túl kicsi, pl. egy hajóéhoz vagy repülőgépéhez képest. Utóbbiaknál nagyon lényeges ez a faja ellenállás, nem véletlenül építik áramvonalasra a hajók, a repülők farokrészét, hogy ezáltal is csökkentsék az ellenállást. Mivel a súrlódás nagyságát a felület nagysága, és érdessége határozza meg, ezért az úszók testük leborotválásával, és profi cápadresszek alkalmazásával csökkentik ennek mértékét.

4. Hátsó szívóerő, vagy örvényellenállás. Vízben való mozgás, úszás közben örvények keletkeznek. Ezek az örvények lelassítják az úszót. A hidrodinamika kutatásai azt mutatják, hogy nagyobb sebességnél a test mögött erős örvényképződés mutatkozik, ami megközelítőleg a közeg sűrűségével és a sebesség négyzetével arányos.

Nézzük, hogy még mire kell az úszóknak odafigyelni, hogy hatékonyan, és gyorsan ússzanak. Már korábban említettük az egyenletes sebességet, ami fontos teljesítményt meghatározó tényező. Had szemléltessük egy egyszerű példával ennek fontosságát. Amikor városban közlekedünk, az autónk több benzint fogyaszt, mintha az autópályán egyenletesen 50-nel mennénk. Miért? Mert a városban lámpáról lámpára lelassítunk, megállunk, felgyorsítunk, és ezt így folytatjuk. Mikor elindulunk, és nulláról kell felgyorsítanunk 50km/h-ra, a járművünk, többet „eszik”, mintha tartaná az egyenletes sebességet. Az úszóknál ugyanez érvényesül. A felgyorsításhoz több energiára van szükség, mint az egyenletes sebesség megtartásához. Az úszók tehát az energia megtakarítás miatt egyenletes sebességre törekszenek. Ez nem csak a leúszott táv egészének sebességére értendő, hanem az egyes úszásnemeken belül is fontos szerepet kap. Gyorsúszásnál, és hátúszásnál az egyenletes sebesség fenntartása egyszerűbb, hiszen mikor az egyik kar befejezte a tolást (előrehajtó erőt) a másik kar már kezdi is a húzást, így meg tudja tartani az egyenletes propulziót. Ellenpéldának nézzük a pillangóúszást. A két karral erőteljes előrehajtó erőt fejt ki az úszó, de miután befejezte a víz alatti tempót, és a víz fölötti passzív részt végzi, teste lelassul, így sebessége hullámzó lesz, gyorsul – lassul – gyorsul – lassul. Ugyanez figyelhető meg a mellúszásnál is. Gondoljunk a kar és lábmunka összhangjánál olvasottakra. Három forma ismeretes, a folyamatos, a kivárásos, és az átfedéses. Ugye most már nem kétséges, hogy miért is az átfedéses a leggyorsabb. A lassulási periódus itt a legkisebb, itt tartható leginkább fenn az egyenletes sebesség.

Newton III. törvényének érvényesülése úszás közben

Mikor azt látjuk, hogy az úszó lába jobbra vagy ballra csapódik ki gyorsúszás közben, akkor gondoljunk Newtonra. Ha az úszó túl szélesen, messze a testétől viszi a víz fölött előre karjait, azzal létrehoz egy oldalirányú akciót. Ezt pedig egy ellentétes irányú, azonos erejű, reakció követi. A láb kicsapódik az ellenkező irányba.

Ugyan ez figyelhető meg hátúszásnál is, amikor a víz alatti kartempó propulzív fázisában az úszó nem fordítja el kellőképp a törzsét, így a víz alatti tempónál oldalra hozza létre ezt az erőt. Ennek következtében nem csak előrefelé halad, de jobbra-balra is.

A világon az első, úszással foglalkozó nemzeti sportszervezetet, az AMSC-t (az úszó klubok szövetségét) Angliában jegyezték be, 1869-ben.

A szövetségnek 1880-ra már több mint 300 úszóklub volt a tagja. A szövetség alakulóülésén rögzítették az úszás versenyszabályait, és az amatőr státusz kritériumait. Magyarországon az első úszóklub 1893-ban, a Magyar Úszó Szövetség pedig 1907-ben alakult meg.

Az úszók nemzetközi szervezetét, a FINA-t (Federation Internationale de Natation de Amateur) 1908. július 19-én alapították meg Londonban, a Manchester Hotelben. Az alakuló ülésen nyolc ország úszószövetsége a belga, az angol, a dán, a finn, a francia, a német a svéd és a magyar jelentek meg. A FINA jelenlegi székhelye Svájcban, Lausanne-ban van. A FINA hatáskörébe tarozik az 5 vizes sportág (úszás, műugrás, szinkronúszás, vízilabda, nyílt vízi úszás) versenyeinek szervezése, rendezése. Jelenlegi elnöke Dr. Julio C. Maglione (Uruguay).

A magyar Donáth Leó kezdeményezésére, 1927-ben létrehozták az Európai Úszó Szövetséget, a LEN-t. A LEN a Rövidpályás úszó Európa-bajnokság kivételével, amit évente tart, kétévente rendezi meg a versenyeit: hosszúpályás úszó Európa-bajnokságot, vízilabda Európa-bajnokságot, Masters úszó Európa-bajnokságot, ifjúsági úszó Európa-bajnokságot, és a nyíltvízi Európa-bajnokságot. A szövetség felügyelete alá tartozik az úszáson kívül a többi vízi sport is: vízilabda, műugrás, szinkronúszás és a hosszútávúszás (nyílt vízi úszás) is. Az Európai Úszó Szövetség jelenlegi elnöke Nory Kruchten (Luxemburg), alelnöke Gyárfás Tamás.

Magyar sportvezetők több ízben töltöttek be tisztséget az úszás nemzetközi szervezeteiben. A FINA alelnöke az alakulás évében Brüll Alfréd volt. Donát Leó 1926-tól a LEN főtitkára volt, majd 1928-tól a FINA főtitkári posztját is ő töltötte be, mindkettőt 1941-ig. Rajki Béla 1952–1960-ig elnökségi tagja az úszás nemzetközi szervezetének, majd 1960-tól 1964-ig alelnöke. E mellett a FINA Nemzetközi Vízilabda Tanácsának tagja (1952–1960), majd elnöke (1960–1964). A LEN-ben is jelentős tisztséget töltött be. 1954–1958 között alelnök, 1958–62-ig elnöke az Európai szervezetnek. A LEN tagjai voltak még Maróti László, Novák Ilona, Temes Judit. Gyárfás Tamás jelenleg a LEN alelnöke, a Nemzetközi Úszószövetség végrehajtó bizottságának tagja, és a Magyar Úszó Szövetség (MUSZ) elnöke.

A FINA úszóversenyei közül a legjelentősebbek a következők:

Az úszás már az első újkori olimpián bekerült a programba, de nők csak 1912-től versenyezhetnek. Az olimpia leglátványosabb száma az 50 méteres gyorsúszás csak 1904-ben került be a versenyszámok közé, majd hosszú szünet következett, és véglegesen csak 1988-tól szerepel. A 100 méteres gyorsúszás egy kivétellel (1900) minden olimpián szerepelt. A 200 gyors már 1900-ban és 1904-ben is a versenyszámok között volt, de csak 1968-ban véglegesítették. A 400 és az 1500 méteres táv az első két olimpia kivételével végig szerepelt. Háton, 200 méteren már 1900-ban versenyeztek az úszók, de utána sokáig nem, 1964-től nyílt meg újra a szám előtt a kapu. Ugyancsak 1964-től úszhatnak 400 vegyesen. A 100 hát végig szerepelt a programban kivéve 1896, 1900, és 1964. A 100 mell a 100 pillangó, és a 200 vegyes csak 1968-tól úszható (200 vegyes 1976-ban és 1980-ban nem volt). 200 mell pedig az első három olimpia kivételével örökös tag. A váltók közül a legelső, ami helyet kapott a műsorban, az a 4 × 200 gyorsváltó (1908), majd a 4 × 100-as vegyesváltó (1960), és végül a 4 × 100-as gyorsváltó (1964) került be.

Elfeledett gyorsúszó versenyszámok az 500 és 1200 m-es táv, és a 100 méter csak tengerészeknek (1896), az 1000 és 4000 méteres (1900) és a 880 yardos (1904). Három alkalommal szerepelt a 400 méter mellúszás (1904, 1912, 1920). 1904-ben rendeztek 4 × 50 méteres gyorsváltót is. A franciák 1900-ban 200 méter csapatúszással, víz alatti úszással, távolfejessel, és akadályúszással rukkoltak még elő.

A hölgyek gyorsúszó versenyében legelsőnek a 100 méter szerepelt (1912), majd a 400 (1920), a 200, és a 800 1968-tól, legutoljára pedig az 50 méter került be 1988-ban. 100 méter háton 1924-től, 200-on 1968-tól indulhatnak. 1924-től 200 mellen is, míg 100-on 1968-tól nevezhetnek.

1956-tól 100 méteres pillangóban, 1964-től 400 vegyesen 1968-tól 200 méteres pillangóúszásban, és 200 méteres vegyesen is rajthoz állhatnak. Már első versenyükön 1912-ben megmérkőzhettek 4 × 100 méteres gyorsváltóban, míg a 4 × 100-as vegyesváltóra 1960-ban került sor, a 4 × 200 méteres gyorsváltóra pedig csak 1996-ban.

Az 1904-es tengerentúli olimpián nem méterben, hanem yardban mérték ki a távot. Az 50 yardos gyorsúszás hozzávetőleg 46 méternek felelt meg, míg a 100 yardos gyors és hátúszó számok valós távja 91 méter volt. Úsztak 220, 440, és 880 yardon is, sőt még 1 mérföldes távon (1609 méter) is indítottak versenyzőket. A 4 × 46 méteres gyorsúszás is izgalmas lehetett.

Az első Úszó-világbajnokságot 1973-ban rendezték meg, 2001-től mindig a páratlan esztendőkben tartják. A világbajnokság keretein belül nem csak úszó versenyszámokban avatnak bajnokot, hanem szinkronúszó, műugró, nyílt vízi hosszútávúszás számokban is. Ezzel együtt kerül sor a vízilabda világbajnokságra is. Hivatalos nevén a „vizes világbajnokságot” „úszó-, hosszútávúszó-, műugró-, szinkronúszó- és vízilabda-világbajnokság”-nak nevezik. Az angol elnevezése „FINA World Aquatics Championship”.

Az első Európa-bajnokságot Magyarországon, Budapesten rendezték 1926-ban. Az 50 m-es medencében rendezett úszó Európa-bajnokságot általában kétévente (tavasszal, nyáron) rendezi meg az Európai Úszószövetség (LEN). A LEN 25 méteres medencében is szervez versenyeket, ezeket évente, általában télen (november, december) tartják. Az első rövidpályás úszó Európa-bajnokságot 1991-ben tartották Gelsenkirchende városában. Hazánk még csak egyszer rendezhetett rövidpályás EB-t, 2007-ben Debrecen adott otthont az eseménynek. 1996 előtt a verseny neve Sprint Úszó Európa-bajnokság volt, mert a versenyzők csak rövid számokban indulhattak.

Az Európa-bajnokság keretein belül nem csak úszásban versenyeznek, hanem szinkronúszó és a műugró számokban, valamint ilyenkor rendezik a nyílt vízi bajnokságot is. 1999-ig a vízilabda EB-ket is ebben az időben rendezték, de ennek menete megváltozott, habár azonos időben, de más város ad otthont a rendezvénynek. Összefoglaló néven „Vizes Európa-bajnokság”-nak is szokták nevezni.

A versenyek szervezésével kapcsolatos szabályok

A versenyek szervezésével kapcsolatos szabályok kimondják, hogy a versenyt rendező, lebonyolító bizottságnak döntési joga van mindazokban az esetekben, amelyeket a szabály nem utal a versenyelnöknek vagy más versenybírónak a hatáskörébe. A bizottság elhalaszthat versenyszámokat és a szabályoknak megfelelően irányt ad a verseny lebonyolításának módját illetően. Az olimpiai játékok, a világbajnokságok és a Világkupa-versenyek lebonyolítására a FINA-nak minimálisan

Minden más nemzetközi versenyen a versenyt rendező szerv ugyanennyi, vagy kevesebb versenybírát jelölhet ki, az illetékes területi, illetve nemzetközi vezetőséggel történt egyeztetésnek megfelelően. Abban az esetben, ha a versenyen nincs mód elektromos időmérő berendezés használatára, a készüléket helyettesítendő, egy vezető időmérőt, pályánként legalább három időmérőt, egy vezető célbírót és pályánként legalább egy célbírót kell kijelölni.

Az olimpiai játékok és a világbajnokság alkalmával az uszodát, és a technikai tartozékokat a FINA delegátusnak és a Technikai Bizottság egy tagjának megfelelő idővel a versenyek előtt meg kell vizsgálnia, és hitelesítenie kell azokat.

Ahol a televízió számára víz alatti videó rendszert használnak, annak irányítását távirányító szerkezettel kell megoldani, és a berendezés nem zavarhatja az úszó látását, vagy az úszó mozgásterét, továbbá nem változtathatja meg az uszoda alakját, sem pedig a FINA szabályoknak megfelelő jelzéseket nem fedheti el.

A versenybíróság

A versenybíróság a versenyelnökből az indítóból, az állítóbíróból, vezető fordulóbírákból, a fordulóbírákból, a technikai bírákból, a vezető időmérőből, az időmérőkből, a vezető célbíróból, célbírákból és a versenyadminisztrációból áll.

A versenyelnöknek, azaz a versenybíróság elnökének (vezetőbíró) egyetemes ellenőrző és felülbírálási joga van az összes többi versenybíró tevékenysége felett, ő hagyja jóvá hatáskörüket és irányítja őket minden, a versennyel kapcsolatos különleges döntésben és határozathozatalban. Jogosult a verseny bármely szakaszában beavatkozni, hogy érvényt szerezzen a FINA szabályainak, és véleményez minden, a folyamatban levő versennyel kapcsolatos tiltakozást (óvást). Dönt minden olyan esetben, amikor a célbírák ítélete és az időmérők által mért idő nem egyezik. Ha célbírót alkalmaznak és nincs 3 (három) időmérő óra, dönt a helyezésekről, amikor ez szükséges. Kizár minden olyan versenyzőt, aki bármely módon vét a szabályok ellen, ha azt személyesen észleli, vagy ha erről valamelyik hivatalos versenybíró beszámol neki.

Minden versenyszám kezdetén rövid sípjelekkel jelezze, hogy a versenyzők minden ruházatot – az úszómez kivételével – vessenek le, majd egy hosszú sípjellel, hogy foglalják el helyüket a rajtkövön (illetve hátúszásban és a vegyesváltóban azt, hogy haladéktalanul ugorjanak a vízbe). Egy második hosszú sípjel után a hátúszók és a vegyesúszó váltó úszója azonnal elfoglalja a rajthelyet. Amint az úszók és a versenybírák felkészültek a rajtra, a vezetőbíró kinyújtott karral jelezze az indítónak, hogy az úszókat átadja az indító hatáskörébe. Karját tartsa kinyújtott helyzetben, míg a rajtjelet meg nem adták.

Az indító teljekörűen ellenőrzi a versenyzőket a versenyelnök átadó jelzésétől a küzdelem megkezdéséig. A versenyszámok indításakor a medence indulási oldalánál, attól mintegy 5 méter távolságban helyezkedik el úgy, hogy az időmérők láthassák vagy hallhassák, a versenyzők pedig hallhassák az indítás jelét. Az indító köteles jelenteni a versenyelnöknek azokat a versenyzőket, akik késleltetik a rajtot, vagy tudatosan megszegnek valamilyen utasítást a rajt alkalmával. Jogában áll eldönteni, hogy egy adott rajt szabályos-e vagy sem. Döntését csak a versenyelnök bírálhatja felül. Ha az indító úgy ítéli, hogy a rajt nem szabályos, vissza kell hívnia a versenyzőket, kivéve (lásd a rajt szabályát) amikor a rajtjel elhangzása után már nem hívhatja vissza a mezőnyt.

Az állítóbíró gyűjti össze a versenyzőket az egyes versenyszámok előtt. 

A vezető fordulóbírák ellenőrzik, hogy a verseny alatt a fordulóbírák végrehajtják a feladatukat.

A pályák mindkét végén egy-egy fordulóbíró helyezkedik el. Ők ellenőrzik, hogy a versenyzők a fordulót a szabályoknak megfelelően végzik-e, kezdve a fal érintését megelőző utolsó karcsapástól a fordulót követő első karcsapásig. 800 és 1500 méteres egyéni távoknál számolják a pályájukon úszó versenyző által megtett hosszak számát, és táblák segítségével jelzik a versenyzőnek a hátralévő hosszak számát. A célfalnál elhelyezkedő fordulóbírák figyelmeztető jelzést (sípszóval vagy kolomppal) a 800 méteres és 1500 méteres egyéni számokban adnak a pályájukon úszó versenyzőknek, ha a leúszandó távból még két hossz és 5 méter van hátra. Ugyancsak a célfalnál elhelyezkedő fordulóbíró feladata annak megállapítása, hogy a pályáján úszó váltó induló tagjának lába nem hagyja el előbb a rajtkövet, mint ahogy a beérkező versenyző keze a célfalat érintette volna. (Ha a versenyen önműködő váltásellenőrző automatika működik, azt kell használni.)

A technikai vagy stílusbírák a medence két oldalán helyezkedjenek el, feladatuk ellenőrizni, hogy a versenyzők az adott versenyszámban kötelező úszásnemet a szabályoknak megfelelően ússzák. A fordulókat is figyelik, segítve a fordulóbírák munkáját.

A vezető időmérő jelöli ki az időmérők helyét és azokat a pályákat, amelyekért felelősek. Ha nincs önműködő versenyelbíráló berendezés, három (3) időmérőt és további két (2) tartalékot jelöl ki pályánként. (A tartalékok helyettesítik azt az időmérőt, akinek nem indult el az órája, vagy valamilyen oknál fogva képtelen az időt mérni.) A vezető időmérő szedi össze az időmérőktől az űrlapot, amelyre az időmérők felírják az időeredményt. Szükség esetén az órákat is ellenőrzi.

Az időmérők a számukra kijelölt pályán úszó versenyző idejét mérik, majd a versenyszám után feljegyzik a mért időt az időmérőlapra, amit a vezetőbírónak adnak. A rajtjelre indítják el órájukat, és akkor állítják meg, amikor a versenyző befejezi a versenyszámot. A 100 méternél hosszabb távokon a részidők mérését is elvégzik. Az időmérők mindaddig nem állíthatják vissza az órájukat, amíg a vezető időmérő vagy a versenyelnök „Állítsák vissza óráikat" jelzését meg nem kapják.

A vezető célbíró jelöli ki a célbírók helyét a versenyen. A versenyszám befejeztével összegyűjti a célbíráktól az aláírásukkal ellátott helyezési lapokat, kialakítja a beérkezési sorrendet, amit azonnal eljuttat a vezető versenybíróhoz. Ahol a beérkezés sorrendjét elektronikus versenyellenőrző berendezés segítségével állapítják meg, a vezető célbíró feladata, hogy a versenyszám után a gépi sorrendet közölje a vezető versenybíróval.

A célbírák a céllal egy vonalban kialakított emelvényen helyezkedjenek el, ahonnan tisztán láthatják a pályát és a célfalat, kivéve, ha a célbírák kezelik a gombnyomásos félautomata időmérő berendezést, lenyomva a gombot, amikor a számukra kijelölt pályán a versenyző célba ér. A célbírák minden egyes versenyszám után megállapítják az általuk figyelt versenyzők beérkezési sorrendjét.

A versenyadminisztráció

A jegyzőkönyvellenőr a felelős, hogy írásba foglalják a gépi eredménylistákban közölt, illetve az időmérők és célbírák által rögzített azon eredményeket, amelyeket átadtak a versenyelnöknek. A versenyjegyzőknek kell nyilvántartaniuk és ellenőrizniük az előfutamokban, illetve a döntőkben a visszalépéseket, nekik kell a hivatalos formanyomtatványokkal bevezetni az eredményeket, nyilvántartani az új rekordokat és – ahol ez szükséges – a pontverseny állását is.

Az előfutamok, középfutamok és döntők összeállítására vonatkozó szabályok

Előfutamok összeállítása:

Előfutamok összeállításánál a nevezési határidőt megelőző 12 hónap alatt a versenyző által elért legjobb teljesítményt kell feltüntetni a nevezési lapon, a lebonyolító bizottság pedig ezeket az időeredményeket állítja sorrendbe. Azok a versenyzők, akiknek nincs időeredménye, leglassúbbaknak tekintendők és a lista végére kerülnek. Az azonos időnél sorshúzással kell a sorrendet eldönteni. A versenyzők pályabeosztása az időelőfutamokban a nevezési idők alapján, a következő módon történik:

Ha egyetlen időelőfutam van, az a döntőkre vonatkozó szabályok szerint állítandó össze és a döntőkkel egy időben (versenyszakaszban) bonyolítandó le. Ha két előfutam van, a leggyorsabb versenyző a második futamba kerül, a következő leggyorsabb az elsőbe, az ezután következő leggyorsabb ismét a másodikba, a következő leggyorsabb az elsőbe, és így tovább. Ha három előfutam van, a leggyorsabb versenyző a harmadik futamba kerül, a második leggyorsabb a második futamba, a harmadik leggyorsabb az elsőbe, a negyedik ismét a harmadik futamba, az ötödik a másodikba, a hatodik az elsőbe, a hetedik ismét a harmadikba, és így tovább. Ha egy versenyszámban négy vagy több előfutam van, akkor az az előzőekben leírtak elve alapján történik.

Kivétel: ha két vagy több futam van valamely versenyszámban, a versenyzőket úgy kell elosztani, hogy egy-egy futamba legalább három versenyző kerüljön, de visszalépés esetén ez a szám kevesebb is lehet.

Az 50 m-es versenyszámok kivételével a pályabeosztás olyan módon történjék (miközben az 1-es pálya a rajthely felől nézve a medence jobb oldalán legyen), hogy ha a pályák száma páratlan a leggyorsabb úszó vagy leggyorsabb csapat (váltó esetén) a középső pályára kerüljön. Páros számú pálya esetén a 4-esen (8 pálya), illetve a 3-ason (6 pálya) ússzon a leggyorsabb versenyző. A következő leggyorsabb úszót az előbbinek a bal oldalára kell beosztani, az ezután következő leggyorsabbat pedig a jobb oldalára, majd újra balra és jobbra, felváltva, a nevezési idők alapján. Azonos idővel nevezett versenyzők között a pályabeosztást sorsolással kell eldönteni, az előzőekben már leírtak szerint.

Az 50 m-es versenyszámokban a versenyt akár az eredeti rajthelytől a fordulófalig, vagy a fordulófaltól indulva a rajtoldalig úszva lehet teljesíteni, attól függően, hogy a lebonyolító bizottság hogy dönt, figyelembe véve az olyan tényezőket, mint a megfelelő automata időmérő berendezés elhelyezése, az indító helye stb. 

Elődöntők és döntők összeállítása:

Az elődöntők futamainak összeállítása az előfutamokéhoz hasonlóan történik. A leggyorsabb versenyző a második futamba kerül, a következő leggyorsabb az elsőbe, az ezután következő leggyorsabb ismét a másodikba, a következő leggyorsabb az elsőbe, és így tovább. Ahol nincs szükség előfutamokra, a pályabeosztás az előfutamokéval megegyezően történik. A döntő pályabeosztása ugyancsak az előfutamok pályabeosztása szerint történik, (leggyorsabb úszó a középső pályára kerüljön…) de ennek alapját már az említett futamokban elért időeredmények képezik.

Amennyiben egyazon, vagy különböző előfutamban több, század másodpercre megegyező eredmény születik, a nyolcadik vagy tizenhatodik helyen újraúszást kell elrendelni annak eldöntésére, hogy a megfelelő döntőbe ki kerüljön. Az újraúszásnak egy órán belül kell megtörténnie, miután az érintett versenyzők valamennyien befejezték előfutamaikat. Amennyiben újra azonos idők születnek, az újraúszást meg kell ismételni.

Ha egy vagy több versenyző visszalép valamely elődöntőtől, illetve döntőtől (A vagy B döntő), tartalékot kell helyükre állítani, az előfutamokban elért időeredmények sorrendjében. Az adott versenyszám vagy versenyszámok pályáit ilyenkor újra be kell osztani, és erről pót rajtlistát kell kibocsátani.

A rajt szabálya

Az úszóversenyeken

a.) egy rajt-szabályt alkalmaznak.

Gyors-, mell- és pillangóúszásban a rajt elugrással történik. A versenyelnök hosszú sípjelére a versenyzők fellépnek a rajthelyre, és azon megállnak. Az indító „Elkészülni” vezényszavára késlekedés nélkül el kell foglalni a rajthelyzetet. Legalább az egyik lábuknak a rajthely elülső szélénél kell lennie. A karok elhelyezkedésének nincs jelentősége. Amikor valamennyi versenyző mozdulatlan, az indító adja meg a rajtjelet.

Hátúszásnál és a vegyesváltóknál a rajt a vízből történik. A versenyelnök első hosszú sípjelére az úszóknak azonnal be kell ugraniuk a vízbe, a második hosszú sípszóra időhúzás nélkül el kell foglalniuk a rajthelyüket. Amikor valamennyi versenyző elfoglalta rajthelyét, az indító adja ki az „Elkészülni” vezényszót. Amikor valamennyi versenyző mozdulatlan, az indító megadhatja a rajtjelet.

Olimpiai játékok, világbajnokság és más FINA rendezvények alkalmával az „Elkészülni” vezényszót angol nyelven kell megadni (Take your marks), és a rajtjel olyan hangszóró-rendszeren keresztül hangozzék el, amelynek minden egyes rajthely mögött van egy-egy eleme. Ezeknek a hangszóróknak a hangereje legyen olyan, hogy hibás rajt esetén a hangjel ismétlése megfelelő visszahívó jelként szolgáljon.

Egy(etlen) rajt-szabály esetén, minden olyan úszót, aki a rajtjel elhangzása előtt indul, ki kell zárni. Ha a rajtjel elhangzik, mielőtt a kizárás megtörténhetett volna, a versenyszámot folytatni kell, és a vétkest vagy vétkeseket a versenyszám befejezése után kell kizárni. Ha a kizárás a rajtjel elhangzása előtt megtörténik, a rajtjelet nem szabad megadni, ellenben a versenyben maradt személyeket vissza kell hívni és – miután az indító figyelmezteti őket a következményekre – újra kell indítani a mezőnyt.

A gyorsúszás szabálya

Gyorsúszás azt jelenti, hogy az úszó tetszése szerint választott úszásmóddal haladhat, kivéve a vegyesúszás és a vegyesváltó versenyszámokat, ahol a gyorsúszás megnevezés olyan úszásmódot jelent, amely eltér a mell-, a hát- és a pillangóúszástól. Gyorsúszás közben fordulásnál és célba érésnél a versenyző bármely testrészével érintheti a falat. A versenytáv folyamán az úszó teste valamely részének át kell törnie a vízfelszínt, kivéve a fordulókat és a rajtot, továbbá a fordulókat követő legfeljebb 15 m-es távot. Ennél a pontnál a fejnek a vízfelszínt már át kellett törnie.

A hátúszás szabálya

A rajtjel megadását megelőzően az úszók rajthelyeiket a vízben, a medence indulási falánál, a rajtfogantyúkra helyezett kézzel foglalják el. A lábfejeknek a víz felszíne alatt kell lenniük (a lábujjaknak a szabályváltozás értelmében már nem kell víz alatt lennie). A túlfolyóban, illetve azon állni vagy a lábujjakkal annak szélébe kapaszkodni tilos.

A rajtjel elhangzásakor és a fordulás után a versenyzőknek háton fekvésben kell végigúszniuk a versenytávot, kivéve a fordulót. A természetes hátúszó helyzetből a törzs oldalra elfordulhat, de ez a fordulás nem érheti el a 90°-ot. A fej helyzetének nincs jelentősége.

A versenytáv során, úszás közben a sportoló valamely testrészének meg kell törnie a víz felszínét, kivéve a fordulást és az azt követő legfeljebb 15 m-t a rajt és minden forduló után, amikor is a test teljesen a víz alá merülhet. 15 m-nél a fejnek már át kellett törnie a víz felületét.

A forduló során a vállak a függőleges helyzeten át hason fekvésbe elfordulhatnak, ezután egy folyamatosan kivitelezett kartempó történhet egy karral, vagy két karral is, hogy megkezdje a fordulást. Miután a test elhagyta a háton fekvő helyzetet, nem történhet semmiféle lábtempó, vagy kartempó, amely a fordulás folyamatos mozdulataitól független. Az úszónak vissza kell térnie háton fekvő helyzetbe, miután elhagyja a falat. A forduló során az úszónak valamely testrészével érintenie kell a falat. Célba érkezésnél az úszónak háton fekvésben kell érintenie a falat.

A mellúszás szabálya

A rajt, illetve a forduló után az első kartempó megkezdésétől egészen a fal érintéséig a test mellen feküdjön, miközben mindkét váll a víz színével párhuzamosan helyezkedjen el. Tilos a táv bármely részében háton fekvő helyzetbe fordulni.

A karok minden mozdulatát egy időben és ugyanazon vízszintes síkban kell végezni, váltakozó mozdulatok nélkül. A kezeket a mellkastól együtt, a víz felszínén, az alatt, vagy a fölött kell előretolni. A könyököknek a víz alatt kell maradniuk, kivéve a célba érés előtti utolsó tempónál. A kezeket kiindulási helyzetükbe a víz felszínén vagy az alatt kell hátravinni. A kezek a rajt és fordulók utáni eső karütem kivételével nem vihetők a csípővonal mögé.

A lábak minden mozdulatát egy időben és ugyanazon vízszintes síkban kell végrehajtani, váltakozó mozdulatok nélkül. A lábfejeket a lábtempó előrehajtó fázisában kifelé kell fordítani. Ollózó, krallozó, illetve lefelé irányuló delfinmozgás tilos (egy delfin lábtempó végezhető a rajt és a forduló után). A lábak megtörhetik a vízfelszínt, amennyiben ezt nem követi lefelé irányuló delfin lábmozgás.

A fordulóknál és a célba érkezéskor a benyúlást két kézzel egyszerre a víz alatt, felett vagy annak szintjében kell végrehajtani. Az utolsó karütem során a fej a víz alatt lehet, feltéve, hogy az érintést megelőző teljes, vagy részleges mozgásciklus alatt már valamikor áttörte a vízfelszínt.

Minden teljes mozgásciklus folyamán – azaz egy karütem és egy lábütem alatt, ezen sorrendben – az úszó feje valamely részével át kell törje a víz felszínét, kivéve a rajtot és a fordulókat követő első karütemet, amikor a karokat a combig lehet hátravinni, egy lábütemet pedig teljesen víz alámerülve lehet végrehajtani. Rajt és a forduló után a kartempó megkezdése előtt egy delfin lábütem megengedett. A fejnek át kell törnie a vízfelszínt, mielőtt a kézfejek a második karütem során szélső helyzetükből befelé fordulnak.

A pillangóúszás szabálya

A rajt és a fordulók utáni első karütemtől kezdve a testnek mindig hason fekvő helyzetben kell lennie, miközben a vállaknak a víz felszínével párhuzamosan kell elhelyezkedniük. A víz alatt oldalt fekvő helyzetben lábütemek végezhetők. Háton fekvő helyzet elfoglalása mindvégig tilos.

A karokat a víz felett, együtt kell előrelendíteni és egy időben, egyszerre hátravinni.

A lábak minden mozgása egyszerre történjék. A lábfejek és lábszárak függőleges síkban való együttes fel- és lefelé mozgatása megengedett. A lábaknak nem kell azonos síkban elhelyezkedniük, de a váltakozó mozgások tilosak.

A fordulóknál és célba érkezéskor a falat két kézzel kell érinteni a víz alatt, fölött, vagy a víz felszínén. Rajt és forduló után egy vagy több lábütem és egy karáthúzás végezhető a víz alatt, amely után azonban az úszónak a víz felszínére kell emelkednie. Az úszó legfeljebb 15 m-t tehet meg a víz alatt, teljesen lemerülve. Ezen pontnál a fejnek át kell törnie a vízfelszínt. Az úszónak a következő fordulóig vagy a célba érésig a víz felszínén kell maradnia.

A vegyesúszás és a vegyesváltó szabálya

Egyéni vegyesúszásban a versenyzőknek az egyes úszásnemeket a következő sorrendben kell leúszniuk: pillangó – hát – mell – gyors.

Vegyesváltóban az úszóknak a négy úszásnemet a következő sorrendben kell teljesíteniük: hát – mell – pillangó – gyors.

Minden úszásnemet az arra vonatkozó szabályoknak megfelelően kell teljesíteni.

A verseny szabálya

Az egyedül induló versenyzőnek is le kell úsznia a teljes távot ahhoz, hogy érvényes eredménye legyen. Az úszónak azon a pályán kell befejeznie a versenyt, amelyen elkezdte.

Valamennyi versenyszám fordulójánál az úszónak fizikailag kapcsolatba kell kerülnie a medence végével vagy a táv végfalával. A forduló a falnál kell, hogy történjen, tilos a medence fenekéről elrugaszkodni, illetve azon lépéseket tenni.

Gyorsúszó számokban, vagy a vegyesúszás gyorsúszó részében a versenyző a kizárás veszélye nélkül leállhat a medence fenekére, de lépnie nem szabad.

A pályaelválasztó kötélen húzódzkodni tilos.

Ha egy úszó versenytársát keresztbeúszással vagy más módon akadályozza, a vétkest ki kell zárni a versenyből.

A versenyzők nem alkalmazhatnak vagy viselhetnek semmiféle eszközt, amely verseny közben fokozza sebességüket vagy növeli állóképességüket, javítja vízfekvésüket (pl. összeszövött ujjú kesztyűk, uszonyok stb.). Úszószemüveg használható.

Azt az úszót, aki nem vesz részt egy adott versenyszámban, de a vízben tartózkodik, mielőtt a szám valamennyi résztvevője befejezte volna versenyét, ki kell zárni az éppen zajló versenynek abból a számából, amelyben a legközelebb indulni szándékozna.

Minden váltócsapatnak négy úszóból kell állnia.

Váltóúszásnál ki kell zárni azt a csapatot, amelyikben bármelyik versenyző lába előbb hagyta el a rajthelyet, mint ahogy váltótársának keze a falhoz ért volna, kivéve, ha az előbb induló versenyző visszatér a kiinduló helyére a falhoz, de a rajthelyre nem kell felállnia.

Azt a váltócsapatot, amelynek bármely tagja – a résztáv leúszására kijelölt versenyző kivételével – a versenyszám lebonyolítása közben, még mielőtt valamennyi csapat minden úszója befejezte volna a versenyt, a vízbe megy, a versenyből ki kell zárni.

A váltócsapat tagjainak nevét és úszásuk sorrendjét a versenyszám előtt meg kell adni. Egy váltótag ugyanazon váltószámban csak egyszer úszhat. A váltó tagjainak összetétele az előfutamban és a döntőben más lehet, feltéve, hogy a váltó tagjai azok közül kerülnek ki, akiket szövetségük az adott versenyre szabályosan benevezett. A nevezésben megadott sorrendtől eltérő úszás a váltó kizárását vonja maga után. Váltótag helyettesítése csak orvosilag igazolt sürgősségi esetben lehetséges.

Bármely úszó, aki befejezte egyéni vagy váltó versenytávját, köteles a medencét a lehető leggyorsabban elhagyni oly módon, hogy közben nem akadályozhatja azon úszókat, akik még nem fejezték be távjukat. Az ilyen szabálytalanságot elkövetőt, illetve váltócsapatát ki kell zárni a versenyből.

Ha egy szabálytalanság valamely versenyző eredményes szereplését veszélyeztette, a versenyelnök engedélyezheti, hogy az akadályozott versenyző a következő előfutamban részt vegyen. Ha pedig az eset az utolsó előfutamban vagy a döntőben történt, elrendelheti annak újraúszatását.

Iramfelvezetés, illetve bármely olyan eszköz vagy terv, amelynek ilyen célja van, tilos.

A váltó tagjainak ugyanahhoz a nemzethez kell tartozniuk.

Az időmérés szabálya

Az elektronikus időmérő berendezés használatát az erre kijelölt versenybírák ellenőrzik. A gép által jelzett időeredmények alapján kell megállapítani a győztest, és a helyezetteket. Ha az elektronikus berendezés elromlana, vagy egyértelmű jelek utalnak meghibásodására, illetve ha valamely versenyző nem hozza azt működésbe, az időmérők döntése lép érvénybe.

Elektronikus időmérés esetén az eredményt csak 1/100 mp pontosságig kell nyilvántartani. Ha 1/1000 mp-es pontosság is lehetséges, a harmadik számot nem lehet felhasználni sem az időeredmény, illetve helyezés megállapításában, sem nyilvántartásba nem vehető. Az 1/100 mp azonos idők esetén az azonos idők azonos helyezést jelentenek.

Minden időmérő szerkezetet, amelyet versenybíró állít meg, „órá"-nak kell tekinteni. A kézi időmérést 3 (három), a versenyt rendező nemzeti szövetség által kijelölt vagy jóváhagyott időmérő végezze. Valamennyi órát hitelesíteni kell a versenyt felügyelő testület kívánalmainak megfelelően. A kézi időmérés 1/100 mp-re történjék. Ha elektronikus időmérő berendezés nem áll rendelkezésre, a hivatalos kézi időméréssel megállapított eredményeket az alábbi módon kell kialakítani.

Ha két órán azonos időt mértek és a harmadik óra ettől eltér, a két azonos időeredmény lesz a hivatalos teljesítmény. Ha mindhárom órán eltérő időt mértek, a középső értéket mutató óra időeredménye lesz a hivatalos eredmény.

Ha egy versenyzőt a verseny alatt vagy azt követően kizártak, ezt a tényt a hivatalos eredmény-nyilvántartásban rögzíteni kell, de sem helyezési számát, sem időeredményét nem szabad feltüntetni. Abban az esetben, amikor váltót zárnak ki, a részidők a kizárt versenyző eredményéig hivatalosnak tekinthetőek és jegyzőkönyvezhetők.

A váltók során, az elsőnek úszó versenyző 50 és 100 m-es részidejét fel kell tüntetni a hivatalos jegyzőkönyvben.

Világrekordokra vonatkozó szabályok

50 m-es medencében nyilvántartott világrekordok a következő távokon és úszásnemekben kerülnek nyilvántartásra férfiaknál és nőknél:

25 m-es medencében világrekordokat a következő távokon, úszásnemekben tartanak nyilván férfiak és nők részére:

Bármely rekordot csak szabályszerű nyílt versenyen vagy olyan egyéni csúcskísérlet alkalmával lehet elérni, melyet nyilvánosság előtt rendeznek és legalább három nappal az esemény előtt bejelentettek, és hivatalosan kihirdettek. Ha az úszás valamely tagszövetség hivatalos versenye keretében kerül lebonyolításra, nincs szükség a 3 (három) nappal előbb történő bejelentésre.

A medence minden egyes pályájának méretét (hosszát), a pálya elhelyezkedése szerint illetékes szövetség által kijelölt ellenőrnek, vagy más, arra képesített szakembernek kell hitelesítenie.

Világrekordot csak akkor lehet hitelesíteni, ha automata elektromos időmérő berendezést, illetve félautomata időmérő szerkezetet használtak, ez utóbbit csak akkor, ha az automata időmérő szerkezet nem működött.

A világcsúcsokat 1/100 (két tizedes) másodpercnyi pontossággal kell nyilvántartani. Azokat az időeredményeket, amelyek a világcsúccsal századmásodpercre egyeznek, csúcsbeállításként kell jegyzékbe venni, és annak elérője a „Társ világrekorder” címre tarthat igényt.

Világcsúcsként csak a verseny győztesének eredménye terjeszthető be hitelesítésre. Ha egy világrekordot eredményező versenyben holtverseny alakult ki, mindkét versenyző „győztesnek” tekintendő.

Bármely váltó első tagjának eredménye világrekordként hitelesíthető. Ha a váltó első úszója a jelen szabályokban foglaltaknak megfelelően úszta a világrekordot, eredménye akkor sem semmisül meg, ha a későbbiekben a váltócsapatot a versenyből kizárják, feltéve, hogy a szabálysértés azután történt, miután az első úszó résztávját befejezte.

Egyéni úszásnemekben az úszó résztávon világrekord kísérletet tehet, ha ő maga, az edző, vagy a csapat menedzsere a versenyszám előtt a versenybírótól a résztáv külön mérését kéri, vagy ha azt az automata időmérő berendezés regisztrálta. Az úszónak a rekord hitelesítéséhez be kell fejeznie az eredeti távot.

A csúcsok hitelesítését a FINA által erre a célra rendszeresített nyomtatványon a verseny szervezőit, illetve lebonyolítóit ellenőrző szövetségnek kell kérnie, és alá kell azt írnia a versenyző nemzetisége szerint illetékes szövetség hivatalos képviselőjének is, hogy együttesen igazolják a szabályok teljes betartását, beleértve a negatív doppingvizsgálati eredményt. A nyomtatványt a FINA főtitkárához az eredmény elérésétől számított 14 napon belül el kell juttatni.

Világcsúcsjavítás esetén előzetesen, annak elérésétől számított 7 napon belül táviratilag, fax vagy telex útján is értesíteni kell a főtitkárt.

A versenyző nemzeti szövetsége levélben is értesítse a főtitkárt, és ha szükséges, győződjön meg arról, hogy az illetékes szövetség a hivatalos hitelesítési nyomtatványt az előírásoknak megfelelően elküldte.

A hivatalos jelentkezés kézhezvétele, továbbá annak megállapítása után, hogy az kielégítően tartalmaz minden információt, beleértve a negatív doppingeredményt is, a FINA főtitkára hirdesse ki az új világrekordot, gondoskodjon annak nyilvánosságra hozataláról, és arról, hogy azon érintettek, akiknek világrekordját hitelesítették, erről diplomát kapjanak.

Minden rekord, amelyet az olimpiai játékokon, a világbajnokságon, vagy a világkupán értek el, automatikusan hitelesnek tekintendő.

Ha egy világcsúcsot a FINA hitelesített, az azt elérő versenyző szövetségéhez a FINA elnöke és főtitkára által aláírt oklevelet kell küldeni, hogy azt a versenyzőnek adják át, eredménye elismeréséül. Az a szövetség, amelynek csapata váltóúszásban ér el világcsúcsot, egy ötödik oklevelet is kap, amely a szövetség tulajdonában marad.

Az önműködő (elektronikus) versenybírói berendezés

Ha egy versenyen automata versenybírói berendezést alkalmaznak az időeredmények és a helyezések meghatározására, és a váltó indulások elbírálására, ezek a rendszerek elsőbbséget élveznek az időmérőkkel szemben.

Amikor az automata versenybírói rendszer egy adott versenyen nem jegyezte egy vagy több versenyző időeredményét és/vagy a helyezéseket, akkor:

 A hivatalos helyezési sorrendet a következőképpen kell megállapítani.

A versenyzők hivatalos időeredményét a következők szerint kell megállapítani:

Valamely versenyszámban a döntőbeli, a több időfutam alapján kialakult viszonylagos sorrendet a következő módon kell megállapítani:

Korosztályos szabályok úszásban

Minden szövetség meghatározhatja saját korosztályos szabályait, a FINA technikai szabályait felhasználva.

A FINA versenyszabályok, az úszás előzőekben leírt szabályain túl még több részre bontva tartalmazza az úszás, a vízilabda, a műúszás, a műugrás szabályait. A szabályzat IV. része a hosszútávúszással kapcsolatos versenyszabályokat rögzíti. Az V. rész a műugrással foglalkozik, a VI. rész a vízilabda szabályait tartalmazza, a VII, rész pedig a műuszásét. Ezeket az adott sportág szabályainál mutatjuk be. A VIII. rész a senior úszás szabályait, a IX. rész a létesítmények szabályait tartalmazza.

A létesítmények szabályai

A FINA szigorú szabályokban határozza meg, hogy rendezvényeit milyen medencében lehet és kell lebonyolítani. 25 m vagy 50 m hosszúnak és minimum 1,35 m mély fedett medencének kell lennie. Az olimpiai uszodának ugyancsak meg kell felelni a FINA standardnak. 50 m hosszúnak, 25 m szélesnek, nyolcpályásnak, pályánként 2,5 m szélesnek kell lennie. Mindkét oldalon egy-egy 2,5 m széles területnek kell lennie (ezért tűnik 10 pályásnak a medence). A víz hőfoka 25–28 °C (77–82,4 °F), a világítás 1500 lux legyen. A víz mélységének minimum 2 méternek kell lennie. A sávelválasztó kötelek színe, a fordulót segítő zászlók elhelyezése ugyancsak szabvány szerint történik.

Amennyiben az elektronikus időmérő berendezéshez tartozó érintő paneleket is felszerelnek a medence egyik, vagy mindkét falánál, a medence hosszát úgy kell megállapítani, hogy a távolság a panel, illetve a panelek belső felszínétől mérve 50 méter, 25 méteres uszoda esetén 25 méter legyen. A végfalaknak párhuzamosak kell lenniük egymással, az úszás irányára pedig merőlegesnek. A burkolatuk a víz szintje alatt 0,8 méterig olyan csúszásmentes anyagból kell, hogy készüljön, amely biztonságossá teszi a versenyzők számára a fordulásnál a benyúlást, valamint az elrugaszkodást.

A rajthelyeknek szilárd anyagból kell készülniük, rugózó hatás nélkül. A rajthelyek vízszint fölötti magassága 0,5 métertől 0,75 méterig terjedhet. A rajthely felülete legalább 0,5 × 0,5 méter kiterjedésű legyen, és csúszásmentes anyaggal kell borítani. A dőlésszög nem haladhatja meg a 10 fokot. A rajthelyeket mind a négy oldalán, a versenybírák számára jól látható számokkal kell ellátni. Az 1-es jelzésű pálya mindig a medence a jobb szélén legyen.

A medence fölött a hátúszó fordulókat segítő jelzéseket kell elhelyezni. A köteleknek legkevesebb 1,8–2,5 méterrel a víz felszíne fölött kell lenniük, pontosan 5 méter távolságra a falaktól. További határozott jelzésnek kell lennie 15 méterre mindkét végfal oldalán, és lehetőleg a medence minden egyes pályaelválasztó kötelén. A rajtvonaltól 15 méter távolságban rögzített tartókon, egy keresztben kifeszített kötél legyen felfüggesztve, legalább 1,2 méterrel a vízfelszín felett. Ez a visszahívó kötél, amit hibás rajt esetén engednek le.

Minden pálya közepén, a medence fenekén, attól erősen elütő színű sötét csík, sáv húzódjon. Szélessége legalább 0,2 méter, legfeljebb 0,3 méter, hossza pedig 50 méteres medencében 46 méter, 25 méteres medencében 21 méter legyen. Minden csíknak 2,0 méterrel a medencefal előtt, egy ugyanolyan széles, 1,0 méter hosszú keresztvonalban legyen vége.Olimpiai játékok, Világbajnokságok rendezésére alkalmas uszodáknak 50 méter hosszúnak, automata időmérő berendezéssel, érintőpanellel felszereltnek kell lenniük. Az ilyen uszodákban már a szabálytalan rajtot ellenőrző berendezéseket is be kell építeni, ami a hibás rajtot ellenőrzi, illetve jelzi.

A Nemzetközi Úszószövetséget csak 1908-ban közvetlenül az olimpiai játékok után alapították Londonban, viszont az első úszó világrekordot már ezt megelőzve lejegyezték. A FINA első feladata a világcsúcsok utólagos hitelesítése lett. Az úszó világrekordokat áttekintve sok érdekes adatot fedezhetünk fel közte. A legtöbb világcsúcs például gyorsúszásban született. A legtöbb férfi világcsúcsot a 100 méteres mellúszás versenyszámában úszták, míg a legtöbb női világcsúcsot 200 méter mellen.

Számos magyar úszó nevét megtaláljuk a rekorderek közt. A 100 méteres gyorsúszás első világrekordere például a többszörös olimpiai bajnok Halmay Zoltán, aki 1905-ban állította fel a rekordot. 1:05,8-at úszott. Az egy perces álomhatárt viszont Weissmüllernek sikerült először átlépni (57,4) a párizsi (1924) olimpián. (Két magyar vonatkozása is van a világcsúcsnak, egyik hogy „Tarzan” magyar származású, születési anyakönyvi kivonatának másolata megtalálható az egri sportmúzeumban, másik vonatkozás, hogy Magyarok közül először – Weissmüller nagy ellenfelének – az egri Bárány Istvánnak sikerült átlépni az egy perces határt.) Az első világrekorderek közt voltak a mellúszóink is, Baronyi András, Toldi Ödön, Sipos Márton, Székely Éva, Novák Éva, sőt pillangózóink közül Tumpek György. Szinte minden korszakban voltak magyar világcsúcstartók, Hargitai, Verrasztó, Darnyi, Rózsa, Güttler, vagy Egerszegi.

A versenyúszás kezdetén a távokat yardban mérték (Halmay pl. 1904-ben 50, és 100 yardon nyert olimpiai aranyérmet.), a hosszabb távoknál mérföldben számították. Mivel a hagyományos brit távok (100, 200, 400 yard és a mérföld) 1957. május 1-vel megszűntek a FINA 1968-ban eltörölte az összes, yardban mért távon felállított világcsúcsot. 1969-ben megszületett annak a 31 versenyszámnak a végleges listája, melyekben 50 méteres medencében világcsúcsot lehet úszni (16 férfi és 15 női szám).1972-ben bevezették a világcsúcsidők századmásodperc pontossággal való nyilvántartását. Az egyes versenyszámok szabályainak változása, és az úszástechnika fejlődése elősegítette a világcsúcsidők javulását. 1964-től a gyorsúszás fordulójánál már nem kellett kézzel érinteni a medence falát, ami gyorsította az úszást. Az évek során a mellúszás szabályai változtak legtöbbször, nem csoda, hogy ennyi világcsúcs született a versenyszámban. Az 1956-os olimpiát követően a FINA megtiltotta a víz alatti mellúszást. Azóta többször is változtak a szabályai, legutóbb például úgy, hogy engedélyeztek egy lefelé irányuló delfinező lábtempót a rajt és a fordulók után. A hátúszás fordulójának szabályait 1991-ben változtatták meg, engedélyezve egy, a gyorsúszás fordulójához hasonló technikát. A rövidpályás rekordokat 1991. március 3-án vezették be.

Nézzük a leggyorsabb úszók eredményeit, a jelenlegi világcsúcsokat:

FINA-világcsúcsok, nők

(50-méteres medencében)

* döntési folyamatban lévő

Az ember régóta szerette volna megismerni a mélységet. A víz alatti világ meghódításának első ismert ábrázolása Kr. e. 885-ből származó asszír domborművön látható, ahol a katonák egy állatbőrből készült tömlőn hasalva, az abból belélegzett levegővel úsznak. A búvárkodás, a víz alá merülés, az ember legősibb élelemszerző tevékenysége volt. Kezdetben a halászat, a szivacs-, és gyöngyeladásból származó bevétel motiválta a víz alá merülőket, majd az ókor katonai társadalmaiban más motívum is megjelent. Az első ismert búvárok a görög származású Scyllias (Szküllisz), és lánya Cyana volt. Kr. e. 5. században Xerxész perzsa király fogadta fel őket elsüllyedt hajórakományok, és víz alatti kincsek felkutatására. Scyllias történetét, Hérodotosz írásaiból ismerhetjük meg, mint ahogy a merülés technikáját is. Az első búvárok még lélegzet-visszatartással merültek, így közel két percig voltak képesek a felszín alatt maradni. Kezdetben a búvárok csak olyan mélységig és annyi ideig voltak képesek víz alatt maradni, amíg tüdejük engedte, de a víz alatti titokzatos világ és kincsei ösztönzően hatottak a feltalálókra. Már az ókorban alkalmaztak olyan eszközöket, mellyel a búvárok hosszabb ideig voltak képesek a víz alatt tartózkodni. Az első kezdetleges snookernek az üreges nád szolgált. Főként hadviseléskor alkalmazták ezt a módszert, amikor a katonáknak észrevétlenül kellett átkelniük egy folyón. 1300 körül, a perzsa búvárok már kezdetleges úszószemüveget is használtak, melyet vékony szeletekre vágott és csiszolt teknőspáncélból készítettek. Merülősúlyként lapos köveket alkalmaztak. Kötelet kötöttek a búvár derekára, melynek segítségével társai akár 22–30 méter mélységből is könnyen felhúzhatták a felszínre a merülőt, amikor az megragadta a kiemelésre váró tárgyat. A merüléseket a kincsvadászaton túl leginkább katonai célok vezérelték. Az ellenség hajóinak megfúrása, a horgonyok elvágása, és a vízi akadályok eltávolítása volt a búvárok leggyakoribb feladata. Nagy Sándor is búvárokat alkalmazott a tengeri akadályoknak az eltávolítására i. e. 332-ben, amelyeket az ellenség Türosz kikötőjében süllyesztett el. Egyes történeti források szerint maga a nagy hadvezér is lemerült a víz alá, hogy megfigyelje búvárainak munkáját, és persze a víz alatti világot. Ehhez egy kezdetleges búvárharangot használt, amit Colimpha-nak neveztek el. Nem a hódító volt az első, aki ilyen készüléket alkalmazott merüléseihez. Már az ókori Egyiptomban is alkalmaztak olyan levegővel telt vödröket, edényeket, ami a búvárok levegőellátását segítette. Ahogy Arisztotelész megfogalmazza: ha a búvár függőlegesen merül a vízbe a fejére helyezett edényben levegő marad, így a merülő levegőhöz juthat.

A 16. században, kezdetleges búvárharangként már fából készült hordókat alkalmaztak. Nagy Sándor merülő készüléke is hasonló volt, de üvegből. (lásd 73. kép) A 16–17. században születtek meg azok a búvárharangok, amikkel az ember már órákat is képes volt a víz alatt tölteni. A feltalálók számos készülékkel kísérleteztek, amelyekkel a búvár víz alatti szabad légzését kívánták lehetővé tenni, de ez még egy darabig álom maradt. A 16. század második felében olyan találmányok tűntek fel, mely a levegőutánpótlást is megoldotta. 1690-ben, az angol csillagász Edmund Halley fejlesztett ki egy olyan búvárharangot, ahol súlyozott hordók segítségével biztosította a folyamatos légcserét. Habár a találmányok megoldották, hogy a búvárok hosszabb ideig maradhassanak a víz alatt, így a legnagyobb problémát már csak az jelentette, hogy a búvár szabad mozgása korlátozott volt. A feltalálók tovább kísérleteztek, hogy ezt a problémát is áthidalják (lásd Lethbridge találmányát, 74. kép), de az igazi technológiai áttörés a 19. században, a kézi működtetésű szivattyúk és a merülőruhák alkalmazásával következett be. A merülések biztonságosabbak lettek. A búvárra nehezedő nyomás problémájának a megoldásával az ember nagyobb mélységek elérésére is képessé vált. A búvárkodás térhódítása pedig számos víz alatti sportág megjelenésére is ösztönzően hatott.

A sportbúvárkodás az 1950-es évek elején rohamosan terjedt Európában. A sportág népszerűvé válásában nagy szerepe volt Jacques-Yves Cousteau kapitány találmányának, amely a sűrített levegővel töltött légzőkészülék használatával lehetővé tette a hosszabb víz alatti tartózkodást. 1952-ben a Nemzetközi Sporthorgász Szövetségben (CIPS), Vízalatti Bizottság elnevezéssel létrejött a sportág első nemzetközi szervezete, majd 1959 januárjában megalakult a víz alatti sportok első szakszövetsége a CMAS (Confédération Mondiale des Activites Subaquatiques, Vízalatti Tevékenységek Világszövetsége). Magyarországon is az ötvenes évek végén kezdett terjedni a búvársport. A magyar szövetség 1968 óta tagja a CMAS-nak. Jelenleg Dr. Nyíri Iván a CMAS alelnöke, Ludvigh Zoltán az Uszonyosúszó Bizottságban és Balázs Péter a Tájékozódási Bizottságban képviseli a MBSZ-t (Magyar Búvár Szövetséget). Milyen víz alatti sportok tartoznak a CMAS irányítása alá? A víz alatti rögbi, az uszonyos- és búvárúszás, a tájékozódási búvárúszás, az apnea, vagy szabadtüdős búvárkodás, az aquatlon, a vizihoki, és a sportbúvárkodás.

Minden víz alatti sportágnak megvan a maga sajátossága. Az aquatlon egy víz alatti küzdőjáték, ahol egy szalag megszerzéséért birkóznak a sportolók. Nem véletlen, hogy vízi birkózásnak is nevezik a sportot. A víz alatti rögbi és a víz alatti hoki csapatjátékok, ahol a szembenálló feleket a gólszerzés motiválja. A rögbiben egy labdát kell a gólt jelentő kosárba dobni, míg a hokiban ütővel kell egy korongot a kapuba juttatni. A sportként űzött búvárkodásnak számos ága van. A sportbúvárkodás, ami leginkább nyílt vizekben, tengerekben zajlik, és az uszodában űzött uszonyos- illetve búvárúszás. Az utóbbinál a hagyományos úszóversenyhez hasonlóan rendeznek versenyeket, többféle versenyszámban, és különböző távon. Az uszonyos úszók légzőcsővel, míg a búvárúszók kisméretű palackkal merülve versenyeznek. A hazánkban igen népszerű tájékozódási búvárúszás versenyeit szabad vizekben rendezik. A tájékozódási búvárúszók palackkal merülve tájékozódási pontokat keresnek a víz alatt. A szabadtüdős búvárkodás pedig, egy légzésvisszatartáson alapuló rekordteljesítmény elérését jelenti.

Minden víz alatti sportnak megvan a saját versenyrendszere, de a legtöbbnél a nemzetközi versenyek legrangosabbika a világ- és Európa-bajnokság. Olimpiai játékokra még egyik víz alatti sportág sem tudott bekerülni. 2007-ben a CMAS egy nemzetközi rendezvényre hívta össze a világ víz alatti sportolóit, ekkor rendezték meg az első víz alatti sportágak világjátékát (World Underwater Games).

A víz alatti rögbi egy viszonylag fiatal sportág, melyet a búvárok erőnléti edzésére fejlesztettek ki a hatvanas években, Németországban. A játékban két csapat 6–6 játékosa küzd egymással a víz alatt, azért, hogy az ellenfél kapujába juttassa a labdát.

Hogyan alakult ki a víz alatti rögbi? A Német Víz Alatti Szövetség egyik tagja, Ludwig von Bersudai 1961-ben találta ki a víz alatti labdajáték ősét. Kondicionáló edzésként, és bemelegítésre tervezett egy olyan játékot, ahol egy homokkal töltött palackért kellett küzdeni a búvároknak. Mivel a játék egyre népszerűbb lett ezért az üveget labdára cserélték. Azért, hogy a labda ne emelkedjen a felszínre sós vízzel töltötték meg. Kezdetben focilabdákat használtak, de mivel ezek nagynak bizonyultak, áttértek a vízilabdára. A labdák merülési sebességét is, bizonyos határokon belül megpróbálták a sóoldat koncentrációjának változtatásával szabályozni. Hogy a két csapat meg tudja különböztetni egymást, kölcsönvették a vízilabdázók sapkáit. A játék lényege az volt, hogy az enyhén süllyedő, sós vízzel töltött labdát az ellenfél kapujába kellett jutatni. Kapuként kezdetben egyszerű vödröket, kosarakat alkalmaztak. 1963-ban volt a sportág bemutatkozó mérkőzése egy nemzetközi búvárversenyen, ahol, mint versenysportot konferálták fel. 1964 októberében rendezték az első hivatalos mérkőzést, ahol Mülheim, és Duisburg csapata küzdött egymással a víz alatt. Még a hatvanas években kiadták a sportági szabálykönyvet „küzdelem az arany labdáért” címmel, és meghatározták a sportág arculatát. A vízirögbi lassan ugyan, de kezdett elterjedni Európában. A skandináv országok mutattak először érdeklődést a játék iránt. 1973-ban Dániában és Belgiumban, 1975-ben pedig Finnországban is bemutatkozott. 1978-ban a CMAS hivatalosan elismerte a víz alatti rögbit, és felvette a víz alatti sportok közé. 1978 áprilisában rendezték meg a sportág első hivatalos Európa-bajnokságát Svédországban, 1980-ban pedig az első világbajnokságot Németországban.

Kevés közös van a víz alatti rögbi és a szárazföldi változata között, kivéve talán a nevet, és a kemény test-test elleni küzdelmet. A játék folyamatosan a víz alatt zajlik, a labda nem hagyhatja el a vizet. Egyszerre 6 játékos lehet a medencében, akiket folyamatosan lehet cserélni. A labdát a csapattagok adogathatják, vagy úszhatnak is vele a víz alatt. A játék célja, hogy a labdát az ellenfél kapujába juttassák. A kapuk fémből készült kosarak, amelyeket a medence alján helyeznek el. A kosarak átmérője 39–40 cm, magasságuk 45 cm. A pálya 12–18 méter hosszú, 8–12 méter széles. A játékteret a víz felszínén általában kötelekkel, a víz alatt pedig valamilyen látható jelöléssel kell határolni. A vízmélység 3,5–5 méter. A labdának jól láthatónak, vízzel töltöttnek kell lennie, átmérője adott, (férfiaknál 520–540 mm, nőknél 490–510 mm). Súlyát nem határozza meg a szabály, de 10–12 centimétert kell, hogy süllyedjen másodpercenként.

A szabályok szerint a mérkőzésre 15 játékos nevezhető. Hat játékos a vízben, hat a medenceparton foglal helyet, 3 pedig tartalék. A játékosoknak búvármaszkot, légzőcsövet (snorkerl), uszonyt, sapkát és azonos színű fürdődreszt kell viselniük.

A mérkőzést három bíró felügyeli. Ketten a vízből, a főbíró pedig a partról irányítja a játékot. A bírók a víz alatt is hallható hangjelzéssel, és látható kézjelekkel kommunikálnak. Világversenyeken van egy negyedik bíró is, a főbíró segédje. Leginkább adminisztratív feladatokat lát el, figyeli a büntetések és a cserék szabályos menetét.

Számos szabályt a vízilabdából vettek át. A mérkőzés kezdetén például a labdát a játéktér közepére, a medence aljára helyezik. A két csapat a medence falánál helyezkedik el, és a főbíró sípjelére a labdára startolnak. Gól után a csapatok visszatérnek a saját térfelükre, a gólt kapott csapat pedig a bírói sípjelre középkezdéssel hozza játékba a labdát.

A mérkőzés időtartama 2 × 15 perc, 5 perces félidővel. Félidőben a csapatok térfelet cserélnek. Minden csapat egyszer időt kérhet a mérkőzés során, melynek ideje 1 perc. Ha a mérkőzés a játékidő végére döntetlen, és mindenképp el kell dönteni, hogy ki a győztes, akkor 2 × 5 perc hosszabbítási idő áll a csapatok rendelkezésére. Ha a hosszabbítás során sem dől el a mérkőzés, akkor aranygólig játszák a következő 5 percet. Ha ezután is döntetlen a mérkőzés, akkor büntetődobások (3) következnek.

Számos eset van, amikor a bírók szabaddobást, vagy büntetődobást ítélhetnek. Ilyenek például a szabálytalan labdatartás, a hibás játékoscsere, a sportszerűtlen viselkedés, a játék késleltetése, az ellenfél felszerelésének vissza-, vagy lehúzása, könyöklés, stb. A játékvezető figyelmeztetheti a játékost, ha az provokatív módon viselkedik, durva szabálytalanságot követ el. Figyelmeztetésnél a játékos sárga lapot kap. Ha a figyelmeztetett játékos szabálytalan viselkedése továbbra is folytatódik, a játékvezető büntetőt ítél az ellenfél csapata javára. További büntetésként kiállítás is alkalmazható, melynek időtartama 2 perc.

Az uszonyos és búvárúszás története az uszony felfedezésével kezdődhetett, versenysportá válása pedig a XIX. század végére tehető. A századforduló környékén a búvárúszók a többféle versenyszámban mérték össze tudásukat. Ilyen volt a víz alatti távolúszás, a tányérkeresés, a víz alatt maradás időre, és a kombinált verseny, amely az előzőek variációiból állt. Egy a Lukácsfürdöbe kiírt 1895-ös nemzetközi verseny „búvárkodás” győztese az lehetett, aki a legkésőbb bukott fel a víz alól. Még a Magyar Úszó Szövetség is elismerte a búvár rekordokat, mint amilyen Springer János víz alatt állás rekordja volt, melyet 2 perc 24 másodperccel tartott. Egy másik rekord Römer Károly nevéhez fűződik, aki 1905-ben 20,08 méteres távval nyerte a fejesugró versenyt. Külföldön is hasonló versenyek megrendezéséről tudunk. A búvár versenyeken az 1900-as években még mindig uszony nélküli, szabadtüdős távúszásokat tartottak. Ilyenek voltak az 50 méteres úszások víz alatt időre, illetve egy másik változat, ahol meghatározott idő alatt kellett minél messzebbre úszni. 1900-ban, Párizsban megrendezett második újkori olimpián is szerepelt hasonló versenyszám, a 60 méteres búvárúszás. Itt az időt, és a megtett távot is pontozták. 1904-ben, St. Luisban megrendezett olimpián pedig a „fejesugrás távolba” versenyszám került be a programba. Először, és utoljára. Olimpiai bajnoka az amerikai Paul Dickey lett 19,05 méterrel. Ahogy a versenyúszás fejlődött, úgy került ki a búvárúszás az úszóversenyek programjából, amiben korábban pár versenyszám erejéig helyet kapott (fejesugró verseny, 50 méter víz alatt úszás, stb.). A MÚSZ 1911-ben fejes távolugrásban megszüntette az országos bajnokságokat. A FINA megszületésével pedig a búvárszámok nem kerültek be az úszóprogramba, így lassan feledésbe merültek.

Az uszonyos úszóverseny az uszony feltalálásával kezdődött. Az első ismert személy, aki uszonyt használt, egy francia hadnagy, Collier volt, 1927-ben. Az első uszonyos versenyeket pedig Franciaországban rendezték a 1920-as évek elején, majd Olaszországban az 1930-as és 1940-es években. Az Egyesült Királyságban 1950-körül mérették meg magukat először az uszonyos úszók. Az első magyar versenyeredmény egy koppenhágai világversenyen született, ahol Szemenyei László nyerte a búvárúszást. Kontinensbajnokságokat (Európa-bajnokságot), 1967 óta, világbajnokságot pedig 1976 óta rendeznek. A világbajnokságot kétévente tartják, minden páratlan évben, a kontinensbajnokságokat pedig a köztes években, ugyancsak kétévente rendezik. A világ- és kontinensbajnokságok lebonyolításáért a CMAS a felelős, az ő szabályzata, rendelkezései érvényesek az összes világversenyen. A CMAS magyar tagszervezeteként a Magyar Búvár Szakszövetség (MBSZ) rendez búvárúszó versenyeket.

A legnagyobb hazai versenyek az országos bajnokságok, melyek a Magyar Búvár Szakszövetség, és a CMAS versenyszabályzata alapján kerülnek megrendezésre. Hazánkban is rendeznek világversenyeket. 2008-ban Egerben rendezték a XXII. Uszonyos-Úszó Európa-bajnokságot, a hatodik CMAS Világkupának pedig Hajdúszoboszló adott otthont 2011-ben.

A búvárúszásnak három válfaja ismert: az uszonyos úszás, a búvárúszás, és a tájékozódási búvárúszás. Az első kettő versenyeit medencében, míg a tájékozódási búvárúszásét nyílt vizekben rendezik. Az uszodában űzött uszonyos- illetve búvárúszás két szakága közt a különbség, hogy az uszonyos úszók légzőcsővel, míg a búvárúszók kisméretű palackkal merülve versenyeznek. Az uszonyos úszás medencében zajlik, az úszó uszonyt visel a lábán és légzőcső segítségével vesz levegőt. A hivatalos versenytávok a felnőtteknél: 50, 100, 200, 400, 800, 1500 méter. Rendeznek versenyeket váltóban is. A búvárúszás szintén uszodai sport, azonban a búvár, búvárpalackkal úszik a víz felszíne alatt, nem jöhet fel a felszínre. A tájékozódási búvárúszás nyílt vízben űzhető versenysport, ahol a búvárnak a búvárpalackra szerelt tájoló, métermérő és mélységmérő segítségével kell megtalálnia a víz alatt a pályát alkotó bójákat.

Uszonyos és búvárúszó versenyeken három versenykategória szerepel: a búvárúszás, a felszíni úszás, és az uszonyos gyorsúszás. A búvárúszásnak is két formája van, a víz alatti úszás légzésvisszatartással, amit 50 méteres távon rendeznek, és a légzőkészülékkel való úszás, amit 100, 400, 800 méteres távokon. A légzésvisszatartásos búvárúszás maximálisan 50 méteres távon rendezhető. A versenyzőnek egy levegővel végig víz alatt kell úsznia. A légzőkészülékkel való búvárúszásnál a versenyzőnek légzőkészülék segítségével végig víz alatt kell úsznia, csakis a fordulók alkalmával emelkedhet a felszín fölé testének bármely része. A felszíni úszás versenytávjai a következők: 50, 100, 200, 400, 800, 1500, 4 × 100, 4 × 200 méter. Felszíni úszásnál, a rajkőről való indulás után víz alatt és a forduló után 15 métert lehet víz alatt úszni, a versenytáv többi részét a víz felszínén úszva, úgy kell teljesíteni, hogy a testnek egy részének mindig át kell törnie a víz felszínét. A versenyzők felszerelése uszonyból, úszószemüvegből vagy maszkból, és légzőcsőből áll. A „delfin” uszony maximális mérete nincs, a légzőcső maximális mérete és minimális átmérője meg van határozva.

Az uszonyos gyorsúszás versenyszámaira is a felszíni úszás szabályai vonatkoznak. Mindkét víz alatti úszásmódnál a rajkőről való indulást követően úgy kell úszni, hogy az arc nem emelkedhet a víz szintje fölé. 50, 100, 200 méteres távon rendeznek uszonyos gyorsúszó versenyeket. (A 200 méteres férfi felszíni úszást lásd videón.)

A hosszútávúszáshoz hasonlóan már nyílt vizekben is rendeznek hosszú távú uszonyos úszást.

Néhány gondolat erejéig térjünk ki az uszodában rendezett versenyszámokra vonatkozó szabályokra. Uszodai versenyeket bármilyen távon lehet rendezni egyéni és váltó versenyszámokban, férfiaknak és nőknek. Szabadtüdős búvárúszásban viszont nem lehet 50 méternél hosszabb versenyt rendezni. Uszonyos úszás nyílt vízben is tartható, de akkor a csúcsok nem fogadhatók el.

A versenyen a következő felszereléseket lehet használni: uszony, szemüveg, sznorkel, és a búvárúszáshoz sűrített levegős palack. A krall és delfin uszonyok mindenféle megszorítás nélkül az anyagot és méretet illetően használhatók. Krall uszonyt (kettes uszony) használnak az uszonyos gyorsúszáshoz, mivel itt a lábak váltakozó, krallozó mozgást végeznek. A többi versenyszámnál általában delfin lábmunkát végeznek az úszók, ezért a monofin (egyes uszony) alkalmazása előnyösebb. A szemek védelmére és a vízben látás javítására használható szemüveg vagy maszk, a légzéshez sznorkel, melynek maximális belső átmérője 23 mm, hossza 48 cm lehet. A légzőcső kizárólag kör metszetű és homlokellenállást csökkentő burkolat nélküli kell, hogy legyen. Búvárúszáshoz sűrített levegős palack engedélyezett, melynek minimális űrtartalma 0,4 liter. Egyéb felszerelésként még engedélyezett a neoprén ruha használata, de csak nyílt vízi versenyeken.

A CMAS bajnokságokat minimum 8 pályás, 50 méteres, időmérő panelekkel felszerelt medencében rendezik, ahol a medencének minimum 21 méter, a pályának minimum 2 méter szélesnek kell lennie, a vízmélységnek pedig 1,80 méternek. Ezen kívül természetesen a szabályok kikötik a rajtkő méretét, a víz hőfokát, és az egyéb berendezésekre vonatkozóan is követelményeket fogalmaznak meg.

A versenyen automata vagy egy félautomata időmérő berendezés használatakor az időmérést 1/100 másodperces pontossággal kell végezni, az eredmények, helyezések megállapítását a berendezés végzi. Abban az esetben, ha kézi időmérést használnak, akkor pályánként három időmérőt kell biztosítani. A vezető időmérő felügyeli az időmérőket. Kézi időmérésnél 1/100 másodperces pontossággal kell feljegyezni az időket. Ha mindhárom óra más időt mutat, akkor a középső érték lesz a hivatalos.

A rajthelyeket, és a pályabeosztást az úszáshoz hasonlóan végzik. A versenyzők előfutamokba kerülnek, majd időeredményük alapján kvalifikálhatják magukat a középfutamokba, majd a döntőbe. Az uszony miatt a rajtot az úszással ellentétben a rajtkőről kell kezdeni. Minden versenyszám előtt a vezetőbíró egy rövid sípszó sorozattal jelzi a versenyzőknek, hogy vegyék le ruhájukat az úszódressz kivételével, majd egy hosszú sípszóval, hogy foglalják el a helyüket a rajtkövön. A versenyzők ilyenkor általában felülnek a rajtkőre. Az indító „elkészülni” vezényszavára a versenyzőknek azonnal fel kell venniük a rajtpozíciót és mozdulatlanul kell maradniuk. Ezt követően a rajtszabály megegyezik az úszás rajtszabályával. A versenybíróság dönti el, hogy az egyszeres, vagy a kétszeres rajt szabály érvényes-e az adott versenyen. Egyszeri rajt esetén minden versenyző, aki a rajtjel előtt indul el, kizárásra kerül. A kétszeres rajt szabály esetén, mikor rossz rajt történik, az indítónak rövid ismétlődő sípjelekkel vissza kell hívnia a mezőnyt, továbbá a víz alatt is hallható másik visszahívási módot is alkalmazni kell. Azután ki kell hirdetni a rossz rajtot okozó versenyzők pályáit és fel kell hívni a figyelmüket, hogy ne rajtoljanak a rajtjel elhangzása előtt. A következő rossz rajt után, minden versenyző, aki a rajtjel elhangzása előtt rajtol el, vagy mozog a rajtjel megadásakor, ki lesz zárva az adott versenyszámból.

Felszíni úszás esetén, az úszó szabad stílusban haladhat, de a víz alatti úszás csak 15 méterig megengedett, rajt és a fordulók után. Ennek jelölésére egy 20 centiméter széles csíkot kell alkalmazni a medence alján. Annak érdekében, hogy a felszíni és a szabadtüdős búvárúszást 50 méteres táv esetén meg lehessen különböztetni egymástól, az 50 méteres felszínt sznorkellel kell úszni. Szabadtüdős búvárúszás esetén (50 méter) a versenyző arcának végig a víz alatt kell lennie. A készülékes búvárúszásnál az úszóstílus és a felszerelés hordásának módja szabadon választott, de a légzőkészülék nem érintheti a medence falát, vagy az időmérő panelt. A búvárversenyen, az úszáshoz hasonlóan az egyszeri rajt szabálya van érvényben. A versenyzőknek 2 perc áll rendelkezésükre, hogy elkészüljenek a rajtra.

A versenybíróság az úszóversenyekéhez hasonlóan a következő személyekből áll: egy bizottsági és technikai bíró, egy versenyiroda-vezető, egy főtitkár, egy indítóbíró, egy előindító, egy medenceoldali titkár, egy vezető időmérő, egy–három időmérő pályánként, két célbíró, két stílusbíró, négy–nyolc fordulóbíró, egy bemondó, egy ceremóniamester, és egy orvos.

Habár a tájékozódási búvárúszás nem uszodai sport, mégis említést érdemel. Leginkább azért, mert az uszonyos úszás mellett, a hazánkban is népszerű tájékozódási búvárúszás nemzetközileg is eredményes sportággá nőtte ki magát. A tájékozódási búvárúszó versenyeket, szabad vizekben, különböző távokon rendezik. A versenyzőknek megadott pontokat kell megtalálniuk, vagy meghatározott szakaszokat kell megtenniük tájoló és távolságmérő segítségével, a víz alatt haladva. A versenyszámokban egyéni és csoportos gyakorlatok is szerepelnek, nők és férfiak számára egyaránt. A verseny lényege: minél gyorsabbnak és minél pontosabbnak lenni. A tájékozódási búvárúszás kellékei a következők: a palack, a svert, a gömb, a bója, az ólmok, a maszk, a reduktor és természetesen az uszony. Az egyik legfontosabb felszerelés a levegőellátást biztosító palack, amit a versenyzők maguk előtt, két kézzel tartanak. A palackra szerelt svert, támasztékot ad a palack tartásához, így kisebb súly nehezedik a versenyző karjaira. A palackból egy reduktoron keresztül kapja az úszó a levegőt. A verseny előtt a búvárúszó lerajzolja a pálya pontos, arányosan kicsinyített mását, mely alapján a gömbbel felméri a pályát, és arra írja fel a bemért adatokat, a bóják egymástól való távolságát, illetve hogy a keresett objektum az iránytű hányadik fokán van. A tájoló és távolságmérő műszer egymás mellett található meg egy harmadik műszeren, ezt nevezik „gömb”-nek. A gömböt egy iránytű és egy méterszámláló együtteseként lehet elképzelni. Minden versenyző egy könnyű, áramvonalas úszóbóját köt a derekára, így a bírák folyamatosan figyelemmel kísérhetik a búvárokat a verseny közben. A búvárok a megfelelő mélységben való gyors haladás érdekében a lábukon uszonyt, a derekukon pedig ólmot viselnek. Mivel a szabályok kikötik, hogy a pálya teljesítése során a versenyző egyetlen testrésze, illetve felszerelése sem jöhet a vízfelszín fölé, ezért a versenyzők ólomsúlyokat viselnek a derekukon. A versenyeket általában négytagú bírói testület figyeli. Rajtuk kívül minden egyes bójánál egy felügyelőbíró figyeli, hogy a versenyző megérintette-e a bóját, jó irányból kerülte-e meg azt, illetve hogy nem jött-e fel a felszínre a táv teljesítése közben, azért ugyanis kizárás jár. A bóják elérésére van egy meghatározott időkorlát, ami alatt azt meg kell találnia a versenyzőnek. Amennyiben ez nem sikerül, az addig teljesített eredmény lesz a pontok meghatározója. A helyezések megállapítása a gyorsaságért és a pontosságért járó pontok összességéből adódik.

Tájékozódási búvárúszásban egyéni és csapatban is rendeznek versenyeket.

Egyéni versenyszámoknál több gyakorlattípus létezik. Ilyen az ötbójás gyakorlat, ahol öt tájékozódási bóját kell megtalálni egymás után a helyes sorrendben. Másik típus az M-gyakorlat, ahol a versenyzőknek az egymástól 110–200 méterre M alakban elhelyezett bóják között kell szlalomozva elúszniuk, azokat a helyes irányból megkerülve kell a célvonalon átúszni, lehetőleg a „0” méterhez legközelebb. A két előző versenyszám keveréke a csillag-gyakorlat, ahol felváltva kell megkerülni, illetve megtalálni a tájékozódási és kerülőbójákat, egy bóját kerülni kell, egyet pedig megtalálni. A gyakorlat elnevezése a bóják csillag alakú elhelyezkedéséből adódik.

Csapat versenyszámoknál csoportos, paralel és monk gyakorlatban rendeznek versenyeket. Csoportosnál négy versenyző külön-külön rajthelyről rajtol, majd ketten-ketten, végül négyen találkoznak és úsznak be a célba. Az eredményt itt is a gyorsaság és a pontosság dönti el. Paralel versenyszámnál két egymással megegyező pályán, két versenyzőnek egy időben indulva kell megkerülniük egy bóját, majd meg kell találniuk egy távolabbit, és ezt követően visszafordulva egy 2 méter széles célzónába kell megérkezniük. A monk gyakorlat egy olyan páros versenyszám, amelynél a víz felszíne alatt elhelyezett 5 bóját kell megtalálni. A versenyzőnek a víz alatt kell bemérnie a pályát egy tábla segítségével „titokban”. Meg kell határozni a következő bója pontos helyét, illetve annak távolságát. A másik versenyző a mérésben és a bójakeresésben segít. A párok egy két méternél nem hosszabb zsinórral vannak összekötve a csuklójuknál, illetve derekuknál.

Magyarországon a tájékozódási búvárúszó versenyeket általában Gyékényes, Szalkszentmárton, Ócsa, Csepel, és Ecséd környéki tavaknál bonyolítják le.

A legősibb búvárkodási mód az volt, mikor az ember légzésvisszatartással merült a tenger mélyére. Kezdetben élelemszerzés céljából, majd a megélhetést biztosító szivacseladás motiválta az első szabadtüdős búvárokat. Mint korábban már említettük, az első búvárversenyek is szabadtüdős távúszások voltak. A szabályok már ekkor kikötötték, hogy nem lehet 50 méternél hosszabb távon szabadtüdős búvárversenyt rendezni. Ez a szabály máig érvényes a szabadtüdős búvárúszásban. Ezt a versenyszámot, ami jelenleg a búvárúszáshoz tartozik, (lásd előző fejezet) gyakran apneának is nevezik. De a CMAS nem ezt érti apneán. Akkor mégis mi az apnea? Az apnea a szabadtüdős búvárkodás egyik változata, ahol nem a gyorsaság a meghatározó, hanem az, hogy a versenyző egy levegővétellel milyen eredményre képes. Számos versenyt rendeznek ebben a szakágban, melyek közül néhányat medencében, a többségét viszont tengerben bonyolítják le.

Medencében statikus és dinamikus versenyszámokat rendeznek. A statikus apnea versenyszámban az a cél, hogy a búvár egy helyben lebegve a lehető leghosszabb időt töltse a víz alatt egy lélegzettel, míg a dinamikus verseny során egy levegővel a lehető leghosszabb távot kell leúszni a víz alatt. A dinamikus változatot lehet uszonnyal, és anélkül is rendezni. Létezik egy harmadik változat (speed-endurance apnea) is a dinamikuson belül, amelynél egy előre megadott távolságot a lehető leggyorsabb idő alatt kell teljesíteni. Leggyakrabban 100 és 400 méteren rendeznek versenyeket, de más távok is lehetségesek.

Míg az előbbi versenyszámokat medencében bonyolítják le (de megrendezhetők nyílt vizekben is), a következőket csak nyílt vízben rendezik. A no limit merülésnél, a búvár egy kötél mentén „szán” segítségével merül a célmélységbe, majd az adott mélység elérését követően a felemelkedést egy levegővel töltött ballon segíti. Nincsenek korlátozások a „szán” súlyát illetően. A süllyedés sebességét szintén a búvár szabályozhatja. A Variable Weight merülésnél (merülés változó súllyal) a búvár kötél mentén egy „szán” segítségével merül, melynek súlya a búvár testsúlyának harmada, de maximum 30 kg lehet. A szán süllyedési sebességét a búvár szabályozhatja. A no-limit merülésekhez képest a különbség annyi, hogy a búvárnak saját erejéből kell a felszínre emelkedni. A Constant Weight kategóriánál a búvár ugyanannyi súllyal merül le és emelkedik a felszínre. A Free Immersion során a búvár kötél mentén húzva magát merül, azonban a merüléshez és a felemelkedéshez csak a két karját használhatja. A skandalopetra egy csapatverseny, ahol egy kő (márványlap) segítségével merül mélybe a búvár. A társa a felszínen várja, és segíti a felemelkedésben.

A víz alatti hoki egy olyan csapatsport, ahol két csapat hat–hat játékosa ütővel a kezében, a jégkoronghoz hasonlóan üldöz egy korongot. A szárazföldi változattól sokban különbözik, hisz itt a játékosok uszonnyal a lábukon, szemüvegben, légzőcső segítségével lélegezve a víz alatt játszanak. A sportot négy angol búvár John Ventham, Alan Blake, Jack Willis és Frank Lilleker találta ki, 1954-ben. Az akkor újonnan alapított Déltengeri Víz Alatti Szövetség egyik tagja volt Alan Blake, aki úgy vélte, hogy a búvárokat valahogy a téli hónapokra is az egyesületben kell tartani. Kitaláltak egy játékot, amit oktopusznak neveztek. A játék elnevezése az angol octopus, azaz polip szóból származik. Az eredeti jelentése a polip nyolc karjára is utal, hiszen kezdetben nyolcan játszották. Nagy Britannia területén még ma is főleg ezen a néven hivatkoznak erre a sportra. Az „octo” jelentése nyolc, míg a „push” a korong víz alatti tolását jelentette.

Kezdetben azt az ütőt értették alatta (pusher) amivel a korongot érintették. Innen hát az „octopus” elnevezés. A bemutató mérkőzésre 1954-ben került sor, ahol kettő-kettő elleni játékban tesztelték az első kezdetleges szabályokat. Az első szabályok (lásd 84. kép) meghatározták a játék lényegét, és a mérkőzésen engedélyezett felszerelést, ami kezdetben uszonyból, ütőből, és snorkelből állt. A szabályzat azt is kikötötte, hogy a nyolc játékosból hatan lehetnek egyidejűleg a vízben. Az 1954-es szabályzat ötös pontja pedig a szabálytalanságokra tért ki.

Az első bajnokságot 1955-ben rendezték három angol csapat, pontosabban búvárklub részvételével.

A játék meghódította a világot, először a környező országokat, mint Franciaország, Belgium, majd a tengerentúlon is népszerű lett. 1962-ben került át Kanadába, ahol később a sportág első világbajnokságát is rendezték 1980-ban, melynek Vancouver adott otthont. A víz alatti hoki jelenleg a világ számos országában nagy népszerűségnek örvend, az Egyesült Királyságban, Ausztráliában, Kanadában, Új-Zélandon, Dél-Afrikában, az USA-ban, Hollandiában és Franciaországban, valamint kisebb népszerűséggel más országokban is megjelent, például Japánban, Szingapúrban, a Fülöp-szigeteken, sőt még hazánkban is. Magyarországon 1995 óta létezik a sportág.

A játékhoz számos eszköz, felszerelés szükséges. A játékosok búvárszemüveget, uszonyt és vízilabdás sapkát viselnek. A sapkának a csapatok megkülönböztetésében van szerepe, de emellett a fül védelmére is szolgál. A légzéshez snorkelt használnak. A kezüket speciális szilikon borítású kesztyűvel védik, a félrecsúszott ütésektől. A játék nélkülözhetetlen felszerelései a korong, az ütő, és a kapu. Mivel víz alatt játszák, ezért szükséges egy nehéz műanyag, vagy gumiborítású korong, aminek tömege 1,3 kg. A korong, egy kissé nagyobb, mint a jégkorongban, 8 cm átmérőjű, 3 cm magas, ólomból vagy hasonló anyagból készül, hogy elég nehéz legyen a víz alatt maradáshoz. Az ütő, a csapat színétől függően fekete, vagy fehér, hossza 350 milliméternél nem nagyobb. A kapuk a medence két ellentétes oldalán egymással szemben helyezkednek el, 3 méter szélesek.

Gólt ér el egy csapat, ha a korong áthaladt a gólvonalon, a 86. képnek megfelelő módon, a gól nem érvényes a 87. képen látható esetekben. A gólvonal 1,8 cm magas, és 3 méter hosszú.

A létesítményre és a medencére vonatkozóan is tartalmaz előírásokat a szabálykönyv. A medence vízmélységének, ahol a mérkőzést játszák, minimum 2 méternek kell lennie. A játékterület 12–15 méter széles, és 21–25 méter hosszú, alap- és oldalvonalakkal körülhatárolt. A pályán számos jelölést alkalmaznak. 3 méterre az alapvonaltól jelölni kell a büntetőpontot, ahonnan a büntetőlövéseket végzik, és a középpontot, mely a középkezdéshez szolgál. A négy sarkot 1 méter átmérőjű körrel jelölik. Van egy büntetőterület (szagatott vonal), ami 6 méter sugarú félkör mindkét kapu előterében (lásd 88. kép). Ezen belül van egy „gólzóna”, amit egy 3 méter sugarú kör határol. Az alapvonaltól 5 méterre, az oldalvonaltól pedig 2 méterre lévő terület az újrakezdési terület. Ide kell például visszahúzódni a játékosoknak büntetőlövésnél.

Egy csapat maximum 10 játékosból áll, akik közül egyszerre hatan lehetnek a medencében, a maradék négy fő, a cserejátékos, akik a medence szélén a csapat számára kijelölt területen tartózkodnak.

A játékoscsere helyének három módja lehetséges, amelynek meghatározását az adott verseny szabályától tesznek függővé. A csere a „cserélőzónában” történhet, ami a medence szélén, vagy a medencében az alapvonalnál, vagy a játéktéren kívül a cserezónában van. A játék kezdetekor a korongot a medence közepére helyezik, a játékosok pedig a saját térfelükön, az alapvonalnál várják a kezdést. A bíró jelzésére indulhatnak a korongért. A játék célja: a korongot az ellenfél kapujába juttatni. A játék addig folytatódik, ameddig az egyik csapat találatot nem ér el, vagy a játékvezető meg nem állítja a játékot szabálytalanság, időkérés, vagy a félidő vége miatt. Ilyen esetek, és gól után a csapatok a saját térfelükön az alapvonalnál kell, hogy elhelyezkedjenek, kezükkel érintve azt, hogy a bíró láthassa. A mérkőzés két 15 perces félidőből áll, három perc szünettel a félidők között. Félidőben a csapatok térfelet cserélnek. Ha a mérkőzés döntetlenre áll a rendes játékrész végén, és el kell dönteni, akkor az eredeti játékidőn túl (3 percre rá) 2 × 5 perces hosszabbítást kell elrendelni 1 perces szünettel. Az a csapat nyeri a mérkőzést, aki a hosszabbításban az első gólt lövi. Minden csapatnak egy 1 perces időkérése lehet félidőnként, amit a csapatkapitány, vagy az edző kérhet. A hosszabbításban már nincs lehetőség időkérésre.

A szabályok betartására a bírók felügyelnek. A mérkőzést egy parton álló vezetőbíró és egy, vagy két másik játékvezető irányítja, akik a vízben helyezkednek el. A játékvezetők hang- és kézjelekkel kommunikálnak.

Számos büntetés jár szabálytalanságért, ilyen például a helytelen ütőhasználat, durva viselkedés, vagy ha egy játékos a korongot az ütő nélkül hozza játékba, vagy állítja meg. Ha a szabálytalanság enyhébb, akkor a bírók a vétkes csapatot úgy büntetik, hogy a korongtól 3 méterre kell elhelyezkedniük, míg a másik csapat szabadon hozhatja azt játékba. Viszont ha a szabálytalanság súlyos, mint például egy veszélyes passz (a korong közel kerül a fejhez, vagy akár eléri a játékos fejét), szándékos szabálytalanság, megismételt szabálytalanság, akkor a játékvezetők ki is állíthatják az elkövetőt az adott játékrészből, vagy akár a mérkőzés hátralevő részéből is. A játékvezető csapatbüntetést is alkalmazhat, ami 1, 2, vagy akár 5 perces is lehet. Ha a védőjátékos durva szabálytalanságot követ el a saját kapujához közel, a 3 méteres területen belül, akkor a bíró büntetőlövést vagy akár büntető pontot is ítélhet az elkövető csapat ellen.

A víz alatti céllövészet egy olyan víz alatti sport, mely a légzésvisszatartáson és a koncentráción alapul. A versenyzők a gyors víz alatti haladás érdekében uszonyt, a légvétel miatt snorkelt, a tájékozódáshoz maszkot, a merülés megkönnyítéséhez pedig ólomövet viselnek. Ezek segítségével víz alá merülve lőnek célba. A sportág kialakulásának története visszavezethető a vadászó, halászó őseinkig. Versenysporttá a kilencvenes években nőtte ki magát.

A víz alatti céllövészetnek számos versenyszáma van. Ilyen a statikus céllövészet (precision) ahol álló helyből kell végrehajtani a lövéseket, a biatlon, melynél víz alatti úszás után van a céllövés, és a váltó, melynél a lövés pontosságát, és a víz alatt töltött időt is pontozzák. Statikus céllövészetnél a versenyzőknek megszakítás nélkül kell 10 lövést leadniuk úgy, hogy egy ötös céltábla minden egyes körszeletébe két lövést kell elhelyezniük. A gyakorlatot úszás nélkül időkorlát alatt hajtják végre. Biatlonnál 5 lövést kell megszakítás nélkül végrehajtani, apnea (légzésvisszatartásos úszás) után. A versenyzőknek minden lövés után vissza kell menni az indulási zónához, ami 10 méterre van a lövő ablaktól, ahonnan a lövéseket kell leadni.

Biatlonban három versenyző részvételével rendeznek csapatversenyt is. A versenyzők egymás után 2 alkalommal merülnek, összesen 3 perc áll rendelkezésükre. Minden merülésnél 2 lövést hajtanak végre egy alsó és egy felső céltáblára.

A versenyzők helyezéseit pontszámok alapján döntik el. A versenyzők annak megfelelően kapnak pontot, hogy a nyílvessző milyen közel van a céltábla középpontjától. A céltáblát a medence aljához rögzítik. A versenyzők nehezéket (súlyokat) alkalmazhatnak, ami megkönnyíti víz alatt maradásukat. Kétévente rendeznek világ- és kontinentális bajnokságokat, valamint a világ- és kontinentális kupát, melynek fővédnöke a CMAS.

Az aquathlon egy olyan küzdősport, ahol a vízben és a víz alatt egy szalag megszerzéséért harcolnak a versenyzők. Elnevezése az „Aqua”, víz és az „Athlon” birkózás szavak összetételéből származik. A sportág résztvevői közül egyszerre ketten küzdenek egymással a vízben. A küzdő felek maszkot és uszonyt viselnek, bokájuk körül pedig egy bokagyűrűt, és szalagot. Cél a szalag megszerzése. Igor Ostrovsky fejlesztette ki ezt az érdekes sportágat 1980-ban. Két évre rá 1982-ben megrendezték a sportág első versenyét, természetesen az aquatlon szülővárosában, Moszkvában. 2008-ban fogadta el hivatalosan a CMAS az aquatlont, mint új víz alatti sportot.

A vízbe ugrás mindig is kedvelt szórakozása volt az embernek. Magasból vízbe ugró alakokról már az ókori írások is megemlékeznek. Az ókor tenger mellett élő népeiről tudjuk, hogy egyik kedvenc szórakozásuk volt, hogy magas sziklákról ugrottak fejest a vízbe. A hagyomány szerint a reménytelen szerelmesek is így fojtották vízbe bánatukat. Egy Dél-Olaszországban feltárt sírboltozaton, egy ókori sziklaugrót látunk (lásd 94. kép). A képen azt a pillanatot látjuk, amint az ugró épp a tengerbe veti magát. Úgy vélték, hogy ez jelképesen az életből a halálba való „ugrást”, utazást jelenti. Habár a sportágnak ókori gyökerei vannak, a mű- és toronyugrás, mint versenysport csak a 18–19. században, Németországban, és Skandinávia területén alakult ki.

A sportág első jeles képviselői a német Halle város sófőző céhmesterei, és segédei voltak. „Halloren”-eknek hívták őket. A város a Saale folyó partján fekszik, ezért a sófőzők gyakran a folyón átívelő hídról vetették a mélybe magukat. Nagyszámú közönség előtt városi fesztiválokon is bemutatták tudományukat. Egyik kiemelkedő ugrójuk, Tichy alapította az első műugró egyesületet 1840-ben, mely szoros kapcsolatban állt a német torna mozgalommal. Az egyesület tagjai, leginkább tornászok voltak, akiket „Tichy'sche Froesche”-nak, azaz Tichy's Békáknak hívtak. A sportág első szakkönyvét 1843-ban adták ki, ugyancsak Németországban. Karl Euler és Ottó Kluge „Úszás és ugrógimnasztika” címmel megírt könyve 89 ugrásfajtát ír le, melyek közül 53 félét álló helyből, 22-őt nekifutásból, 14-et párosan kellett végrehajtani. Egy másik, 1871-ben kiadott könyv, Wilhelm Auerbach műugrókönyve már részletesen foglalkozik az előre végrehajtott fejesugrások technikájával is.

Svédországban a strandok, tavak környékén fából készült ugróhelyeket alakítottak ki, ahonnan a bátrabbak a mélybe vethették magukat. Bemutatókat más országokban is rendeztek. A svéd műugrók bemutatóinak sikerén felbátorodva az angolok 1901-ben megalapítják egyesületüket (Amateur Diving Association). Ezzel egy időben Amerikában is terjedt a hidakról való mélybeugrás, ami a gyakori balesetek miatt inkább elriasztotta a sportág felé fordulókat, mintsem csábította volna őket. Nemzetközi versenyeket 1882-től tartanak számon, az első szabályokat pedig 1891-ben fogadtak el.

A műugrás Európa más országaiban is terjedt. Ausztriában 1881-ben tartották meg az első Országos Műugró Bajnokságot. Hozzánk egy kicsit késve érkezett meg a sportág. Habár már az 1800-as évek végén a fővárosban, és számos vidéki nagyvárosban, nyaranta lelkes műugrók jelentek meg az uszodákban, ennek ellenére az első műugró bajnokságot csak 1910-ben rendezték meg, az első toronyugró bajnokságot pedig 1929-ben. Habár a hölgyek már az 1912-es olimpián versenyezhettek, nálunk, csak 1930-ban rendezték meg az első Női Műugró Bajnokságot, az első Női Toronyugró Bajnokságot pedig 1936-ban. Világversenyen a magyar műugrók először az 1927-es római Főiskolai bajnokságon vettek részt, EB-n 1931-ben, olimpiai játékon pedig Berlinben, 1936-ban debütáltak.

A századforduló műugrói még fa lécekből összeeszkábált állványokról ugrottak, és haranggal jelezték, mikor ugráshoz készültek. A deszkáról ugrálás sokáig megmaradt, de az első világháború idejében kezdenek eltűnni a vidéki állványzatok, és velük együtt a műugrók is. Az 1920-as években Újpesten építenek egy 5 méteres tornyot, majd 1925-re az első EB-re, amit Budapesten rendeztek, elkészült egy ugróállvány is a Császár uszodában. Az első szabvány szerinti műugró medence viszont csak 1936-ban épült meg a Nemzeti Sportuszodában.

A műugrás 1904-ben került be a nyári olimpiák programjába, a férfiak 10 méteres toronyugrás számával, amit az amerikai George Herbert Sheldon nyert, így ő az első olimpiai bajnoka a sportágnak. A következő, 1908-as Londoni olimpián a 10 és 5 méteres toronyugrás mellett már a 3 méteres műugrás is szerepelt a programban. A hölgyek számára az 1912-es olimpia jelentette a kezdetet. Ezen az olimpián még kizárólag a toronyugrás szerepelt. 8 évre rá 1920-ban avattak először bajnokot a 3 méteres platformon. A sportág népszerűségének a növekedésével a műugrás is bekerülhetett a FINA rendezvényei közé. Így az első világbajnokságon, melyet 1973-ban rendeztek a mű (3 m) és a toronyugrás (10 m) is szerepelt. A világbajnokságokon 1991-től rendeznek 1 méteres magasságból is versenyeket. 1998-tól a szinkronugrás is bekerült a VB programba mindkét nemnél, 3 és 10 méteres magasságon. A szinkronugrás olimpián csak 2000-től szerepel hivatalosan, ahol ugyancsak 3 és 10 méteren rendeznek versenyeket. A műugrás versenyei közé taroznak még a világkupa versenyek, melyet 1979 óta tartanak számon.

A sportág szakértői már hosszú ideje próbálnak kialakítania egy olyan rangsoroló rendszert, amilyet a teniszben is használnak, hogy ez alapján a mű- és toronyugrás legjobb sportolóit rangsorolni lehessen. Még várat magára megalkotása. Létezik viszont egy, a FINA általi pontszámítási rendszer, ami a versenyeken elért helyezéseket veszi alapul. Ez alapján, vagy bármilyen más eredményeket tekintve, jelenleg a világ legjobbjai a kínaiak. A 3 méteres műugrás versenyszámában mind a férfiaknál, mind pedig a hölgyeknél a kínaiak a listavezetők. A szinkronugrás összes versenyszámában is ők állnak az élen. Az ausztrál, olasz és amerikai versenyzőket kell még megemlíteni, akik a nemzetközi mezőnyben az élen szoktak végezni. 2008-ban például egy ausztrál versenyző hódította el a kínaiak elől az aranyérmet, méghozzá olimpiai rekorddal. Matthew Mitcham kapta az olimpiák történetének eddig legmagasabb pontszámát: 537.95 pontot.

Természetesen további helyezéseknek is meg van a hozzárendelt pontszáma, de itt, kizárólag mintaként csak az 1–6. helyezést mutatjuk be.

Lássunk néhány érdekességet a sportág történetéből. A legeredményesebb versenyző az olimpiák történetében az orosz Dmitrij Sautin, aki 8 olimpiai érmet (2 arany, 2 ezüst és 4 bronzérmet) tudhat magáénak. Öt olimpiai éremmel a legjobbak közé tartozik az olasz Klaus Dibiasi (3 arany, 2 ezüst), az amerikai Greg Louganis (4 arany, 1 ezüst) és a kínai Xiong Ni (3 arany, 1 ezüst, 1 bronz). Az olasz Klaus Dibiasi négy olimpián vett részt. 1964-ben egy ezüstérmet vihetett haza, 1968-ban egy ezüstöt és egy aranyat, 1972-ben és 1976-ban pedig egy-egy aranyérmet. A mű- és toronyugrás fenoménjának az amerikai Greg Louganis tekintik. 1976-ban 16 évesen toronyugrásban lett második a nagy Klaus Dibiasi mögött. 1980-ban kénytelen volt kihagyni a bojkottált moszkvai játékokat, így csak 8 évvel később a Los Angeles-i olimpián állhatott ismét rajthoz, ahol megnyerte a mű- és a toronyugrás versenyszámát is. A négyszeres olimpiai bajnok amerikai ugró életében és pályafutásában is több különös epizód van. 1988-ban a selejtező során például az egyik ugrásánál beverte a fejét a deszkába. A sérülés ellenére folytatni tudta a versenyt, sőt meg is nyerte azt. Louganis életéről később könyv és film is készült Breaking the surface címmel.

Az olimpiák történetében mindössze két duplázó van, aki képes volt megnyerni mind a toronyugrás, mind pedig a műugrás versenyszámát. Mindketten amerikaiak, Pat McCormick, aki 1952-ben és 1956-ban nyert, Greg Louganis 1984-ben, és 1988-ban állhatott a dobogó legfelső fokára. Ugyancsak olimpiai rekordot tart az amerikai Marjorie Gestring, aki az 1936-os berlini olimpián nyert aranyérmet műugrásban. A bajnoki cím megszerzésének napján csak 13 éves és 268 napos volt. Mai napig ő az olimpia legfiatalabb egyéni aranyérmes sportoló hölgye.

A sportág magyar alakjai közül mindenképp meg kell említeni az 1958-as Budapesten rendezett IX. Úszó, Műugró és Vízilabda Európa Bajnokság aranyérmesét, Újvári Lászlót, aki 3 méteres műugrásban nyert, és Márton Jenőt, aki ugyanitt toronyugrásban lett bronzérmes. EB ezüstérmeseink: Zságot Irén női toronyugrásban (1947), Lengyel Imre 3 méteres műugrásban (1999) és toronyugrásban (2002) és a Lengyel–Hajnal páros férfi torony szinkronugrásban (2002). EB dobogós még Hidvégi László, aki 1938-ban Londonban, és 1947-ben Monte-Carlóban lett bronzérmes. Főiskolai Világbajnokok (Universiade) Kisfaludi Elemér férfi toronyugrásban (1927), Hídvégi László 3 méteres műugrásban (1937), Zságot Irén női 3 méteres műugrásban, és női toronyugrásban (1947), továbbá Lengyel Imre l és 3 méteres műugrásban (1997). Lengyel Imre 1997-ben Európa Kupa győztes is lett a 3 méteres műugrás versenyszámában.

Olimpián elért eddigi legjobb eredmény Gerlach József nevéhez fűződik, aki 1956-ban Melbourne-ben ért el negyedik helyezést.

A sportág jelenlegi legeredményesebb versenyzője Barta Nóra, egyszeres ifjúsági világ- és kétszeres Európa-bajnok, a 2006-os, és a 2010-es Budapesti EB bronzérmese. A 2008-as Európa-bajnokságon 1 méteres műugrásban ezüstérmet nyert. Három olimpián képviselte a magyar Csapatot. Sydney-ben 22., Athénban 14., Pekingben 12. helyezést ért el.

A sportág elnevezése is utal arra, hogy két különböző típusa van a mű- és toronyugrásnak. Műugrásnál a versenyzők egy rugalmas ugródeszkákról ugranak, amit 1 és 3 m magasságban helyeznek el a víz felületétől. Toronyugrásnál a versenyzők szilárd felületről ugranak. Minden FINA versenyen (olimpia, világbajnokság, világkupa és egyéb FINA eseményeken, kivéve a korosztályos versenyeket) csak 10 méteres toronyból mutatható be ugrás, más versenyeken rendezhetnek 5 és 7,5 méter magasságból is versenyeket.

A legfiatalabb versenyszáma a sportágnak a szinkronugrás, ahol a két ugró igyekszik a lehető leginkább egyező ritmusban, szinkronban végrehajtani a gyakorlatot. A szinkronugrás két versenyző egyidejű ugrása a deszkáról vagy a toronyból. A versenyt aszerint bírálják el, hogy egyénileg hogyan adják elő ugrásaikat és a csapatok mennyire tudják összehangolni mozgásukat. Szinkronugráskor két versenyző ugyanazt a gyakorlatot hajtja végre, a lehető legnagyobb szinkronitással. Szinkronugrásnál az ugróknak ugyanazt az ugrást kell végrehajtaniuk, de lehetséges, és ritkán elő is fordul, hogy ugyanazt a gyakorlatot eltérő forgásiránnyal mutatják be.

A mű- és toronyugrás versenyszámai:

Férfiak:

Nők:

A műugrás technikája

Mű- és toronyugrásoknál a következő alaptechnikákat különböztetjük meg: kiinduló helyzetek, roham, ugrás, légmunka, merülés.

A kiinduló helyzetnél az ugrók az ugráshoz előkészülve egy szabad, tetszőleges és természetes helyzetben várják az ugrást. Az ugrásokat végrehajthatják helyből, rohamból, de indíthatják kézállás alaphelyzetéből is.

A helyből kezdett ugrásoknál az ugró a deszka vagy a torony víz felőli szélén áll. A test egyenes, a fej függőleges, a karok bármilyen helyzetben lehetnek, de nyújtva kell lenniük.

Az ugrás megkezdése akkortól számít, amikor az ugró megkezdi a karlendületet, vagy mikor a lábak megkezdik a deszka lenyomását. Ezt követően a sportoló már nem szakíthatja meg a mozgását. Helyből bemutatott ugrásnál a versenyző az elugrás előtt nem szökdelhet (vippelhet) ugrálhat a deszkán vagy a tornyon. Rohamos ugrásoknál az ugró a deszka, vagy a torony hátsó részén helyezkedik el, és néhány dinamikus lépés megtétele után kezdi meg az ugrást. A roham segíti a lendületvételt. Egy rohamos ugrás kiinduló helyzetét akkor vette fel az ugró, ha kész a roham első lépésének megtételére. Kézállásos ugrásoknál az ugró mindkét keze a torony végén van, és kézállás helyzetbe emeli lábát, (mindkét láb elhagyta a tornyot). Kézállásos kiinduló helyzet kizárólag toronyból végrehajtott ugrásoknál engedélyezett. Ha egy ugró elveszti biztos egyensúlyi helyzetét és egy vagy mindkét lába visszaér a toronyra vagy a testének bármely más része a kezén kívül hozzáér a toronyhoz, engedélyt kap egy második kísérletre.

A roham az ugrás előkészítő része, ez adja a lendületet az ugráshoz. A roham végezhető deszkáról vagy toronyból történő rohamugrásoknál. Kivitelezésénél arra kell figyelni, hogy a roham egyenletes, esztétikus és folyamatos legyen. A roham utolsó lépését úgy kell végrehajtani a deszka vagy torony végéig, hogy a ráugrás egy lábról történjen.

A rohamot követően a deszkáról való elugrás két lábról, egyszerre történik. Toronyból az előre elugrás végezhető egy lábról is. Ha a deszkáról való elugrás nem két lábról, egyszerre történik, akkor a bíró elvétett ugrásnak minősíti azt. Az elugrásoknak, ugrásoknak különféle formáit ismerjük. A mű- és toronyugrásban hat ugráscsoportot különböztetnek meg, melyeket a versenyen számmal jelölnek: előrék (1), hátrák (2), auerbachok (3), delfinek (4), csavarok (5), és kézállások (6). Előreugrásoknál az ugró a vízzel szemben áll ki az elugróhelyre, és elugrás után előre indítja a forgást. Az előreugrások az ugró választása szerint ugorhatók helyből vagy rohamból is.

Hátraugrásoknál a versenyző háttal áll ki az elugróhelyre és hátrafelé forog az ugrás során. Hátraugrás kizárólag helyből végezhető. Auerbach-ugrásoknál a versenyző a vízzel szemben áll ki, majd az elugráskor hátra forog. Auerbach-ugrások ugorhatók helyből vagy rohamból is az ugró választása szerint. Delfinugrásoknál háttal áll ki a versenyző, és az elugrás után előre forog. Ezt az ugrástípust, a hátraugrásokhoz hasonlóan helyből kell végre hajtani. Csavarugrásoknál a test a hossztengelye mentén elfordul. Kézállásos ugrásoknál, melyek kizárólag toronyugrásnál fordulnak elő, a versenyző az ugrást kézenállásból indítja.

A légmunka az ugrás leglátványosabb része. A légmunka alatt az ugrás esztétikus, a test egyenes vonalon halad. Ha ettől eltér, az hibának számít. Az ugrások a következő testhelyzetekben mutathatók be: nyújtott (A) csuka (B) Hock (C) szabad testtartás (D). Nyújtott testhelyzetben a test nem hajolhat be sem térdben, sem csípőben. A lábak zártak, a lábfej spiccel. A karok helyzete tetszőleges. Csukamozdulatnál a test csípőben behajlik, de a lábak zárva vannak, térdben nyújtottak, a lábfejek spiccelnek. A karok helyzete itt is tetszőleges. Hocknál a testet csípőben és térdben hajlítva, kicsire össze kell húzni, zárt térddel és lábbal. A kéznek a lábszáron kell lennie. A lábfejnek itt is spiccelnie kell. Szabad testtartásban a test helyzete tetszőleges, de a lábak zártak, a lábfejnek mindvégig spiccelnie kell.

A merülés, a test vízbe érkezését jelenti, mely történhet láb és fej irányból. A vízbe érkezésnél a testnek minden esetben függőlegesnek, vagy ahhoz közelinek kell lennie. Az ugrónak egyenes testtel, zárt lábbal és spiccelve kell a vízbe érkeznie. Ha nem így történik, akkor azért a pontlevonás jár. A fej irányú vízbeérkezéseknél a kar emelt, a test meghosszabbításában a fej fölé kinyújtva, összezárva helyezkedik el. Talpra merülő ugrásnál a kar könyökben nyújtva a test mellett kell, hogy legyen.

A mű- és toronyugrás érvényes szabályait a Magyar Úszószövetség FINA által elfogadott szabálykönyve tartalmazza. A szabálykönyv néhány pontban kitér a létesítményre, és a felszerelésre. FINA rendezvényeken a nemzetközi szabályzatnak megfelelő felszerelést kell biztosítani. Az ugrómedencének 21 méter × 25 méteresnek kell lennie. A vízmélységnek a torony alatti résznél 5 méternek a sekély résznél 1,8 méternek, a víz hőmérsékletének 26 fokosnak kell lennie. A medencét olyan berendezéssel kell ellátni, ami a víz felszínét „pezsegteti”. Ez segít az ugróknak a víz felületének az érzékelésében, továbbá a buborékok lágyabbá teszik a vízbeérkezést.

A 3 méteres műugráshoz egy 4,8 méter hosszú, 50 centiméter széles, a víz felszínétől 3 méter magasságban elhelyezett rugalmas, és csúszásmentes deszkát kell biztosítani. Toronyugrásnál egy minimum 3 méter széles, 6 méter hosszú, a víz felszínétől 10 méterre lévő merev, csúszásmentes elugrási helyet kell készíteni.

A szabálykönyv a létesítményszabályzaton túl részletesen elemzi a mű- és toronyugrás versenyszámait, az ugrásszámokat, és leírja a versenyek lebonyolításának módját. Kitér a verseny rendezőinek, bíráinak kötelességeire is. Bemutatja a bíráskodás módját a különféle versenyszámokban. A szabálykönyv részletesen elemzi az egyes ugrások technikai végrehajtásakor elkövetett hibákat, és az azokért levonható pontszámot. Bemutatja a büntetéseket, és a technikai elemek nehézségi fokát is. Ezek közül a leglényegesebbeket mutatjuk itt be.

A műugrás általános versenyszabályai kikötik, hogy olimpiai játékokon, világbajnokságokon, világkupa viadalokon, és ifjúsági világbajnokságokon a felszerelésnek, beleértve a deszkákat és a tornyot is, meg kell felelnie a FINA szabályainak. Ezeket a FINA képviseletének kell jóváhagynia. A versenyzők indulási sorrendjét az elődöntőben sorsolással, a továbbiakban pedig a megszerzett pontszám alapján elért helyezés fordított sorrendjében kell megadni. Az egy versenyszámban bemutatott ugrások száma nem haladhatja meg a 210-et. Minden versenyszámnál a legmagasabb összpontszámot elérő ugró (szinkronnál is) lesz győztes, kivéve, azonos pontszám esetén. Ilyenkor holtversenyt kell hirdetni.

Olimpiai játékokon, világbajnokságokon és világkupákon kizárólag a 14. életévüket betöltött versenyzők vehetnek részt.

Minden versenyt a vezetőbíró és asszisztense felügyel a bírókkal és a versenyirodával együtt. Vezetőbíró felügyeli a versenyt, ő ellenőrzi a tabellát, adja meg a jelet ugrásnál, és dönt a kérdéses esetekben. A versenyiroda vezeti a verseny jegyzőkönyvét, ők számolják össze a bírók által adott pontokat (számítógép segítségével). A bírók az ugrásokat értékelve a pontokat adják. Olimpián, világbajnokságon és világkupán az egyéni számoknál 7 bíró pontoz, szinkron számoknál viszont 9 bírónak kell lennie. A 9, szinkronugrást pontozó bíró közül 5 a szinkronitást, 2 az egyik ugró technikáját, 2 pedig a másik ugró végrehajtását értékeli. A bíróknak olyan nemzetiségű bírókból kell állnia, akinek nemzetisége eltér a döntőbe jutott ugrók bármelyikétől. Az ugrások után a bíróknak a vezetőbíró jelzésére, azonnal, egyszerre, anélkül hogy kommunikálnának pontszámot kell adniuk. Ezt egy elektronikus pontozó-berendezésen teszik meg. Az ugrás végrehajtása után azonnal be kell ütniük a pontszámukat az elektromos pontozótáblába.

A versenyszámokra vonatkozó szabályok meghatározzák, hogy az egyes ugrásoknál milyen rendszerben, és hány versenyző juthat tovább. Az olimpián nem szereplő 1 méteres műugrás versenyszámában, a világbajnokságokon elődöntőt és döntőt tartanak. A döntőbe csak a legjobb 12 ugró kerülhet. Olimpián és világbajnokságokon a 3 méteres műugrás és a 10 méteres toronyugrás versenyeiben mindig kell elődöntőt, középdöntőt és döntőt is tartani. Az elődöntő legjobb 18 ugrója jut be a középdöntőbe, ahonnan a legjobb 12 ugró kerülhet tovább a döntőbe. (lásd 107. kép) Az elődöntő, a középdöntő és a döntő is különálló versenyszám, így mindegyik (0) nulla pontból indul. Szinkronugrás versenyszámokban csak elődöntőt és döntőt rendeznek. Világbajnokságokon a döntőbe az elődöntő legjobb 12 párja jut be, olimpián a legjobb 8.

A versenyeken a sportolóknak megadott ugrásszámot kell végrehajtani. A férfiaknak egyéniben és szinkronban is hat (6) különböző ugrást kell bemutatni, nőknek pedig ötöt (5).

Az egyéni mű- és toronyugró számokban a versenyzőknek (nőknél öt, férfiaknál hat) különböző ugráscsoportból választott nem korlátozott nehézségi fokú ugrást kell végrehajtani. A szinkronugrás minden versenyszámában, 3 méterről, és a toronyból is nőknél 5, férfiaknál hat ugrást kell bemutatni. Mindkét nemnél az ugrásokat 4 különböző ugráscsoportból kell kiválasztani. Ebből legalább egy ugrást úgy kell kivitelezni, hogy az ugrók arccal a víz felé érkezzenek meg. Minden ugrásnál a pároknak ugyanazt az azonos számú és testtartású ugrást kell bemutatniuk.

Minden ugrás megadható egy szám-, és betűkombinációval. Ez 3 vagy 4 számból és egy egyjegyű betűből áll. Ennél a kombinációnál az első szám az ugrás típusát jelöli, ahol az előreugrás 1-es, a hátraugrás 2-es, az Auerbach 3-as, a delfinugrás 4-es, a csavar 5-ös, a kézállások pedig a 6-os számot kapják. Az 1, 2, 3 és 4-es ugrásoknál a második számjegy az ugrás alatti repülési testhelyzetre utal. Ha ez a számjegy 1-es, akkor van repülő testhelyzet, ha 0, akkor az ugrásban nincs repülő testhelyzet. A harmadik számjegy a bemutatandó félszaltók számát jelzi. Az 1 = ½ szaltó, 2 = 1 szaltó, a 3 = 1 ½ szaltó, és így tovább.

A csavarugrásoknál, (5-ös számjeggyel kezdődik) a második számjegy mutatja a csoportot vagy a forgásirányt, melynek számai megegyeznek a fent leírtakkal (előreugrás 1-es, hátraugrás 2-es, stb.). A kézállásból végrehajtott ugrásoknál (6) a második számjegy ugyancsak azt a forgásirányt vagy ugráscsoportot mutatja, amibe tartozik: előre (1), hátra (2), Auerbach (3).

Az ugrás számának végén lévő betű azt a testhelyzetet mutatja (nyújtott – A, csuka – B, Hock – C, szabad testtartás – D) amelyben az ugrást végre kell hajtani.

Minden ugrásnak van egy nehézségi foka, mely a szabálykönyv nehézségi fokok táblázata alapján egy képlet (A + B + C + D + E = Az adott ugrás nehézségi foka) segítségével számolható ki.

Az ugrásokat a bírók, félpontonként 0–10-ig pontozhatják. A pontok meghatározásában az ugrás technikája és kivitelezése, annak összbenyomása számít. Az ugrás összbenyomásának értékeléséhez a kiállást, a rohamot, az elugrást, a légmunkát és a merülést, annak technikáját és szépségét kell nézni. Semmilyen más tényező nem befolyásolhatja az értékelést. Nem kell figyelembe venni a kiállás előtti mozdulatokat, az ugrás nehézségi fokát, vagy a víz alatt történő mozdulatot.

A pontszámítás a következő módon történik: egyéni számokban, ha hét (7) bíró bíráskodik, a két legmagasabb és a két legalacsonyabb pontszám kiesik. Öt (5) bíró esetén csak a legmagasabb és a legalacsonyabb pontszám esik ki. Szinkronugrásban is hasonló az elv. Az egyéni kivitelezésre adott legmagasabb és legalacsonyabb pontszámot és a szinkronitásra adott legmagasabb és legalacsonyabb pontszámot kiveszik. A titkárok összeadják a megmaradt pontokat és beszorozzák az összeget az ugrás nehézségi fokával. Ez adja az ugrás összpontszámát.

Az 1830-as, 1840-es évekre, Angliában – a kontinens országait megelőzve –, az uszodaépítések, olyan mértékben megszaporodtak, hogy az kedvező feltételeket teremtett mind az úszás versenysporttá alakulásához, mind pedig az egyéb „vizes” sportágak megszületéséhez. Az 1960-as és 1970-es években az úszás népszerűségének növekedése és az úszás elterjedése együtt járt új vízi sportok – vízi futball, a vízi rögbi, vízi kézilabda, „vízi póló” – megszületésével.

A vízilabdajáték kialakulásával kapcsolatosan többféle elképzelés létezik. Az első szerint a vízilabda szó jelentéséből lehet az eredetre következtetni. A vízilabda angolul water polo. A „polo” szó az Indiai pulu szóból származik – amelynek jelentése labda, ejtése pedig „polo”. Mivel India egykor angol gyarmat volt, nem is kell magyarázni tovább, hogy a water polo szó hallatán egy angol mire gondolt a század elején. Egy vízben játszott lovaspóló játékra. Manapság nehezen tudjuk elképzelni, hogyan is vihették a lovakat a vízbe, de a britek találékonyak voltak. Fából készítettek maguknak lovakat, és azokon ülve „pólóztak”. A „vízi póló”-n nem a mai értelemben vett vízilabdát értették, hanem a lovaspóló egyfajta vízi változatát, amelynél a játékosok egy hordóból készített lovon ülve kergették a labdát.

Egy másik, már jóval valóságosabb elképzelés szerint a mai vízilabda az Angliában oly népszerű rögbiből alakult ki. Az 1860-as évek elejétől Nagy Britanniában gyakran játszadoztak, rögbiztek folyókban, tavakban. Innen ered a sportág kezdeti durvasága, és a gólszerzés szokatlan módja is, amely szerint a labdát két kézzel kellet a gólvonalra, a medence széléhez, vagy a csónakba jutatni. A szakirodalom szerint az ősi skót vízilabda szabályait is a rögbiből vették át. Nem véletlen hogy a vízilabda őskorában gyakran emlegették „water rugby” azaz vízi rögbi néven a játékot.

A játék eredetére vonatkozóan egy harmadik álláspont is van, mely szerint az 1860-as években, Londonban, a fürdőzők labdával játszadoztak a vízben. Birkóztak, megpróbálták megszerezni, dobálni azt, míg a strandolókból verbuválódott közönség nagyszerű hangulatban szórakozva szemlélte a küzdelmet. Talán ez a közönségsiker adta meg a lökést a vízilabdajáték kialakulásának, és talán ez ösztönözhette az úszóversenyek szervezőit arra, hogy a gyakori, nagy népszerűségnek örvendő úszóviadalok szüneteit valami érdekes attrakcióval egészítse ki. Így lett a „vízifutball” néven emlegetett játék az úszóünnepélyek kiegészítő szenzációja.

Mint a legtöbb vizes sportág őshazájának, a vízilabdajátéknak is Angliát tekintjük. Az első mérkőzést a londoni Crystal Palace uszodájában vívták, 1874-ben. Az első néhány bemutató mérkőzést követően lefektették a kezdetleges szabályokat. Még nem volt kijelölt játékterület, sőt kapuk sem. Gólt úgy lehetett elérni, ha a játékosok a labdát két kézzel, a medence partjára, vagy ha nyílt vízben játszották a mérkőzést, a kaput jelentő csónakba vagy pontonra juttatták. A mérkőzés 20 percig tartott, a félidőben térfélcserével. A mérkőzés kezdetekor a bíró a labdát a játéktér közepére dobta, mire a játékosok – akik addig a parton vagy csónakban álltak –, kapus kivételével beugrottak a vízbe és rástartoltak a labdára. A kapus a csónakban maradt, és védte azt bármilyen eszközzel. A játékosok a víz felett, vagy a víz alatt adhatták egymásnak a labdát, cél a gólszerzés volt. Gyakran ők maguk is víz alá merültek a labdával. Annak ellenére, hogy az Angol Úszó Szövetség úszószakemberekből álló bizottsága kidolgozta a kezdetleges játékszabályokat, a szigetországban más-más szabályok voltak érvényben, sőt néha be sem tartották, vagy nem is nagyon ismerték azokat. Az 1870-ben lefektetett első szabályok azt is kikötötték, hogy az a versenyúszó, aki nem nevez be a vízilabda mérkőzésre, vagy bármilyen oknál fogva nem vesz részt a játékban, elveszíti valamennyi díját, amit addig nyert az úszóversenyen, azokat is, amelyeket a mérkőzés után szerezne.

A cél nem is a magas szintű játék, hanem a kedvtelés, szórakoztatás volt. Ennek szellemében játszották le az első hivatalos mérkőzést a Crystal Palace uszodájában. A vízilabda őskorában^[8] gyakoriak voltak a sérülések, ami leginkább abból adódott, hogy valamelyik játékos a „kapu” vagyis a csónak alá szorult. A legtöbb sérülést a kapus okozta, aki kivételezett helyzetben volt, szinte bármit megtehetett. A csónak védője, vagy ahogy akkoriban nevezték, „tutajos” a csónakban, a medenceparton, vagy pontonon állt (attól függően, hol játszották a mérkőzést) és innen ugrott a felé közeledő támadóra. Minden engedélyezett volt a számára. A kapust viszont tilos volt bántani, nem volt szabad akadályozni sem vízben, sem azon kívül. Így gyakran számoltak be olyan esetről, amikor a kapus kis híján vízbe fojtotta a felé közeledő csatárt, vagy komoly csigolyasérüléseket okozott neki. A kezdeti korszakban a játékosoknak a szabályok szerint engedélyezett volt a kemény víz alatti párharc. Mindaddig a víz alatt tarthatták ellenfelüket, amíg az el nem engedte a labdát. A csapattársak ritkán passzoltak, inkább vitték a labdát, vagy víz alatt adták át egymásnak.

Két évvel az első Crystal Palace uszodájában vívott mérkőzést követően, 1876-ban, Glasgowban, William Wilson kidolgozta az első hivatalos „water polo” szabályokat. 1876-tól már hét-hét fős csapatok, bírók jelenlétében, zászlók szegélyezte pályán küzdöttek a győzelemért. A vízilabda növekvő népszerűségét mi sem bizonyítja jobban, mit hogy a brit úszószövetség – Swimming Association of Great Britain – 1888-ban elsőként a világon országos bajnokságot szervezett. Még 1885-ben, Wilson szabálykönyvét kiegészítve, illetve némileg átírva, vízilabda néven önálló sportágnak ismerték el az új játékot.

A szabályok évről évre változtak, csökkent a kapu, a labda mérete, változott a gól ismérve, pontosították a szabálytalanságokat, csökkentve a brutalitást. Napjainkban is a kemény küzdelmekről híres a vízilabda, de az őskorba a labdával együtt gyakran a játékost is víz alatt tartották. A kezdetleges szabályok megengedték a szabálytalanságot, durvaságot. Gyakran több volt a sípszó egy mérkőzésen, mint maga a játék. A folyamatos szabálymódosítások megpróbálták ezt mérsékelni. 1886-ban bevezetett változtatásban már azt is megfogalmazták, hogy a labdát csak egy kézzel szabad érinteni. Ebben a korszakban a vízilabdázás technikája is gyorsan változott. Míg kezdetben – az 1870-es években – kevés mozgás, állójáték, leginkább a labda állóhelyben történő dobálgatása jellemezte játékot, az 1900-as évekre a labdakezelés és továbbítás módjai finomodtak, már többféle dobásmódot (íves dobás, hajlított könyökű dobás) ismertek, a játék kis mértékben ugyan, de felgyorsult. A labdatechnika fejlődése elsősorban a korszak kisméretű uszodáinak volt köszönhető. A kis területre beszűkült játék magával hozta a vízilabda technikai fejlődését.

Az 1880-as évek végén a szigetországban – Anglia, Skócia, Írország, Wales – sorra alakultak a vízilabdaklubok. 1888-ban Anglia megrendezte az első országos bajnokságot. Az első nemzetközi találkozóra pedig 1890-ben került sor, amely óriási meglepetéssel szolgált, ugyanis Skócia 4 : 0-ra legyőzte a játékalapító Angliát. Wales sem maradt ki a nemzetközi vízilabdaéletből, 1896-ra megszervezett válogatottja 3 : 0-ra legyőzte Írországot. Egy évre rá, 1897-ben került sor a következő összecsapásra Wales és Írország között, ami a skótok 3 : 2 arányú győzelmét hozta. A nemzetközi mérkőzések a tapasztalatcserén és a játék gyors ütemű fejlődésén túl, tovább segítették a szabályok véglegessé formálódását. Az 1890-es „water polo” új szabályai, már a mai játékszabályok alapjait tartalmazták.

Ahogy egyre ismertebbé vált a játék, úgy változott a technikája, szabálya, és nem utolsó sorban a felszerelése. A kezdeti korszakban évről évre módosították a szabályokat, modernizálva a játékot. Az egyik ilyen jelentős módosítás a kapu alkalmazása volt, ami a skótok nevéhez fűződik. Ők fejlesztették ki először a tutajok elé helyezett léceket – mai kapufákat – majd később kivették a tutajt a kapufák közül, és hálóval helyettesítették azt. 1879-ben már a focikapu mintájára alakították a vízilabdakapukat is, amely 10 láb (három méter öt centi) széles volt. Mivel a csónakba való labdadobás nagyban nehezítette a gólszerzést, így a kapuk alkalmazása, a játék további fejlődését eredményezte. Miután a kapus már nem állhatott tovább a csónakban, így került ő is – a hálós kapuk alkalmazásával – partról a vízbe. A játékosok számát „körülbelül kilenc”-ben határozták meg. Az 1985-ös szabályok 8-ra korlátozták a létszámot, míg a mai 7 fős csapatról egy évre rá, 1886-ban született döntés. Ugyancsak ebben az évben szűkítették a kapu méretét is, szélességét 7 lábban (2,13 m), magasságát 6 lábban (1,83 m) határozták meg. Jelentős változásnak számított, hogy engedélyezték a kapuralövést, így gólt már nem csak a labda kapuba helyezésével, hanem távolabbról, lövéssel is lehetett szerezni. A labdát innentől már csak egy kézzel lehetett érinteni. Az 1880-as évek végén folyamatosan változtatták a szabályokat, ami leginkább a kapu, a labda és a pálya méretére vonatkozott.

Az angol vízilabda meghódította a világot. Először a környező európai országok, majd mi magyarok is megismerhettük. Európában leghamarabb (1893) a németek ismerkedhettek meg az új vizes sportággal, majd két évre rá 1895-ben Franciaországban és Belgiumban is meghonosodik. Őket követték az osztrákok, majd 1897-re hazánkba is megérkezett hódító útjára.

1888-ban a vízlabda megkezdi hódító útját az Újvilágban is. A játék eredetével kapcsolatosan egyes források szerint a „water polo” kifejezést Amerikának köszönhetjük. Míg a szigetországban a „water football” terjedt el, az amerikai változatnál a softball szabályokat adaptálta, de nem „soft”-os mérkőzések zajlottak, hanem szinte vérre menő küzdelmek. Igen kemény, brutális mérkőzéseket akart látni a közönség, a játékosok pedig ennek eleget tettek. Az első amerikai szabályokat 1897-ben közölte le a New York Harold Reader, az első szakkönyvet pedig ugyancsak New Yorkban 1910-ben adták ki. A könyv szerzője L. de B. Handley, könyvének címe pedig: „How to play Water Polo”, azaz „Hogy is kell játszani a vízilabdát”.

Az amerikaiak más stílusú játékával a magyarok is megismerkedhettek, habár jóval később. 1932-ben, amikor 32–2-es gólaránnyal vertük a vízilabda elitjét, és nyertük meg az olimpiát, hazafelé a Komjádi legénység megállt egy barátságosnak induló mérkőzésre New Yorkban. A csapatvezető Bárány István sokáig alkudozott az amerikaiakkal, hogy rendes vízilabdát játszanak, de ők nem hajlottak rá. Végül abban egyeztek meg, hogy az első félidőben Európai módra játszanak, a második félidőben pedig jöhet az amerikai póló. Már a mérkőzés első fele sem hasonlított a vízilabdára, inkább az amerikai rögbire, vízirögbire. A mieink jó néhány pofont kaptak, mire aztán ők is osztani kezdték azt. Halassy Olivér, akit az egyik jenki egy jó ideje fojtogatott a víz alatt, hogy menekülni tudjon kénytelen volt oldalba harapni amerikai támadóját. A többiek siettek segítségére. A magyarok ezek után kijelentették, hogy ők nem akarnak vízirögbizni, vízilabdázni szeretnének, mire az amerikaiak azt válaszolták, hogy ők meg ezt a lágy vízilabdát nem hajlandók játszani, mert számukra ez rettentően unalmas. Hát így ért véget a barátságosnak induló mérkőzés, és így ismerhettük meg mi magyarok az igazi amerikai pólót.

Ugorjunk vissza a századfordulóra. A vízilabdázás az olyan népszerűvé válik, hogy felveszik az olimpiai játékok programjába. 1900-ban a futballal párban első csapatsportként bekerült az olimpiai programba. Azóta is, a csapatjátékok közül a legrégebb óta szerepel megszakítás nélkül az olimpián.^[9]

A párizsi (1900) játékokon első ízben megrendezett vízilabdatornára nyolc csapat nevezett, de végül egy csapat visszalépése miatt, heten kezdték meg a küzdelmet. Az egy selejtezős torna fináléjában négy érmet osztanak, egy arany egy ezüst és két bronz. A vízilabdatornát Nagy Britannia „Osborne Swimming Club” csapata nyerte Belgium (Brussels Swimming and Water Polo Club) előtt. A párizsi játékokon még klubcsapatok vetélkedésével zajlott az olimpiai vízilabdatorna, amelyen összesen négy francia csapat vett részt, így kerülhetett a harmadik helyre két francia gárda, a Libellule de Paris és a Pupilles de Neptune de Lille csapata. Az első olimpiai szereplés után eltelik négy év. A következő nyári játékokat az Újvilágban rendezik. A vízilabdatorna szervezését nem kis bonyodalom előzi meg. Az angolok, akik élenjártak a szabályalkotás terén, 1900-ra nagyjából véglegesítették a játékszabályokat, amit a többi nemzet is igyekezett elfogadni és betartani. Amerikában viszont a sajátos fejlődésnek indult vízilabdát – amely a századfordulóra egyre népszerűbbé vált – más szabályok szerint játszották. A házigazdák nem fogadták el az európai „szabványt” és saját játékszabályokat alkottak (Szoftball Water Polo Rules). Saját játékszabályaik szerint kívánták lebonyolítani az olimpiai tornát. Így a Saint Louisban (1904) megrendezett olimpiai játékok vízilabda tornáját mind a világelső angolok, mind pedig a többi vezető vízilabda nagyhatalom bojkottálta. A torna a bojkottáló nemzetek miatt igazi amerikai házibajnoksággá alakult. Az Egyesült álalmok három klubcsapata – 21 vízilabda játékos – vetélkedett egymással. A New Yorki Atlétikai Klub csapata szerezte meg az elsőbbséget, legyőzve a Chicago Athletic Association és a Missouri Athletic Club csapatát.

A következő olimpiára (1908 London) helyreáll a rend. Azok kapták a játékok rendezési jogát, akik megalkották azt. Az angolok egy közel 70 000 férőhelyes központi stadiont építenek a játékok lebonyolítására. Ebben a stadionban, a fedett lelátó előtt kapott helyet egy nyitott 50 méter hosszú medence, ahol az úszó-, műugró versenyeket és persze a vízilabda-mérkőzéseket rendezték. A londoni játékokon azok rendezhették meg a vízilabdatornát, ahol a vízilabda játék megszületett. Nem is volt kétséges, hogy Nagy-Britannia csapata nyeri az aranyérmet. Második Belgium, harmadik Svédország. A húszas évek közepéig ezek az országok lesznek meghatározóak a vízilabda történetében. Kiemelkedő Paul Radmilovic, a britek játékosa, aki öt olimpián vesz részt, úszóként és vízilabdásként. A játékok további érdekessége, hogy a mérkőzések alatt lőtt gólokat összesen csak 11 játékos – közülük öt belga – lövi. A torna gólkirálya ugyancsak belga, a csapat kapitánya Fernand Feyaerts nyolc góllal.

Az első, a Londonban, a Crystal Palace uszodájában vívott vízilabda mérkőzéstől, még több mint húsz évnek kellett még eltelnie ahhoz, hogy Magyarországon is megismerjék a játékot. A vízilabda európai hódító útjának egyik állomása a szomszédos Ausztria volt, ahol Dr. Füzéressy Árpád a Magyar Úszó Egyesület (MUE) vezetőjeként külföldi tartózkodása alatt megismerkedik ezzel az új sportágat. Füzéressy elhatározza, hogy hazánkban is kipróbálja ezt a játékot. Meghozatja Angliából a sportági szabálykönyvet, amit kisvártatva meg is küldenek az angolok. Egyvalami hiányzott már csak, a labda. Nem volt egyszerű a beszerzése, de előbb-utóbb az is megérkezett csomagban a szigetországból. A labdát felfújták, és a MUE úszói, Kiss Géza, Halmay Zoltán, és a többiek, akik a régi „csasziban” edzettek, az úszóedzések végén kipróbálhatták a vízilabdát. Már csak a többi felszerelés kellett. Füzéressy megvarratta a sapkákat, és mindent beszerzett. 1897-re minden egyéb felszerelés elkészült, a kapuk, a pálya kijelölésére szolgáló zászlók, a sapkák, így elkezdődhetett a játék. Kezdetben az úszócsapat tagjait két csoportra bontották, és az úszóedzések kiegészítéseként, erőnléti edzésnek alkalmazták a vízilabdát.

Az első hivatalos mérkőzést 1899. július 30-án, Siófokon, a Magyar Úszó Egyesület két csapata vívta (1. csapat: Halmay Zoltán, Onódy József, Graf Ödön, Balatony Graf Károly, Gillemot Ferenc, Weltkugel Brunó, Párnitzky Lóránt; 2. csapat: Halmay József, Jónás István, Körpel Andor, Láng László, Tasnády Endre, Sugár Elemér, Kiss Géza.) A bemutatkozó mérkőzés döntetlennel (1 : 1) zárult, a közönség részéről pedig nagy népszerűségnek örvendhetett.

1900-ban megalakul a Balatoni Úszók Egyesülete, 1901-ben pedig kiírták az első nem hivatalos bajnokságot. A MUE vezetői felvették a kapcsolatot bécsi egyesületekkel, és egy nemzetközi rangadó lebonyolításán fáradoztak. A Wiener Athletik Sport Club meghívására a MUE úszócsapata lejátszotta első hivatalos nemzetközi mérkőzését. A játék egyoldalú volt, az osztrákok 14 : 0-ra, húztak el a 20 perc alatt. Ezt a csúfos vereséget foghatjuk a labdára, hiszen pólósaink itthon könnyű vászonborítású labdával játszadoztak, míg Bécsben futball-labdával játszották a mérkőzést.

A tanulságot leszűrve a magyarok is elkezdtek komolyabban edzeni, és a visszavágón, amire 1902-ben került sor, a MUE csapata már 5 : 3-ra legyőzte a Schwimm Club Ausztria gárdáját.

1904-ben négy csapat (Budapesti Úszó Egyesület, Póstatakarékpénztár, Budafok–Kistétény, Ferencvárosi Torna Club) részvételével kiírták az első hivatalos bajnokságot, amit a Balatoni Úszók Egyesülete nyert.

Érdekes, hogy az elsőként alakult hazai klub nem indult a bajnokságban. Az ok, amiért a MUE nem vett részt a bajnoki megmérettetésen az 1904-es St. Louis-i olimpiai kiküldetés. A MUE két úszót, Halmay Zoltánt és Kiss Gézát delegálta, de költségkímélés címszóval csak Halmay utazhatott az olimpiára. A MUE számos versenyzője, köztük Halmay Zoltán és Kiss Géza is elhagyták az egyesületet. Ezért maradt ki az MUE az első országos bajnokságból.

Mint korábban említettük, a vízilabda már a második újkori olimpián bekerült a sportágak közé, mi magyarok viszont csak 1912-ban delegáltunk csapatot a játékokra. Tekintsük át az olimpiákon való szereplésünket.

1912-ben Stockholmban vettek részt először a magyar vízilabdások (Ádám Sándor, Beleznai László, Fazekas Tibor, Hégner Jenő, Rémi Károly, Wenk János, Zachár Imre) az olimpián. Sajnos az első körben épp az osztrákokkal kerültek szembe pólósaink, akiktől 5 : 4-re kaptak ki így Ausztria csapata került tovább a második körbe. Az osztrákok ott Nagy-Britannia csapatától szenvedtek el egy csúfos 8 : 0 arányú vereséget. A második körben a magyarok, sajnos Belgium csapatától is egygólos vereséget szenvedtek (6 : 5). Ez az eredmény pedig csak az ötödik helyhez volt elegendő. A tornát Nagy-Britannia csapata nyerte, második Svédország, harmadik pedig Belgium lett. Az ötödik hely – melyet sokan kudarcnak ítéltek meg – hátterében sok érdekes dolog rejlett. A vízilabda-nagyhatalmak még nem igazi nemzeti gárdát verbuváltak, hanem minden ország, így Anglia, Belgium, Svédország is a legjobb klubcsapatukat küldték az olimpiára, kivéve minket, magyarokat. Hazánk akkori legjobb és legösszeszokottabb klubcsapata a Ferencváros helyett mi igazi – igaz kissé kiforratlan – válogatottat küldtünk Stockholmba. A helyzetet tovább rontotta még, hogy költségkímélő célzattal néhány játékos helyére az amúgy is utazó úszók közül kellett beválogatni a csapatba. Így került a válogatottba Zachár Imre, illetve Beleznai László, akik vízilabdáztak már életükben, de csak kedvtelésből, hobbi szinten. Megkeresték számukra azokat a posztokat, ahol a legkevesebb kárt tehetik. Tovább gyengült válogatottunk, mikor Ádám Aladár eltörte a lábát. Borultak a posztok, mindenki máshol játszott, mint ahol tudása szerint kellett volna, illetve megszokta. Így történhetett meg, hogy a korszak egyik legjobb hátvédjének (bekk) számító Fazekas Tibornak is el kellett hagyni a helyét, de talán legrosszabbul az ugyancsak világklasszis centerünk Wenk János járt, aki más poszt híján a kapuba szorult. Ezek után nem csoda, hogy mind az osztrákoktól (5 : 4), mind pedig a belgáktól (5 : 6) vereséget szenvedtünk, még szerencse hogy csak egy góllal kaptunk ki.

A háború utáni években nagy fordulat történt a hazai vízilabdában. Komjádi Béla irányításával lendületet kapott a sportág. Habár az 1920-as olimpián nem vettünk részt, válogatottunk a következő olimpiára készült (1924 Párizs). A magyar vízilabdások részvétele sokáig kérdéses volt az olimpián. A rendezők meghívták ugyan a központi hatalmakat, így hazánk csapatát is, de a Magyar Olimpiai Bizottság nem kívánta támogatni a csapat kiutazását a játékokra. Kizárólag az esélyeseket kívánták kiküldeni az olimpiára. Még az úszók kiutazása is kérdésessé vált. Vízilabdásaink részvételét két, az osztrákok ellen játszott mérkőzés eredményétől tették függővé.

Komjádi Béla legénysége 4 : 2 majd 9 : 2 re legyőzte Ausztria csapatát, így utazhattak csak Párizsba. Már a vízilabdatorna sorsolása is rosszul kezdődött, amikor kiderült, hogy a legnehezebb ellenfeleket kaptuk, hiszen első mérkőzésünket a háromszoros olimpiai bajnok, Nagy-Britannia csapatával játszottuk. A vezetők előre jelezték, hogy kár volt pénzt áldozni a kiutazásra. A mérkőzés első félidejében a verhetetlennek hitt britek, el is húztak 4 : 1-re, majd bekövetkezett a csoda, először felzárkóztunk, majd néhány másodperccel a mérkőzés lefújása előtt egyenlítettünk, 4 : 4. A szervezők először tétlenül álltak a döntetlen előtt, majd úgy határoztak, hogy újabb két félidőt, kétszer hét percet kell játszani a csapatoknak. A sors fintora, hogy a hosszabbítás végén ismét egál lett az eredmény, 5 : 5. A szervezők döntése pedig: újabb két félidő. Szinte hihetetlenül hangzik, de az eredmény 7 : 7 lett. Jöhetett a harmadik hosszabbítás. Ki tudja meddig játszottak volna még a fiúk a medencében, ha Homonnai Mártonnak nem sikerül betalálni a hálóba és ezzel megszerezni a vezetést és egyben a győzelmet is. Nyolc félidő, közel két óra játék után megszületett a szenzáció: Magyarország 7 : 6-ra legyőzte a világ legjobbjait, Nagy-Britannia csapatát. A rekord hosszúságúra nyúlt mérkőzés viszont mindkét együttesnél megtette negatív hatását, a briteknek sem sikerült bezsebelni negyedik aranyérmüket, és nekünk pedig nem sikerült tartani a kiváló kezdést, és először a belgáktól, majd a svédektől is vereséget szenvedtünk, ami egy ismételt ötödik helyre volt elegendő. Franciaország meglepetésszerűen nyerte meg az olimpiát, míg a jóval esélyesebbnek vélt Belgium csapata csak a második helyre került. Mindenki Belgium csapatát tartotta esélyesebbnek, még maguk a franciák is. A csapat győzelme annyira meglepte még magukat a rendezőket is, hogy az eredményhirdetésnél véletlenül a „Marseillaise” helyett a belga himnuszt kezdték játszani. A bronzérmet az Amerikai Egyesült Államok fiai vehették át, akik között a kor leggyorsabb úszója, a világklasszis gyorsúszó Johnny Weissmüller is játszott.

A magyarok olimpiai részvétele – az ötödik helyezés ellenére – mégis hasznosnak bizonyult, hiszen a legjobbaktól, tétmeccsen lehet igazán tanulni. Komjádi Béla pedig olyan játékosokat kívánt faragni a magyar pólósokból, akik a jövőben a világ élvonalába kerülhetnek. Csapata és a „tanulás”, a következő évekre be is érett, meghozta eredményét már a párizsi olimpiát követő évben, 1925-ben a magyarok az olimpiai győztes franciákat verték 5 : 4-re. 1926-ban (Budapest) és 1927-ben (Bologna) már Európa legjobbjai lettünk.

A következő Amsterdami (1928) olimpián ugrásszerűen megnőtt a vízilabdatornán résztvevők száma, ugyanis a szervezők engedélyezték, hogy minden ország tizenegy játékossal nevezzen. Mi magyarok viszont csak hét fővel indultunk (Barta István, Halassy Olivér, Homonnai Márton, Ivády Sándor, Keserű Alajos, Keserű Ferenc, Vértessy József). Az argentinok, az amerikaiak és a franciák legyőzése után a német csapattal kerültek szembe pólósaink, akiket az előző évi Budapesti Eb-n 8 : 1 re vertek, most viszont 5 : 2-es vereséget szenvedtünk tőlük. Ez pedig csak a második helyre volt elég. Komjádi Béla irányítása alatt a csapat ezüstérmet szerzett, ami sikernek számít, de a német csapat innentől kezdve a mieink „mumusává” vált. Első Németország, második Magyarország, harmadik pedig Franciaország csapata lett.

Míg az Amszterdami olimpián 14 nemzet 109 vízilabda-játékosa vett részt, addig a tengeren túli – Los Angelesi (1932) – olimpiára mindössze 5 nemzet 41 pólósa érkezett. A világválság tetőpontján sok nemzet, így hazánk sem engedhette meg versenyzőinek ezt a költséges tengeren túli utazást. Már az előző olimpiára is nehezen jutott ki a csapat, de most még kilátástalanabb volt pólósaink sorsa. Igaz, hogy 1926-tól a világ élvonalába tartoztak pólósaink, és az 1928-as olimpia óta is szaporították az EB aranyérmek számát kettővel (1931, 1932) de a kormány nem tudta fedezni az utazás és az ott tartózkodás költségeit. (Az 1932-es olimpiára készülő csapatot, és az edzést lásd videón.)

Komjádi legénysége nem adta fel, és nagy nehézségek árán ugyan, de sikerült eljutni vonattal Bréma kikötőjéig, onnan pedig óceánjáróval folytatták az utat Amerikába. A Bremen fedélzetén, Komjádi még edzéseket is tartott a tizenegy méteres medencében. Pólósaink Amerikában bemutató mérkőzéseket játszottak, „hakniztak” New York – Cleveland – Chicago – San Francisco közönsége is megcsodálhatta a magyarok különleges játékát. Egyes technikai elemei újdonságnak számítottak, mint a „Komjádi légpassz”, amely a mai kapáslövés – vagy inkább kapásból történő átadás – megfelelője volt.

Az olimpián ötödik Brazília csapata lett, akikkel nem kerültek össze a magyar pólósok, mert csapatukat addigra kizárták. A negyedik helyen végzett Japánt 17 : 0-ra, a bronzérmes amerikaiakat 7 : 0-ra, míg a nagy ellenfélnek számító németeket pedig 6 : 2 arányban verték a magyar fiúk.

A brazil játékosok, miután 7 : 3-ra elvesztették a mérkőzést Németország ellen, kimásztak a vízből, és megtámadták a magyar bírót, aki nem más, mint Komjádi Béla volt a magyar csapat szövetségi kapitánya. Nem csoda hát, hogy eltiltották őket a további játéktól.

1932-re beérett a magyar vízilabdacsapat, meghozta a sikert a vízilabda számára, és pólósaink először felállhattak a dobogó legmagasabb fokára. Az első aranyérmes magyar csapat tagjai: Barta István, Bródy György, Halassy Olivér, Homonnai Márton, Ivády Sándor, Keserű Alajos, Keserű Ferenc, Németh János, Sárkány Miklós, Vértessy József, edzőjük Komjádi Béla.

1936-ban az olimpiát Berlinben rendezték. Az olimpiai vízilabdatornán bevezették a kieséses rendszert, amely szerint a csapatok (16) több csoportban játszanak, a csoporton belül mindenki, mindenki ellen. A helyezést, pontok alapján döntötték el. Azonos pontszám esetén a jobb gólarány döntött. A döntőbe 4 csapat került, Magyarország, Belgium, Németország, Franciaország. A fináléban négy mérkőzésre került sor, a többit már az előző csoportokban lejátszott mérkőzés eredményei alapján beszámították. Nem volt egyszerű a számítás, mivel a döntő körben Magyarország és Németország is 5–5 pontot szerzett, sőt az egymás elleni mérkőzés végeredménye 2 : 2-vel zárult, a torna kiírása alapján a jobb gólarány döntött. A rendezők elkezdtek számolgatni, és mivel Magyarország csapatának 44 : 4-es gólarány mellett +40 pontja volt, míg a németeknek (40 : 8) 32. Ebben a bonyolult, számolásos lebonyolítási rendszerből mi jöttünk ki jobban, így Magyarország csapata, a németek előtt megnyerte az olimpiát.

Első Magyarország, Bozsi Mihály, Brandi Jenő, Bródy György, Halassy Olivér, Hazai Kálmán, Homonnai Márton, Kutasi György, Molnár István, Németh János, Sárkány Miklós, Tarics Sándor, edző: dr. Beleznay László, második Németország, harmadik Belgium.

Halassy Olivér harmadik olimpiai érmét szerzi (1928, 1932, 1936) ezen az olimpián. Nemcsak vízilabdában, de úszásban is kiemelkedő teljesítményt nyújtott, az 1932-es olimpiára, még, mint az úszóválogatott tagja utazik ki, de végül a vízilabdacsapat tagjaként nyert aranyérmet.

A háború utáni olimpiára (1948 London), a vízilabdában nagy ellenfélnek számító németek nem kaptak meghívást. Míg néhány ország – kényszerből ugyan – távol marad a játékoktól, addig olyan nemzetek tűnnek fel a vízilabdatornán, mint Argentína, Chile, Egyiptom, Uruguay, India, akik még most lépnek ki a nemzetközi porondra. Az olimpia vízilabdatornájának lebonyolítása az 1936-os berlinihez képest annyiban változik, hogy míg ott négycsapatos csoportokat alakítottak ki, ezen a tornán hat, három-csapatos csoportot alakítanak ki, így az első körben csoportonként három mérkőzést játszanak. Az elődöntőbe kétszer négy csapat kerül. Magyarország Olaszországtól egygólos vereséget (4 : 3) szenvedett az első körben, így az olaszok mögött, csak második helyre kerültünk az elődöntőben. A döntőbe – mivel a magyarok továbbra is vitték magukkal ezt az egy gólos vereséget – már nem is kellett lejátszani a mérkőzést, a második helyre kerültünk. Így csak olimpiai ezüstérem jutott. A vízilabdatorna végeredménye: első Olaszország, második Magyarország, harmadik pedig Hollandia. Az ezüstérmes csapat tagjai: Brandi Jenő, Csuvik Oszkár, Fábián Dezső, Gyarmati Dezső, Győrfi Endre, Holop Miklós, Jeney László, Lemhényi Dezső, Pók Pál, Szittya Károly, Szívós István, (edző: Németh János).

1950-ben forradalmasították a vízilabdát. A FINA megszüntette az állójátékot. A sportág történetének első fél évszázada során ugyanis, amint szabaddobáshoz jutott egy csapat, a sípszóval egyidőben mindenkinek meg kellett állnia, és csak akkor mehetett tovább, ha a dobást elvégezte a sértett. Aki megpróbált mozogni, azt „elúszásért” ki kellett állítani. Ez a szabályváltoztatás felgyorsította, izgalmasabbá tette a játékot.

A Magyarok számára az érmek számát tekintve az ’52-es szereplés (Helsinki) volt minden idők legjobb olimpiája. 16 aranyérem, 10 ezüst és 16 bronz született. Ebből a sok éremből egy szépen csillogó a pólósoké. Rekordszámú 21 csapat vett részt a vízilabdatornán, ami érdekesen alakult. Az elődöntőben Hollandia 3 : 2-re legyőzte Jugoszlávia csapatát, de Jugoszlávia óvott, a mérkőzést újrajátszották, ahol fordított eredmény született, 2 : 1-re Jugoszlávia nyert. Így két csapat, Magyarország és Jugoszlávia is vereség nélkül fejezte be a tornát. A jobb gólarány ismét nekünk kedvezett, így aranyérmes Magyarország, ezüstérmes Jugoszlávia, bronzérmes pedig Olaszország lett.

A vízilabda aranycsapat tagjai: Antal Róbert, Bolvári Antal, Fábián Dezső, Gyarmati Dezső, Hasznos István, Jeney László, Kárpáti György, Lemhényi Dezső Markovics Kálmán, Martin Miklós, Szittya Károly, Szívós István, Vízvari György, (edző: Rajki Béla)

A következő olimpiai szereplésünkre 1956-ban került sor. Az olimpiai játékokat először rendezték meg a déli féltekén, Ausztráliában, Melbourne-ben. Ez az olimpia számos érdekes esemény miatt vonult be a sporttörténetbe, de leginkább a véres vízilabda-mérkőzés maradt meg a nemzetközi köztudatban. A legtöbb nemzetközi olimpiai szakirodalom, a vízilabda mérkőzésen történteket tartja a legdrámaibb és egyben legmegindítóbb vízilabdás történetnek. Miért is vált híressé vagy inkább hírhedté ez az olimpiai vízilabda-mérkőzés? A politikai elnyomás a vízben, a két nemzet összecsapása alatt teljesedett ki. 1956. október 23-án szovjetellenes tüntetések nyomán kitör az októberi forradalom. November negyedikén a szovjet hadsereg bevonul Magyarországra. A sportolók kiutazása kétségessé válik. A politikai viszonyok miatt a francia légitársaság úgy dönt, nem küld gépet Budapestre. Egyetlen lehetőség, hogy a magyar olimpiai keret Prágába utazik, ahol többnapi várakozás és tárgyalások sora után elindulhatnak a távoli kontinensre. A politikai események és az országból érkező aggasztó, gyakran valótlan hírek hatására nem csoda hogy a vízilabdásaink elégtételt kívánnak venni az elnyomókon.

Már a mérkőzés elején forrott a víz, érezhető volt, hogy az összecsapás több lesz, mint szimpla meccs. Nem hiányoztak az ökölcsapások, indulatos jelenetek, pofonok, és a közönség soraiból, ahol nagyrészt magyarok, vagy velünk szimpatizálók ültek, a bekiabálások sem. Esélyt sem adtunk az oroszoknak, egy perccel az elődöntő vége előtt az eredménye 4 : 0. Ekkor Valentin Prokopovnál elszakadt a cérna, hátrakönyökölt, és Zádor Ervinnek felrepedt a szemhéja. Kis híján elszabadult a pokol az uszodában. Zádor kimászott a vízből – a vörös vér végigcsurgott a testén – és végiggyalogolt a tribün előtt. Kattogtak a gépek, üvöltött a tömeg. Az ott készült képek bejárták a világot, és a mérkőzést, mint „blood bath of Melbourne", azaz „Melbourne-i vérfürdőt” ismerhette meg a világ. A közönség a látványtól felbőszült, és a medence irányába tódult, hogy elégtételt vegyen a támadókon. A lincshangulat miatt a bírók jobbnak látták idő előtt, 55 másodperccel korábban lefújni a mérkőzést, a szervezők pedig a szovjet játékosokat kimenekítették a medencéből. A magyar csapat a döntőben még a Jugoszlávokat verte 2 : 1-re, és elhozta minden idők leginkább áhított olimpiai aranyérmét. 1. Magyarország 20 : 3-as gólarány, 2. Jugoszlávia 13 : 8, 3. Szovjetunió 14 : 14.

Az aranycsapat tagjai: Bolvári Antal, Boros Ottó, Gyarmati Dezső, Hevesi István, Jenei László, Kanizsa Tivadar, Kárpáti György, Markovits Kálmán, Mayer Mihály, Szívós István, Zádor Ervin (edző: Rajki Béla).

A mérkőzés szakmai részét is fontos megemlíteni. Markovits Kálmán javaslatára a mieink egy új taktikát próbáltak ki. A szoros emberfogás helyett zónáztak. Ez volt az első alkalom, amikor ezt a ma is gyakran alkalmazott taktikát bevetették. A zóna lényege – akkoriban „retesznek” hívták – az volt, hogy a bekk jelére egy hátsó ember behúzódott a center elé, így a hátsó játékost hagyták lőni. A taktikához persze kellett egy jó kapus, az nekünk megvolt Boros személyében, egy gyors játékos, aki ide-oda úszott a hátsó játékos és a center közt, ezt a feladatot Kárpáti kapta. A jelet pedig Gyarmati adta meg. A „reteszt” olyan sikeresen alkalmazták a magyarok, hogy az olimpián alig kaptak gólt. 20 : 3-as gólaránnyal zárták az olimpiai vízilabdatornát.

Az 1956-os forradalom leverését követően az elkeseredettség és bizonytalanság következtében az olimpiai keretből többen jobbnak látták, ha külföldön maradnak. Tehetséges játékosok zöme távozott az országból. Akik itthon maradtak, azoknak sem volt könnyű a helyzetük. Csoda, hogy Lemhényi Dezsőnek sikerült egy bronzérmes csapatot összekovácsolni az itthon maradottakból. Az olimpiát (1960 Róma) a házigazda olaszok nyerik, második Oroszország csapata lett. A bronzérmes magyar csapat tagjai: Bodnár András, Boros Ottó Dömötör Zoltán, Felkai László, Gyarmati Dezső, Hevesi István, Jenei László, Kanizsa Tivadar, Kárpáti György, Konrád János, Markovits Kálmán, Mayer Mihály, Rusorán Péter.

A következő olimpiára 1964-ben kertült sor, a rendező város Tokió. A vízilabdatornán a fiatal magyar pólósok az igen erős jugoszlávokkal kerültek össze, és egy 4 : 4 es döntetlent játszottak. A pontszámítás miatt az aranyérem csak akkor elérhető, ha az oroszok ellen 2 : 0-ra, 3 : 1-re, vagy 5 : 2-re nyerünk. A fiúk nem kezdtek valami fényesen, és gyorsan kaptak is kettőt. Egy esély volt, a második részben ötöt lőni. Két perccel a vége előtt már 4 : 2 volt. Már csak egy hiányzott. Ekkor Dömötör megkapta a labdát… „Dömötör lőj, lőj, lőj, góóóóóóóól” – ordította Szepesi György, miközben az újpesti balkezes átejtette a labdát a kapus felett, amivel 5 : 2-re alakult az állás. Az oroszok az utolsó percben ugyan emberelőnyhöz jutottak, ám Bodnár András labdát szerzett – a csapat pedig megszerezte az aranyérmet.

A pontszámítás a magyaroknak kedvezett, így ismét olimpiai bajnok Magyarország. A csapat: Ambrus Miklós, Bodnár András, Boros Ottó, Dömötör Zoltán, Felkai László, Gyarmati Dezső, Kanizsa Tivadar, Kárpáti György, Konrád János, Mayer Mihály, Pócsik Dénes, Rusorán Péter, (edző: Laky Károly).

Gyarmati Dezső ötödik érmét nyerte vízilabdában.

Gyarmati azok közé a sportolók közé tartozott, akik megjárták a mennyet és a poklot. ’56 októberében még a barikádépítésről vonszolták el társai, majd aranyérem, hazautazás, zaklatások, menekülés. Végül Amerikában köt ki. Ausztria, Olaszország és végül amnesztiát kap. Visszatérhet… vagy legalább is szeretne a pólóba is, de megbélyegzett sportolóként egy egyesület sem meri befogadni. Két évre eltiltják a játéktól, és örökre kizárják a válogatottból. Kárpáti a Ferencvárosba hívja. „Úgy éreztem, ez volt az utolsó szalmaszál, amelybe belekapaszkodhatok. Meg is fogtam erősen” – emlékszik. Szerencsére az olimpia előtt visszavonják eltiltását, így utazhat Rómába. Bronzzal tér haza. 1960-ban megkapja a Sportérdemrend ezüstfokozatát, ’76-ban a Munka Érdemrend aranyfokozatát.

Gyarmati Dezső vízilabda játékosként 5 olimpián vett részt. 1948-ban Londoni olimpián ezüstérmet szerez, majd tagja az 1952-es, 1956-os és az 1964-es olimpiai bajnokcsapatnak. 1960-ban Rómából pedig bronzérmet hoz haza. Játékos pályafutását követően sokára ugyan, de a válogatott irányításával bízzák meg. Az általa irányított csapattal két Európa-bajnokságot és két világbajnoki ezüstérmet szerez, és elhozza az első világbajnokság (1973), és az első világkupa (1979) aranyérmét, 1976-ban olimpiát nyer, 1980-ban pedig olimpiai bronzérmet.

A „Gyarmati korszakot” követően a nemzetközi eredményeket tekintve, a vízilabda lefelé indul a lejtőn. Na, de mielőtt erre rátérnénk, még két olimpia kimaradt a felsorolásból, azokról se feledkezzünk meg. Az 1968-as mexikóvárosi, ahol bronzérmet szereztek a válogatott tagjai, és az 1972-es müncheni, ahol ezüstérem jutott.

Az 1968-as mexikóvárosi olimpia idején az 1967-es szabálymódosítások teljes káoszt okoztak a játékban, rontották a játék színvonalát. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy az olimpiai vízilabdadöntőt 15 ezren kezdték nézni, ám a mérkőzés végére – mire a Jugoszlávok történetük során első ízben megnyerték az aranyat – már csupán ötszázan maradtak. A mérkőzésen 24 gól esett, kettő akcióból, és 22 büntetőből. A szabály, teljesen megölte magát a játékot. A szabály értelmében, hogy a csapatok egyenlő számúak maradjanak eltörölték a kiállításokat, a súlyos szabálytalanságokért inkább büntetőpontokat osztogattak. Minden harmadik után pedig négyméterest lőhetett az ellenfél. Ez a szabály nem aratott osztatlan sikert, ezért hamarosan módosították, és 1970-től már életbe lépett a ma is alkalmazott a 3 büntetőpont utáni kiállítás. Az új szabályok pedig a modern vízilabdázás alapjait tették le. Már négy 5 perces negyedet játszottak (ezt 1964-től), bevezették a támadóidőt (ekkor még 45 másodperc volt), maximálták a kiállítás időtartamát 1 percben. Az elmúlt olimpiákat tekintve a következő csapatok tartozott a világ élvonalába: Jugoszlávia, Oroszország, Olaszország és Magyarország. Ez ezen az olimpián is tükröződött az eredményekben, Jugoszlávia lett az első, a Szovjetunió a második, és a bronzérmes Magyarország. A csapat: Bodnár András, Dömötör Zoltán, Felkai László, Konrád Ferenc, Konrád János, Mayer Mihály, Molnár Endre, Pócsik Dénes, Sárosi László, Steimetz János, Szívós István, (edző: Markovits Kálmán).

Az 1972-es müncheni olimpián a kiutazó olimpikonok a ponttáblázat ötödik helyén végeztek. 35 érmet (6 arany, 13 ezüst, 16 bronz) hoztak. Ebből a pólósok is kivették részüket. A magyarok Hollandiát 3 : 0-ra, a görögöket 6 : 1-re, az ausztrálokat 10 : 2-re verték, az NDK csapatával 3 : 3-as döntetlent sikerült kiharcolni. A fináléban az olaszokat 7 : 8-ra, az amerikaiakat 3 : 5-re, a jugókat 4 : 2-re sikerült legyőzni, míg a szovjetekkel egy 3 : 3-as döntetlent játszottunk. Vereség nélkül játszottuk le a vízilabdatornát, de sajnos ez nem volt elég a győzelemhez. A pontszámítás a szovjet csapatnak kedvezett, így ők állhattak fel a dobogó legmagasabb fokára, míg nekünk az ezüstérem jutott. (dr.Bodnár András, Cservenyák Tibor, Faragó Tamás, Görgényi István, Kásás Zoltán, dr. Konrád Ferenc, Magas István, Molnár Endre, Pócsik Dénes, Sárosi László, Szívós István) 1. Szovjetunió, második Magyarország, harmadik helyre az amerikaiak lettek a befutók.

Az 1976-os, Montrealban megrendezett olimpiától állandósul a vízilabdatornán résztvevő csapatok létszáma. Innentől 12 csapat küzd az olimpiai bajnoki címért. A magyarok új kapitánnyal vágnak neki az olimpiának, és tizenkét év után ismét aranyéremmel sikerül hazatérni. Második Olaszország, harmadik Hollandia.

A harmadik Magyar aranycsapat tagjai: Csapó Gábor, Cservenyák Tibor, Faragó Tamás, Gerendás György, Horkai György, Kenéz György, dr. Konrád Ferenc, Molnár Endre, Sárosi László, Sudár Attila, Dr. Szívós István, edző: Gyarmati Dezső.

Néhány játékoson kívül szinte ugyanaz a csapat utazott Moszkvába (1980), mint akik az előző olimpiát is nyerték. Itt viszont csak a bronzérem megszerzése volt reális. Első Szovjetunió, második Jugoszlávia, harmadik Magyarország.

Az 1984-ben Los Angelesben rendezett olimpián hasonló versenyszabályok szerint bonyolították le a tornát, mint az előzőn, de sajnos nélkülünk. A legnagyobbak, az előző olimpiák győztesei nem voltak jelen. Szovjetunió, Magyarország bojkottált, így helyettünk megjelentek olyan nemzetek, akik eddig még soha nem voltak a vízilabdatornán. Jugoszlávia csapata részt vett a küzdelmekben, és nem nagy meglepetésre meg is nyerte azt. Első Jugoszlávia, második Amerika, harmadik az NDK csapata. Igaz, hogy a spanyolok csak a negyedik helyen végeznek, de feltűnik egy klasszis játékos, akinek a nevét vízilabdás körökben máig emlegetik, Manuel Estiarte.

1988 Szöul, sajnos, már a selejtező mérkőzések során látszott, hogy ezen az olimpián nem leszünk a dobogón. Hazánk válogatottja a „b” csoportban a görög (10 : 2), a kínai (14 : 7) a spanyol (6 : 6), jugoszláv (9 : 10) és amerikai (9 : 10) csapatokkal kerültek össze. A két vereség és egy döntetlen csak a csoport negyedik helyére volt elegendő. Végül az 5. helyen zártak pólósaink.

Az 1992-es barcelonai olimpiát megelőző világversenyek eredményei már láttatták az olimpiai szereplést. A VB harmadik hely, az EB kilencedik, majd ötödik helyezés után előre érezhető volt, hogy még nem jött el az idő az újabb sikerre. Barcelonában a hatodik helyen végeztünk, míg 1996-ban Atlantában a 4. hely sikerült. A kilencvenes évek második felében feltűnnek azok a fiatalok (Fodor Rajmund, Hesz Máté, Kásás Tamás, Kiss Gergely, Steimetz Barnabás, Székely Bulcsú, Varga Tamás, Vári Attila…) akik Kemény Ferenc (Kemény Dénes édesapja) irányításával, 1994-ben megnyerik a Junior EB-t, 1995-ben a junior VB-t. 1997-ben Kemény Dénes átveszi a válogatott irányítását, és ezekkel a fiatalokkal még ebben az évben Világkupa bronzérmes lesz, és megnyeri az Európa-bajnokságot, majd az azt követő évben a VB ezüstöt, 1999-ben pedig ismét Európa-bajnokságot. Az út felfelé vezetett. A koronát a 2000-es Sydney-i olimpiai szereplés jelentette, ahol megérett az immár negyedik aranycsapatunk.

Benedek Tibor, Biros Péter, Fodor Rajmund, Kásás Tamás, Kiss Gergely, Kósz Zoltán, Marcz Tamás, Molnár Tamás, Steinmetz Barnabás, Szécsi Zoltán, Székely Bulcsú, Varga Zsolt, Vári Attila (edző: dr. Kemény Dénes).

2004-ben az Athénban rendezett játékokon a vízilabdatorna az újkori olimpiák történetében huszonnegyedszer került a hivatalos programba. Mi magyarok pedig megvédtük olimpiai bajnoki címünket, második Olaszország, harmadik Szerbia és Montenegró lett. A bajnokcsapat tagjai: Benedek Tibor, Biros Péter, Fodor Rajmund, Gergely István, Kásás Tamás, Kiss Gergely, Madaras Norbert, dr. Molnár Tamás, Steinmetz Ádám, Steinmetz Barnabás, Szécsi Zoltán, Varga Tamás, Vári Attila (edző: dr. Kemény Dénes).

2008-ban Pekingben ismét nagy várakozás előzte meg a vízilabdatornát, hiszen egymás után háromszor győzni még csak a vízilabda aranykorában sikerült, méghozzá a játékalapító angoloknak. Mi viszont bebizonyítottuk a világnak, hogy méltán neveznek vízilabda-nagyhatalomnak. Ismét elhoztuk az aranyérmet, hogy kik? Szécsi Zoltán, Varga Tamás, Madaras Norbert, Varga Dénes, Kásás Tamás, Hosnyánszky Norbert, dr.Kiss Gergely, Benedek Tibor, Varga Daniel, Biros Péter, Kis Gábor, dr.Molnár Tamás, Gergely István és persze az edző: dr. Kemény Dénes.

Az olimpiai statisztikát elemezve néhány érdekes adatra hívnám fel a figyelmet. Még soha nem nyert Európán kívüli ország olimpiai bajnokságot (az 1904-es olimpiát nem számítjuk, hisz ott csak amerikai klubcsapatok vetélkedtek).

Néhány olimpiai érdekesség: Egyiptomról pl. nem is gondolnánk, de 6 olimpián szerepeltek ezidáig. A legjobb helyezésük eddig a 7. volt. A japánok már hétszer kerültek ki a játékokra, míg a mexikóiak 4 alkalommal. A játékalapító angolok, az első párizsi szerepléstől kezdve tízszer voltak olimpián. 1900-ban, az elsőt megnyerték, 1904-ben nem vettek részt, majd a következő hármat sorozatban nyerték, így nem mi vagyunk az egyedüliek, akik egymás után háromszor is tudtak győzni. Az angoloknak is sikerült. 1920-ban állhattak utoljára dobogóra, onnantól egyre hátrébb végeztek. 1956-tól már ki sem jutottak az olimpiára. India, Dél-Afrika és Írország két alkalommal vett részt az olimpiai játékok vízilabdatornáján, míg Irán (1976), Korea (1988), Luxemburg (1924), Portugália (1952), és Szingapúr csapatának (1956) egyszer volt erre lehetősége. A rekord részvétel, ami 21, két ország nemzeti csapatának sikerült. Az egyik Amerika, a másik …nem kérdés, Magyarország. Az olaszok a másodikak 18 szerepléssel, a hollandoké pedig 17.

Az olimpiai bajnoki címek rangsora:

9 – Magyarország: 1932, 1936, 1952, 1956, 1964, 1976, 2000, 2004, 2008

4 – Anglia: 1900, 1908, 1912, 1920

3 – Jugoszlávia: 1968, 1984, 1988;

3 – Olaszország: 1948, 1960, 1992

2 – Szovjetunió: 1972, 1980

1 – Franciaország: 1924,

Németország: 1928,

Spanyolország: 1996

Habár a történelmi összefoglalásban az olimpiák kapnak kiemelt hangsúlyt, nem mehetünk el szó nélkül az olimpiászokban megrendezett világversenyek mellett sem.

Vízilabdában az olimpián (a NOB a rendező) kívül a következő világversenyek kerülnek megrendezésre: Világbajnokság, Európa-bajnokság, Főiskolai világbajnokság, Világkupa, Vízilabda világliga.

Vízilabda világbajnokságot 1973-tól rendeznek, ami a FINA égisze alatt zajlik. Az első világbajnokságot Belgrádban tartották, ahol egyből elhoztuk az aranyérmet, majd az azt követő három VB-n ezüstérmet szereztünk (1975, 1978, 1982). 1986-ban Madridban csak a 9. helyet sikerült elcsípni, 1991-ben a 3. helyet, 1994-ben pedig 5.-ek lettünk. A táblázatból látható, hogy a világbajnokságok történetében már nyolcszor állhattunk eddig a dobogóra, abból pedig kétszer a legmagasabb fokra. A világbajnokságok eredményességét nézve a szerbek a legjobbak 4 arany, 1 ezüst és 4 bronzérmükkel. Mi magyarok a második legeredményesebb nemzet vagyunk két arany, öt ezüst és egy bronzéremmel. A spanyolok a harmadikok két arany, három ezüst és egy bronzérmükkel.

Vízilabda Európa-bajnokságot 1926-tól rendeznek, ahol a LEN a szervező. Az első EB-re Budapesten került sor, ahonnét el is hoztuk az első díjat. A következőt (1927) is megnyertük, majd a 1931-es Párizsiról is arannyal tértünk haza, mint ahogy a ’34-esről és a ’38-asról is. 1926-tól a világháborúig minden EB-n aranyérmet szereztünk. 1947-ben a 4. hely sikerült csak, de az ez évi Universiadét legalább megnyertük. Az 1950-es EB-n politikai okokból nem vetünk részt, de jött a sikerszéria, és megnyertük az ’54-eset, az ’58-ast, és a ’62-eset. 1966-ban az 5. helyet szereztük csak meg, 1970-ben a 2.-at, 1974-ben, és ’77-ben ismét az elsőt. 1981-ben 3. ’83-ban 2. hely, 1985, 1987, 1991-ben sajnos csak az 5. hely jutott. 1989-ben a 9. hely sikerült. A következő két EB-n már ismét jött a felemelkedés: 2. hely, majd az 1997-esen és az 1999-esen már aranyérmet szereztek a fiúk. Az Európa bajnokságok összesített eredményeit nézve azt találjuk, hogy 12 aranyérmünkkel, 5 ezüst, és 4 bronzérmünkkel a legeredményesebb európai nemzet vagyunk.

Főiskolai vízilabda világbajnokságot kétévente rendeznek, a rendező szerv a FISU (Federation International Sports University). 1930-ban volt az első Universiadé ahol 2.-ok lettünk, de az azt követőket (1933, 1935, 1937, 1947, 1951, 1954) már megnyertük. 1956 után az 2. helyen végeztünk (1957, 1959), majd jött egy harmadik hely 1961-ben, és ismét a dobogó legfelső fokára állhattak fel a fiúk ’63, ’65-ben. Ezt követte még egy aranyérem (2003), öt ezüstérem (1977, 1993, 1995, 1997, 2005), és négy bronzérem (1970, 1999, 2001, 2007).

A világkupát 1979-től rendezik. Kezdetben kétévente tartották, 2002-től pedig négyévente kerül megrendezésre. A rendező szerv a FINA. Ezidáig három arany-, és ezüstérmet, továbbá két bronzérmet sikerült szereznie a magyar csapatnak világkupán. A magyar csapat világkupán ezidáig szerzett 3 arany, 3 ezüst, és 2 bronzérmével a második legsikeresebb Szerbia mögött.

Olimpiai, világbajnoki és világkupa győzelmet eddig mindössze két alkalommal sikerült nem európai országnak elnyernie. 48 bajnoki címből 46 alkalommal európai ország nyert, két alkalommal pedig az amerikaiak hódították el a világkupát (1991-ben, és 1997-ben).

A vízilabda világligát ugyancsak a FINA rendezi, 2002-től, évente. A világliga létrehozásának célja, hogy az Európán kívüli nemzetek is megismerjék a vízilabdát. Olyan nemzetek is bekerülhetnek a nemzetközi vízilabda-vérkeringésbe, mint Kína, Venezuela, Brazília, Algéria, Egyiptom, Marokkó, Japán. A világligát több csoportban szervezik, különböző helyszínen, különböző időpontokban játsszák a csapatok a mérkőzéseket. A fináléba csak hat csapat kvalifikálja magát. A magyar csapat az eddigi 2 arany, 2 ezüst, és 1 bronzérmével a második legsikeresebb Szerbia mögött.

Azok, akik úgy gondolnák, hogy a női vízilabda a hatvanas években jelent meg, tévednek. Igaz a hölgyek számára sem a fürdőruhadivat, sem a kor prüdériája^[10] nem engedte meg a vízi sportok fejlődését, de ennek ellenére mégis akadtak reformerek. A századforduló után a nők lüszterből, vászonból, kartonból készült, sok fodorral ékesített fürdőruhát hordtak, melyhez fürdőharisnyát viseltek. Ez az öltözék még inkább nehezítette a mozgást, mintsem könnyítette volna, legalább arra jó volt, hogy mindent eltakart a kíváncsi férfi szemek elől. Ennek ellenére mégis viszonylag korán, már a századfordulón megjelent a női vízilabda. 1902-ben New Yorkban úszóhölgyek egy csoportja úgy gondolta, hogy kipróbálja a játékot. Még edzőjük is akadt Alex Meffert személyében, aki a Knickerbocker Atlétikai Club játékosa, majd vízilabdaedzője volt. Megtanította a hölgyeknek a játék alapjait, utat engedve a női vízilabda sportág fejlődésének.

Mind az európai kontinensen, mind Amerikában, a századfordulóra népszerűvé vált a vízlabdázás, nemcsak a férfiak, de a hölgyek körében is. A NOB felvette az olimpiai játékok programjába a sportágat, így az 1900-as párizsi játékokon már szerepelt. A hölgyeknek viszont sokáig kellett várni az olimpiai szereplésre. Csak 100 évvel később 2000-ben engedték be a női vízilabdát az ötkarikás játékokra.

New York Times az 1912. szeptember 22-ei számában számolt be arról, hogy megrendezték az első női vízilabdatábort. Egy amerikai tanár, Dudley Sargent, aki testnevelést tanított a Harvardon, 1912-ben egy tábort rendezett hölgyeknek, ahol vízilabdát is tanított. Sargent célja a fiatal hölgyek egészségének megőrzése volt. A húszas évektől fellendült az európai vízilabda is. A világ legjobbjai az amerikaiak, a hollandok voltak. Mi magyarok a hetvenes években ismerkedtünk meg a játékkal. Azóta viszont a világ élvonalába pólóztuk magunkat.

Női vízilabdában a legrangosabb versenyek az olimpia, a világbajnokság és a kontinensbajnokságok.

Olimpiai játékokon a női vízilabda 2000-től szerepel a programban. Annak ellenére, hogy a világ élmezőnyéhez tartoztunk, mégsem sikerült kijutnunk Sydney-be. 2004-ben hatodikok, 2008-ban pedig negyedikek lettünk az olimpiai vízilabdatornán.

Női világbajnokságokat 1986 óta rendeznek. A magyar lányok az 1994-es Római VB-n hívták fel magukra a figyelmet, ahonnan aranyéremmel tértek haza. 2001-ben ezüstérmet, 2005-ben pedig ismét a legszebb érmet sikerült elhozni a világbajnokságról. A világbajnokság eredményeit tekintve az összesített éremtáblázaton a magyar lányok, az előkelő 3. helyet foglalják el az amerikaiak, és az olaszok mögött.

Az olimpia és a világbajnokság mellett ugyancsak rangos versenynek számít a kontinensviadal. Nők számára vízilabda Európa-bajnokságot 1985-től rendeznek minden második páros évben. A nőknél Hollandia és Olaszország nyert a legtöbbször, eddig négy–négy alkalommal. Oroszország három aranyat tudhat magáénak, mi magyarok pedig kettőt. A magyar lányok az Európa-bajnokságok történetében a legtöbb dobogós hellyel büszkélkedhetnek. Tízszer állhattunk eddig fel a dobogó valamelyik fokára. Háromszor legalulra, ötször a második helyre, és kétszer a legtetejére. Az összesített eredménytáblázaton így a 4. helyen állunk.

Kik voltak az igazi nagy egyéniségek, akik beírtak magukat a vízipóló nagykönyvébe? Kronológiai sorrendben az 1900-as évektől napjainkig a következők:

Dr. Füzesséry Árpád (1868–1948) – A Magyar Úszó Egyesület főtitkára, általa honosodott meg a vízilabda Magyarországon.

Komjádi Béla (1892–1933) – Az első olimpiai bajnok magyar vízilabda-válogatott szövetségi kapitánya. Neve összeforrt a magyar vízilabdázás első aranykorával. Pályafutását úszóként kezdte az MTK színeiben, onnan került át a pólósok közé. Mivel nem születhetett saját gyermeke, ezért elhatározta, hogy tehetséges fiatalok kinevelésével foglalkozik. Ő fedezte fel Fazekas Tibort és Wenk Jánost, az úgynevezett „magyaros technika” első képviselőit, a levegőjáték úttörőit. Csapata háromszor nyert Európa-bajnokságot, majd a Los Angeles-i olimpián a dobogó legfelső fokára állhatott. „Komi bácsi” 1933-ban fiatalon elhunyt, koporsóját játékosai vitték vállukon a temetőbe.

Homonnai Márton (1906–1969) – Kétszeres olimpiai bajnok vízilabdás. 1926-os Európai-bajnok, és az 1932-es olimpiai bajnokcsapat tagja.

Németh János „Jamesz” (1906–1988) – Félelmetes erejű és sokoldalú középcsatár volt. 1956 után Spanyolországba emigrált és ott is halt meg. Kétszeres olimpiai bajnok (1932, 1936) Könyvet is írt Komjádi Aranycsapata címmel.

Jeney László „Pierre” (1923–2006) – Kétszeres olimpiai és kétszeres Európa-bajnok. Gyakorlatilag minden létező posztot betöltött, de leginkább kapus volt. 65-ször került a válogatottba. MOB-érdemrenddel, és Magyar Örökség Díjjal tüntették ki. Portréfilm is készült róla „Pierre” címmel.

Halassy Olivér (1909–1946) – Diákkorában villamosbaleset miatt bal lábszárát elveszítette. Ennek ellenére háromszoros Európa-bajnok, és kétszeres olimpiai bajnok lett. Az UTE úszójaként fedezték fel, de végül vízilabda-játékosként ismerte meg a világ.

Szivós István (1920–1992) – Úszóként kezdte pályafutását Szegeden, de 1935-től átpártolt a vízilabdához. Helsinikiben és Melbourne-ben szerezte olimpiai bajnoki címeit. 1945-ben alapító tagja volt a Vasas vízilabdacsapatának olyan nevekkel együtt, mint Jeney László és Markovits Kálmán. Fia Dr. Szívós István is vízilabdázó, aki Montrealban lett olimpiai bajnok. Az ő fia pedig, Szívós Márton aki a jelenlegi válogatott keret tagja, tehát igazi pólós dinasztia az övék.

Markovits Kálmán (1931–2009) – Fénykorában (1950–62) a Vasas legjobbja volt. Helsinkiben (1952) és Melbourne-ben (1956) játszott az olimpiai aranyérmes, Torinóban, Budapesten és Lipcsében az Európa-bajnok csapatban. 133 alkalommal volt válogatott. Edzőként elsősorban külföldön, Spanyolországban aratott sikereket, a Barcelona csapatát 1981-ben BEK-győzelemre, a Szuperkupa elnyerésére vezette.

Rajki Béla (1909–2000) – 1950-ben a magyar vízilabda-válogatott szövetségi kapitányává is kinevezték. Vezetésével nyerte meg a vízilabda-válogatott az 1952-es helsinki olimpiai tornát, majd sikeresen megvédte olimpiai címét a melbourne-i játékokon is. Hosszabb szünet után 1969-ben vette át újból a csapatot, akikkel Münchenben ezüstérmet szerzett.

Gyarmati Dezső (1927–) – Játékosként 3 arany egy ezüst, és egy bronzérmével a világ legeredményesebb vízilabdázója. 1956-ban Melbourne-ben a magyar küldöttség Forradalmi Bizottságának elnöke volt. A Forradalom után külföldön élt, és dolgozott, de 1958-ban hazatért. Az amnesztia ellenére két év eltiltást kapott. 1973–1980-ig volt a válogatott kapitánya. Vezetése alatt válogatott és klubszinten is Magyarország uralta a világot. 1992-ben megkapta a NOB Olimpiai Érdemrend ezüst fokozatát. Ugyanebben az évben a Magyar Vízilabda Szövetség alelnöke lett.

Kemény Dénes (1954–) – Háromszoros olimpiai bajnok szövetségi kapitány, civil foglalkozását tekintve állatorvos. Vízilabda-játékosként több helyen megfordult, de igazi karriert, 1997-től a magyar férfi vízilabda-válogatott szövetségi kapitányaként futott be. A sportág történetének legeredményesebb szövetségi kapitánya. 1999-ben, 2000-ben, 2004-ben és 2008-ban az év szövetségi kapitányává választották.

Kásás Tamás (1976–) – Háromszoros olimpiai bajnok vízilabdázó. A 2002-es FINA Világkupán megkapta a legértékesebb játékos címet.

Biros Péter (1976–) Háromszoros olimpiai bajnok vízilabdázó. Úszóként kezdte pályafutását, majd kézilabdázott, és viszonylag későn, 14 évesen pártolt át a vízilabdához. A firenzei EB-n ismerhette meg a világ, ahol a döntőben 5 gólt szerzett. 2008-ban az év európai játékosának, majd a világ legjobb férfi vízilabdázójának választották. A három olimpiai bajnoki cím mellett magáénak tudhat egy világbajnoki aranyat, és két ezüstöt, 5 Európa-bajnoki, három világkupa, és 5 világliga érmet, továbbá ötszörös magyar bajnok.

A mostani Magyar Vízilabda Válogatott tagjai és mindazok, akik valaha is tettek és tesznek a sportág népszerűsítéséért Magyarországon, mert mindannyian szerepelhetnének e könyvben.

A William Wilson által kidolgozott „ősi szabályok” megalkotásától napjainkig sokat változott a vízilabdázás szabálya. A mérkőzés időtartama 2 × 10 perces félidőről negyedekre változott, csökkent a kapu és a labda mérete, változott a gól ismérve, a góllövés módja. 1886-tól a labdát már csak egy kézzel volt szabad érinteni. A bírói teendők is változtak az évek során. Pontosították szerepköreiket, meghatározták a szabálytalanságokat csökkentve a kezdeti brutalitást. A folyamatos szabálymódosítások kezdetben a mérkőzések erőszakosságát próbálták mérsékelni, majd a játék modernizálását szolgálták. Az ötvenes évektől kezdve a szabályváltoztatások a játék felgyorsítását célozták meg. Ma a világon mindenütt a FINA nemzetközi vízilabda szabályai érvényesek, mely a játéktérre, a vízilabdázás eszközeire, a csapatokra, a játékvezetésre, a góllövés módjaira, dobásokra, hibákra vonatkozó szabályokat tartalmaznak. Nézzük, hogy jelenleg mik a vízilabdázás szabályai.

FINA VÍZILABDA SZABÁLYOK 2009–2013

A játéktérre és segédeszközökre vonatkozó szabályok

A játékteret a FINA által meghatározott módon kell elkészíteni, jelekkel ellátni. A játéktér pontos méreteiért és annak jelzéseiért a rendező szerv a felelős. A gólvonalak közötti távolság férfi mérkőzéseken nem lehet 20 méternél kisebb és 30 méternél nagyobb, női mérkőzéseken pedig nem lehet 20 méternél kisebb és 25 méternél nagyobb. A játéktér szélessége nem lehet 10 méternél kisebb és 20 méternél nagyobb. A játéktér határvonala a játéktér mindkét végén a gólvonal mögött 30 centiméter távolságban van.

Minden világbajnokságon, az olimpiai játékokon és FINA események alkalmával a gólvonalak közötti távolság 30 méter, (nőknél 25 m) a játéktér szélessége 20 méter. A víz mélysége sehol sem lehet kevesebb, mint 1,8 méter, lehetőleg 2,0 méternél. A víz hőmérséklete nem lehet kevesebb, mint 26°, plusz 1°, mínusz 1°. A fényerő nem lehet kevesebb, mint 600 lux.

A játéktér mindkét oldalán a következő megkülönböztető jelzéseket kell elhelyezni: fehér jelzést a gólvonalakon és a felezővonalon; piros jelzést 2 méterre, míg sárga jelzést 5 méterre a gólvonalaktól. Ennek megfelelően a játéktér oldalait a gólvonaltól a 2 méteres vonalig piros, a 2 méteres vonaltól az 5 méteres vonalig sárga, és az 5 méteres vonaltól a felezővonalig zöld jelzéssel kell ellátni. A versenybíróság asztalával szemközti oldalon a játéktér mindkét végén, a játéktér sarkától 2 méter távolságban piros színnel egy visszatérési területet kell kijelölni, ahol a kiállított játékos tartózkodik, és ahonnan a kiállítás után visszatérhet.

A gólvonalak mentén a gólbírók számára, a játéktér teljes hosszában pedig a játékvezetők számára elegendő teret kell biztosítani szabad mozgásukhoz.

A rendező szervnek kell biztosítani a mérkőzésen előirt eszközöket (labda, zászlók, stb), és berendezéseket (kapuk, kötelek, stb.), a titkár részére külön, fehér, kék, piros és sárga zászlókat.

A pálya mindkét oldalán a gólvonalnál, a játéktér két oldalától egyenlő távolságban, középen, egy–egy kaput kell elhelyezni. Az oldalsó kapufák belső élének egymástól való távolsága 3 méter, a felső keresztléc lefelé néző oldalának a vízfelszíntől mért távolsága 90 centiméter. A léceknek 7,5 cm szélességűnek, és fehér színűnek kell lenniük. A kapura rugalmas hálót kell szerelni, úgy, hogy az a kapu teljes felületét átfogja, és a kapuban a gólvonal mögött legalább 0,30 méter távolságban szabad tér maradjon.

A labdának gömbölyűnek, vízhatlannak és zsírmentesnek, belső levegőkamrával és önzáró szeleppel rendelkezőnek kell lennie. A szabály a labda tömegét (400–450 gramm) kerületét (férfi mérkőzéseken 68–71 centiméter, nőinél 65–67 centiméter közé essen) a benne lévő nyomás (férfiaknál 90–97 kPa, nőknél 83–90 kPa közötti) nagyságát is megszabja.

A két csapatnak a mérkőzés teljes időtartama alatt egymástól elütő színű, fülvédővel ellátott, a játékos álla alatt megkötött sapkát kell viselnie. A sapkák színét a játékvezetőknek kell jóváhagyniuk, de felkérhetik a csapatokat fehér vagy kék sapka viselésére. A sapka nem lehet piros, kivétel a kapust, akiknek viszont kötelező a piros sapka viselése. A sapka színének a labda színétől is elütőnek kell lennie. Ha a játékos mérkőzés közben elveszti a sapkáját, azt a játék következő megállításakor pótolni kell. A sapkákat mindkét oldalon 10 cm magasságú számmal kell ellátni. A sapkákat 1–13-ig számozzák, a Magyar Vízilabda Szövetség (MVLSZ) 1–14-ig. A kapus az 1-es számú, a cserekapus a piros 13-as (MVLSZ értelmében a 14-es) számú sapkát kell, hogy viselje, a többi játékosnak a 2-től 12-ig (hazánkban 13-ig) számozott sapkát kell viselnie. Mérkőzés közben a sapka számának megváltoztatása tilos, kivéve, ha a játékvezető és a titkár engedélyt ad rá. Nemzetközi mérkőzéseken a sapkák elülső részén fel kell tüntetni a három betűs országkódot, melynek magassága 4 cm, és fel lehet tüntetni a nemzeti zászlót.

A csapatokra és cserékre vonatkozó szabályok

A szabályok értelmében minden csapat hét játékosból (akiből egy kapus), és hat (az MVLSZ értelmében 7) tartalék játékosból áll. A 7 főnél kevesebb játékossal játszó csapatnak nem kötelező, hogy kapusa legyen. A cserejátékosoknak, a segédedzőknek, a csapatvezetőknek, a vezető edző kivételével, a cserepadon kell ülniük, és onnan a mérkőzés megkezdésétől nem mozdulhatnak el, kivéve a játékrészek közötti szüneteket vagy az időkérést. A csapatok félidőben és a hosszabbítás első játékrésze után térfelet, kispadot cserélnek. A támadó csapat vezetőedzője a saját 5 méteres vonaláig mozoghat. Magyarországon utánpótlás mérkőzéseken az edzőnek a félpályáig van mozgástere.

A játékosoknak nem átlátszó fürdődresszt kell viselniük és a mérkőzések előtt minden sérülést okozó tárgyat el kell távolítaniuk magukról. A játékosok teste nem lehet zsírral, olajjal vagy bármilyen más hasonló anyaggal bekenve, ha a játékvezető mégis ilyet észlel a mérkőzés megkezdése előtt, akkor kötelezi a játékost annak eltávolítására, ha a játékvezető a mérkőzés kezdete után észlel ilyen szabálytalanságot, akkor a játékost a mérkőzés hátralévő részére végleg cserével ki kell állítania.

Mérkőzés közben a játékos bármikor lecserélhető a játéktér saját gólvonalához legközelebbi visszatérési területnél, kivéve büntetődobásnál a büntető megítélése, és annak elvégzése között (az utóbbi abban az esetben lehetséges, ha időkérésre is sor kerül). A cserejátékos csak akkor léphet a játéktérre a visszatérési területről, amikor a lecserélt játékos felemelkedett a víz színére a visszatérési területen belül.

Létezik néhány eset, amikor a szabály lehetővé teszi, hogy a cserejátékos a visszatérési területen kívül bárhol a játéktérre léphessen, de ezt kizárólag a játékrészek közötti szünetekben, gól után, időkérés alatt, vagy vérző, sérült játékos lecserélésére alkalmával teheti. Abban az estben, ha a kapus egészségügyi ok miatt nem folytatja a játékot, a játékvezetőnek azonnali cserét kell engedélyeznie, de a játékosok egyikének a kapus sapkáját kell felvennie.

A kapus, akit lecseréltek, később bármely poszton visszatérhet a játékba. (A MVLSZ ezzel kapcsolatban olyan szabályt hozott, hogy azokon a férfi OB I-es mérkőzéseken, ahol 14 játékos került beírásra, a játékos csak kapusként szerepelhet.) 

A versenybíróságra, a hivatalos személyekre vonatkozó szabályok

FINA események alkalmával a versenybíróság két játékvezetőből, két gólbíróból, időmérőkből és titkárokból áll. A mérkőzéseket jelentőségüktől függően négy–nyolc fős (Magyarországon 3–8 fős) versenybíróság is felügyelheti.

A játékvezetők teljes körű felügyelet alatt tartják a mérkőzést. A játékosok fölötti rendelkezési joguk a mérkőzés időtartamán túl mindaddig tart, amíg a játékosok és játékvezetők az uszoda területén tartózkodnak. A játékvezetői döntések véglegesek. A játékvezető megváltoztathatja döntését, feltéve, ha azt a labda játékba kerülése előtt teszi. A játékvezetők sípjelet használnak a játék indítására, újraindítására, gólok, kapuskidobások, sarokdobások, semleges dobások és szabálytalanságok jelzésére. A sípjelzés mellett a játékvezetők karjelzéseket használnak.

A: a játék kezdése, büntetődobás elvégzése, B: a támadás irányának és a labda helyének jelzése szabaddobásnál, C: semleges dobás, D: egy játékos kiállítása, E: kettős kiállítás, F: kiállítás szabálysértés miatt piros lapnál, H: büntető megítélése, I: gól jelzése, J: kiállítás fogás miatt, K: kiállítás víz alatti alábújás miatt, L: kiállítás visszahúzás miatt, M: kiállítási hiba, rúgás miatt, N: kiállítás, ütés miatt, O: az ellenfél eltolásának jelzése, P: egyszerű hiba, az ellenfél akadályozása miatt, Q: a labda víz alá vitele, R: leállás a medence aljára, falról való elrugaszkodás, S: a szabaddobás, vagy sarokdobás késleltetése, T: 2 méteres szabály megsértése, U: 30 s-os labdabirtoklás lejárta

A játékvezető előnyszabályt alkalmazhat, azaz el kell tekinteni a szabálytalanság megítélésétől, ha annak megítélése, a szabálytalanságot elkövető játékos csapatának jelentene előnyt. A játékvezetőnek jogában áll bármelyik játékost kiküldeni a vízből, és lefújni a mérkőzést, ha a játékos a víz elhagyását megtagadja, vagy a nézők, a játékosok viselkedése, vagy más körülmény lehetetlenné teszi a mérkőzés valós eredménnyel történő befejezését. Jogában áll továbbá, bármely játékos, cserejátékos, néző vagy hivatalos személy eltávolíttatása az uszoda területéről, ha annak viselkedése akadályozza őt feladatának ellátásában.

A gólbírók a versenybíróság asztalának oldalán helyezkednek el, mindketten a játéktér végén a gólvonallal egy vonalban, kivéve, ha egy játékvezető vezeti a mérkőzést, mert akkor a játékvezető van a versenybíróság asztalának oldalán, így a gólbírók a szemközti oldalon foglalnak helyet. A gólbírók feladata a negyedek kezdetén az egyik kar felemelésével jelezni, hogy a csapatok szabályosan elhelyezkedtek a gólvonalukon, mindkét karral jelezni, ha a kezdés vagy újrakezdés szabálytalan. Ugyanígy, mindkét karral jelezni kell egy kiállított játékos szabálytalan visszatérését, vagy egy cserejátékos szabálytalan bejövetelét. Feladatuk még a támadás irányába mutatva jelezni a kapuskidobást, és a sarokdobást, továbbá függőlegesen felemelt keresztbe tett karral jelezni a gólt. A gólbírókat megfelelő mennyiségű labdával kell ellátni, azért, hogy amikor a mérkőzéslabda elhagyja játékteret, azonnal egy új labdát dobhasson a kapusnak (kapuskidobáshoz), vagy a támadó csapat legközelebbi játékosának (sarokdobáshoz), vagy a játékvezető utasítására más helyre.

Az időmérők a versenybírósági asztalnál foglalnak helyet. Feladatuk a játékrészek tényleges játékidejének, az időkérések és a játékrészek közötti szünetek idejének mérése. Mérik a csapatok labdabirtoklásának időtartamát, a kiállított játékosok kiállítási idejét, továbbá ellenőrzik a kiállított játékosok, vagy a helyettük beálló cserejátékosok bejöveteli időpontját. Hallható hangjellel jelzik a mérkőzés és a hosszabbítás utolsó percét. Az időmérő sípjellel jelzi az időkérések 45. másodperce után az időkérések végét, és a játékvezetőktől függetlenül a játékrészek végét. A játék végének jelzése azonnali hatállyal érvényes, kivéve, ha a játékvezető az időmérő jelzésével egyidejűleg büntetődobást ítél. Ebben az esetben a büntetődobást a szabályoknak megfelelően végre kell hajtani. Másik ilyen eset, amikor az időmérő jelzésével egyidejűleg a labda a levegőben van és áthalad a gólvonalon, a gólt meg kell adni.

A vízilabda mérkőzés titkárának feladata a jegyzőkönyv vezetése, a gólok, az időkérések, a játékosok kiállítási hibáinak, a büntetőknek és személyi hibáknak a beírása a jegyzőkönyvbe. A titkár ellenőrzi a játékosok kiállítási idejét, és a játékos sapkájának megfelelő színű zászló felemelésével, a kiállítási idő leteltét. Piros zászló felemelésével és sípszóval jelzi, a kiállított, vagy a helyette visszatérő játékos szabálytalan visszatérését, továbbá a játékos harmadik személyi hibáját. Ugyancsak ő jelzi (4 perc eltelte után) a brutalitást elkövetett játékos helyetti cserejátékos visszatérésének lehetőségét, a sárga és a csapatszínű zászló együttes felemelésével.

A mérkőzés időtartamára, az időkérésre, és a játék kezdetére vonatkozó szabályok

A mérkőzés négyszer nyolc perc tiszta játékidőből áll. Az első, második, a harmadik és negyedik negyed között két perc szünetet kell tartani, és öt percet a második és harmadik negyed között.

A félidőben, és a hosszabbítás második játékrészének kezdete előtt a csapatok, beleértve a játékosokat, edzőket és tisztségviselőket, térfelet cserélnek. 

Olyan mérkőzésen, amikor nem lehet döntetlen a végeredmény, a rendes játékidő végén, öt perces szünet után hosszabbításra kerülhet sor. A hosszabbítás két, három perces (tiszta játékidő) játékrészből áll. Félidőben két perces szünetet kell tartani, hogy a csapatok térfelet cseréljenek. Amennyiben a hosszabbítás két játékrésze végén döntetlen az eredmény, úgy szétlövéssel kell az eredményt eldönteni. Szétlövés esetén az edzőnek egy kapust kell kijelölnie, valamint meg kell határozni öt játékos lövési sorrendjét. A sorrend a későbbiekben nem változtatható meg. A játékból kizárt játékos nem sorolható a 6 játékos közé. A dobások felváltva kerülnek elvégzésre, vagy mindkét térfelén váltakozva, de elvégezhető ugyanazon térfélen is. A szétlövésben nem érintett játékosok a saját csapatuk kispadján kell, hogy üljenek, míg a lövést végző játékosoknak a kispadjuk előtt, a vízben kell maradniuk. Amennyiben a csapatok az első öt büntetődobás után még mindig döntetlenre állnak, akkor újra kezdik a dobásokat, de ugyanazon öt játékossal.

Mindkét csapat kétszer kérhet időt a mérkőzés során. A hosszabbításban további egy időkérés lehetséges, és az addig fel nem használtak is kikérhetők. Az időkérés időtartama egy perc. Időt a labdát birtokló csapat edzője bármikor kérhet – „timeout” bemondásával. Az időkérést a játékvezető vagy a titkár felé kell jelezni úgy, hogy a kezeknek T betűt kell formázniuk. Időkéréskor a játékvezetőnek, vagy a titkárnak sípjelzéssel azonnal meg kell állítani a mérkőzést. A játékot egy perc letelte után a játékvezető sípjelzésére indítják újra, a felezővonalon, vagy ha az időkérésre egy büntetődobás vagy sarokdobás elvégzése előtt került sor, akkor az adott dobás helyén. Ha a labdát birtokló csapat edzője nem jogosult időkérést jelez, a játékot meg kell állítani, és a labdát az ellenfél játékosa hozhatja játékba, a felezővonaltól. Ha a labdát nem birtokló csapat edzője jelez időkérést, a játékot meg kell állítani és büntetődobást kell ítélni az ellenfél csapata javára.

A játék, és minden játékrész kezdetén a játékosok a saját gólvonalukon helyezkednek el, egymástól közel egy méter távolságban és legalább egy méterre a kapufáktól. A kapufák között legfeljebb két játékos helyezkedhet el. A játékosok egyik testrésze sem lehet a vízfelszínen a gólvonal előtt. Az alapvonalat tilos előrébb húzni. A labdáért úszó játékosnak tilos a lábát a kapura helyezni és onnan elrugaszkodni. A játékvezető sípszóra indítja a mérkőzést, a labdát a felezővonalra dobja, vagy egyéb berendezéssel félpályán helyezi el.

A gólszerzés módja, a dobások (kapuskidobás, sarok-, semleges-, szabad-, büntetődobás)

Gól, ha a labda a kapufák között, a keresztléc alatt teljes terjedelmében áthalad a gólvonalon. Gól a játéktér bármely részéről elérhető, kivéve, hogy a kapusok nem léphetik át a felezővonalat (vagy ha átlépték, a felezővonalon túl nem érinthetik a labdát). Gól bármilyen testrésszel szerezhető, kivéve összeszorított ököllel. Ha a játékrész végét jelezték, de a labda a lefújás pillanatában a levegőben van és bemegy a kapuba, akkor a gólt meg kell adni. A játék kezdése vagy újraindítása után legalább két játékos (bármely csapathoz tartozó) kell, hogy megérintse a labdát kapuralövés előtt, kivéve büntetődobásnál, 5 méteres vonalon kívüli szabaddobásnál, és olyan kapura lövésnél, amikor a kapuskidobásból történik a lövés. 5 méteren kívülről közvetlenül nem szerezhető gól, időkérés, gól, sérülés, sapkapótlás utáni újraindításokból, továbbá akkor sem, ha a játékvezető kikérte a labdát; vagy a labda elhagyta a játékteret. Gól után a játékosok saját térfelükön tetszés szerint helyezkednek el, ügyelve arra hogy a vízfelszínen egyik játékos testrésze sem érhet át a felezővonalon.

Kapuskidobást kell ítélni, ha a labda teljes terjedelmében áthaladt a gólvonal felett, a két kapufa közötti területet kivéve, és utoljára bármely játékos ért hozzá, a védekező kapus kivételével. A kapuskidobást a csapat bármely játékosa, a 2 méteres vonalon belülről bárhonnan elvégezheti.

Sarokdobást kell ítélni, ha a labda teljes terjedelmében áthaladt a gólvonalon, kivéve a kapu területét, és utoljára a védekező csapat kapusa érintette, vagy ha egy védekező játékos szándékosan juttatta a labdát a saját alapvonalán kívülre. A sarokdobást a támadó csapat egyik játékosa a 2 méteres jelzésnél kell, hogy elvégezze, a játéktér azon oldalán, amely közelebb esik ahhoz a helyhez, ahol a labda a gólvonalat keresztezte. Sarokdobás elvégzésekor a támadó csapat egyik játékosa sem lehet a 2 méteres vonalon belüli területen. A kapuskidobást, és a sarokdobást is meg kell ismételni, ha azt nem a megfelelő helyről végezték el.

Semleges dobást kell ítélni, ha a játékrész kezdetén a játékvezető úgy ítéli meg, hogy a labda olyan helyzetbe került, amely az egyik csapat számára határozottan előnyös; ha mindkét csapat játékosa ugyanabban az időben követ el egyszerű hibát, vagy kiállítási hibát; továbbá, ha a játékvezetők egymásnak ellentmondó ítéletet hoztak, egyszerű hibánál; vagy ha a labda a játéktér fölötti akadálynak ütközik vagy fennakad. A semleges dobásnál a játékvezető a labdát az esemény helyénél, annak vonalában a játéktérre dobja úgy, hogy mindkét csapat játékosainak egyenlő esélye legyen a labda elérésére. A 2 méteres vonalon belül ítélt semleges dobást a 2 méteres vonalnál kell végrehajtani.

A szabaddobást arról a helyről kell elvégezni, ahol a szabálytalanság megtörtént, kivéve, ha a szabálytalanság a 2 méteres vonalon belül történt, mert akkor azt a 2 méteres vonalról kell elvégezni, továbbá azon eseteket, ahol a szabályok mást írnak elő. A rossz helyről elvégzett szabaddobást, meg kell ismételni. Ha egy játékos nem azonnal végzi el a szabaddobást, azt nem kell büntetni, de ha egy játékos, aki egyértelműen abban a helyzetben van, hogy a szabaddobást a legkönnyebben elvégezze, nem végzi el azt már igen. A szabaddobás elvégzésére megengedhető idő a játékvezető megítélésére van bízva. A labda azonnal játékba kerül, amint elhagyja a szabaddobást végző játékos kezét.

A szabaddobás, kapuskidobás vagy sarokdobás elvégzésénél indokolatlanul késlekedni nem lehet. A dobásokat, úgy kell elvégezni, hogy a labda a többi játékos által láthatóan hagyja el a dobást végző játékos kezét. Szabaddobásnál, a dobást végző játékosnak megengedett, hogy a labdát feldobja magának, vagy leejtse a vízre, (a szabaddobást magának végezze el) és ezután vezesse vagy ússzon vele, mielőtt másik játékoshoz továbbítaná azt.

A büntetődobást az ellenfél 5 méteres vonalának pontjáról kell elvégezni. Minden játékosnak el kell hagyni az 5 méteres területet, és legalább két méter távolságra kell lenniük a büntetődobást végzőtől. A dobást végző játékos két oldalán a védekező csapat játékosainak van előjoga elhelyezkedni. A büntetőt védő kapusnak a kapufák között kell elhelyezkednie, úgy, hogy semmilyen testrésze sem lehet a vízfelszín fölött a gólvonal előtt. A játékvezetőnek sípjellel és magasba emelt karjának vízszintes helyzetbe történő egyidejű leengedésével kell jeleznie a dobás elvégzését. A büntetőt dobó játékosnak egy megszakítás nélküli mozdulattal közvetlenül kell kapura dobnia a labdát. A labdát a kezében tartva hátraviheti, felkészítheti a lövéshez, de a lövő mozdulat folytonossága nem szakadhat meg. A játékos nem végezhet lövőcselt (nem lóbálhat). A kapufáról, a keresztlécről vagy a kapusról visszapattanó labda játékban marad, gól eléréséhez nem szükséges, hogy előbb egy másik játékos megjátssza, vagy érintse azt. A kipattanó labda egyből kapura lőhető. Abban az esetben, ha a játékvezető büntetődobást ítél, de ezzel egyidőben a játékrész véget ér, a büntetődobás végrehajtása előtt a büntetődobást végző játékos és a védekező csapat kapusa kivételével minden játékosnak el kell hagynia a játékteret. Ebben az esetben a kapufáról, a keresztlécről vagy a kapusról visszapattanó labda már nem játszható meg.

Hibák, büntetések szabályai

A szabálytalanságoknál megkülönböztetünk egyszerű hibának minősülő szabálytalanságot, amit az ellenfél csapata javára ítélt szabaddobással kell büntetni; kiállítási hibát, amit hasonlóképp szabaddobással, továbbá az elkövető játékos kiállításával kell büntetni; és büntetőhibát, melyet az ellenfél csapata javára adott büntetődobással kell büntetni.

Egyszerű hibának minősülnek a következők:

A *-gal jelölt szabálypontok nem vonatkoznak a kapusra, amíg az 5 méteres vonalon belül tartózkodik. Egyszerű hibánál a játékvezetőknek mindig figyelemmel kell lenniük, és alkalmazniuk kell az előnyszabályt.

Az nem számít szabálytalanságnak ha egy támadójátékos a 2 méteres vonalon belül helyezkedik el. (lásd kép) Ha a képen, a labdát tartó játékos a 2 méteren belül álló társának továbbítja a labdát, az viszont, már szabálytalan.

Kiállítási hibának minősülnek a következők:

A kiállított játékosnak a vízben kell maradnia, a saját gólvonalához közelebbi visszatérési területre kell mennie anélkül, hogy a vizet elhagyná, és beavatkozna a játékba. Ha egy kiállított játékos szándékosan zavarja a játékot, beleértve a gólvonal helyzetének megváltoztatását is, büntetődobást kell ítélni az ellenfél csapata javára és egy további személyi hibát kell ítélni a kiállított játékos ellen. A visszatérési terület elérésekor a kiállított játékosnak láthatóan fel kell emelkednie a víz felszínére, mielőtt engedélyt kapna a visszatérésre. A kiállított játékos (vagy a helyére beálló cserejátékos) még a büntetőidő letelte előtt akkor térhet vissza a játéktérre: amikor gól született; amikor letelt a támadóidő, és a titkár felemelte a megfelelő zászlót; amikor a kiállított játékos csapata a tényleges játék közben visszaszerezte a labda birtoklását és a játékvezető engedélyt adott a visszatérésre; és amikor a kiállított játékos csapata javára szabaddobást vagy kapuskidobást ítéltek, és persze a játékvezető engedélyt adott rá. A kiállított játékos a saját gólvonalához közelebbi visszatérési területről csak akkor térhet vissza a játéktérre, amikor jelzést kapott a titkártól vagy az egyik játékvezetőtől. A visszatéréskor a játékos nem rugaszkodhat el a medence vagy a játéktér oldaláról, faláról; és nem változtathatja meg a kapuvonal helyzetét (nem tolhatja előrébb a kötelet). A cserejátékos a kiállított játékos helyett mindaddig nem jöhet be, amíg a játékos el nem érte a saját gólvonalához közelebbi visszatérési területet, kivéve negyedek között, gól után, vagy időkérés alatt. Gól után a kiállított játékos vagy cserejátékos bárhonnan visszatérhet a játéktérre. Ezen szabályok természetesen arra az esetre is vonatkozik, ha a kiállított játékos helyett cserejátékos áll vissza. A játékvezető addig nem ad jelt a kiállított játékos bejövetelére, amíg a kiállított játékos el nem érte a saját gólvonalához közelebbi visszatérési területet. Abban az esetben, ha a játékrész (negyed) véget ér, de a kiállítási idő még nem telt le, a következő negyed kezdetekor a kiállítottnak a büntetőzónában kell elhelyezkednie. Ha a ráúszást követően a kiállított játékos csapata szerzi meg a labdát, a kiállított játékos visszajöhet, ha viszont az ellenfél hozza el a labdát, akkor csak a büntetőidő maradék idejének letelte után térhet vissza a játékba.

Amennyiben a mérkőzés folyamán brutalitás történik, a szabálytalanságot elkövető játékost ki kell zárni a mérkőzés hátralévő részéből, el kell, hogy hagyja a verseny (lehatárolt) területét és az ellenfél javára büntetődobást kell ítélni. Az elkövető játékos helyett a cserejátékos négy (4) perc tiszta játékidő letelte után jöhet be. Amennyiben az incidens, bármilyen megállás, timout alatt, gól után vagy a játékrészek közötti szünetben történik, a játékost az előző módon ki kell zárni, de a büntetődobást nem kell megítélni. Amennyiben hosszabbításra kerül sor, a kiállított játékos kiállítási ideje a hosszabbításban is folytatódik, a megítélt személyi hibákat pedig átviszik a hosszabbítás idejére.

Büntető hibának minősülnek a következők:

Míg a fenti szabálytalanságok és más szabálytalanságok, mint például az ellenfél megfogása, visszahúzása, akadályozása stb. egyébként szabaddobással (és adott esetben kiállítással) lennének büntetve, büntető hibává válnak, amennyiben azokat a védekező játékos az 5 méteres vonalon belül követi el, ha egyébként valószínűleg gól született volna.

Azon játékos ellen, aki kiállítási vagy büntető hibát követ el egy személyi hibát kell bejegyezni, a jegyzőkönyvbe. A harmadik személyi hiba elérésekor a játékost ki kell zárni a mérkőzés hátralévő részéből.

Baleset, sérülés és rosszullét

Baleset, sérülés vagy betegség esetén, a játékvezető engedélyével szabad a játékteret elhagyni. Visszatérni egy arra alkalmas holtidőben, a játékvezető engedélyével a saját gólvonalhoz közelebbi visszatérési területről lehet. Ha egy játékos vérzik, a játékvezető azonnal ki kell rendelje a medencéből, helyére azonnal cserejátékos mehet be. Nem vérzéssel járó baleset, sérülés vagy betegség esetén, a játékvezető nem több mint három percre megszakíthatja a mérkőzést.

A kajakpóló egy izgalmas csapatsport, ahol a játékosoknak a labdát egy 2 méter magasra helyezett kapuba kell bejuttatniuk. Olyan, mint a vízipóló, csak itt a játékosok kajakokban ülnek. Nem véletlenül hívják a sportágat kajakpólónak. A sportág első megjelenése kapcsolatba hozható a vízilabda kialakulásával. A vízilabda történeténél bemutatott érdekes skóciai játék – mikor a játékosok a kiürült viszkis hordókat felnyergelve próbáltak evezőkkel egy labdát üldözőbe venni – lehet a kajakpóló őse. Az 1880-as Hunter's Quey-i játék még Amerikában is feltűnt. 1881-ben New Orleans-ban is hasonló játékról számolt be a sajtó. Később a találékonyabb csapatok továbbfejlesztették a vízben játszott lovaspólót, és már falovakon ülve küzdöttek a gólszerzésért.

Egy másik találékony elme szüleménye volt az a játék, ahol a küzdő felek már nem hordókon ülve, hanem egy lapos csónakon állva játszották a pólót. „Polo on the sea” címmel mutatja be a játékot a londoni Charivarl. A képen a férfiak és a nők a kornak kissé ledér térd alatti fürdőruhában kettős tollú evezővel a kezükben versenyeznek a labda megszerzéséért. 1884-ből származik egy olyan kép is, ami már kajakokban ülő férfiakat ábrázol, miközben egy labdát kergetnek, a vízben. Ez már igazán hasonlít a mai kajakpólóra, de érdekes, hogy még „water polo”-nak, azaz vízi polónak nevezték. A kajakpóló tehát valószínű, hogy az angolok által kedvelt lovaspóló játékból fejlődhetett ki, annek egyfajta vízi változataként. Az 1920-as években, Németországban és Franciaországban már a maihoz hasonló kenus labdajátékot játszottak. 1926-ban a német Kajak-Kenu Szövetség az új sportágat „kanupolo”-nak, azaz kenupólónak nevezte. Ez nem azt jelentette, hogy kenukban ültek, (kajakot használtak) hiszen számos országban mai napig is így hívják ezt a sportágat. A németek célja az új sportág népszerűsítésével, hogy a labdajátékkal több új tagot csábítsanak a szakághoz, illetve, hogy erősítsék a szövetség pénzügyi helyzetét. Összecsukható kajakokat használták, amiket csak az 1930-as években váltották fel a fából készült csónakok. Még a kezdetleges szabályokat is megalkották. A játéktér, és az első szabályok leginkább a labdarúgáséhoz hasonlítottak. A pálya óriási volt, 99–120 méter hosszú és 50–90 méter széles. A kapuk még a víz felszínén lebegtek és jóval nagyobbak voltak a mainál, 4 méter széles és 1,5 méter magas volt. Minden csapat 11 játékosból állt, a mérkőzés pedig a focihoz hasonlóan két 45 perces félidőből. Később csökkentették a játéktér méreteit, hossza 60–90 méterre, szélessége 40–60 méterre változott. A félidő is rövidült, 30 perces lett. A játékosok száma pedig a mai ötre változott. 1935-től rendszeresen számolnak be kenupóló versenyekről. Megalakul a kenupóló irányító testülete, az oktatást pedig edzői kézikönyvek segítették. A sportág a második világháború miatt kissé megtorpant, nemcsak Németországban, de egész Európában, és csak 1965-től került ismét a köztudatba a hajós labdajáték.

A sportág 1929-ben mutatkozott be Franciaországban. Az új sportágukat, 1935-ben „kenulabdának” nevezték el. 3, 4, vagy 5 hajóból álló csapatok küzdöttek egymással a gólszerzésért, egy 60–100 méter hosszú, és általában a folyó által kijelölt szélességű pályán. A franciák célja a játékkal nem egy új versenysport kitalálása volt, csak a kajakosok technikáját, küzdeni akarását kívánták fejleszteni. Ennek ellenére 1943-ban kiadták a hivatalos francia játékszabályokat és egy meghatározott méretű (80 méter × 35 méteres) pályán elkezdődhetett a sportág igazi fejlődése. A játék nevét is megváltoztatják, „kenulabdáról” kajaklabdára nevezték át. A sportág az ’50-es években hódította meg Angliát, a ’70-es években pedig Hollandiát. 1979-ben megalakult az első csapat Észak-Olaszországban is. Még a legtávolabbi kontinensen, Ausztráliában is megjelent a játék egy sajátos változata. 1952-től egészen az 1970-es évekig úgy játszották az ausztrál kenupólót, hogy minden hajóban két játékos foglalt helyet. Míg egyikük a labdára figyelt, addig a másik feladata a hajó irányítása volt. Mindenütt nyílt vízben, tavakban, folyókban folytak a küzdelmek, az angolok voltak, akik medencébe vitték a sportot. 1970-ben Londonban a Crystal Palace-ben mutatták be a sportág uszodai változatát. Egy évre rá már ki is írják az első angol nemzeti bajnokságot. A 1970-es évek végére a legnagyobb kajakpólós nemzetnek Anglia, Németország, Franciaország, Finnország, Svédország, Ausztrália, Hollandia és Spanyolország számított. Még nem volt egységes sem a sportág, sem pedig az elnevezése, de legalább már sok helyütt megismerték. Oliver Kock az 1970-es Crystal Palace-i játékokra új szabályokat írt. A kapukat 1 × 1 méteresre szűkíttette, és 2 méter magasságban a víz fölé emeltette. Az új szabály engedélyezte a labda kézzel való fogását, dobását is. 1972-ben Franciaország és Ausztrália is elfogadta az angol szabályokat, és innentől kezdve szűkített játéktéren, magasba emelt kis kapukra játszották a játékot. Németország, Olaszország és Hollandia nem vette át az újításokat, megmaradtak a régi szabályoknál, és inkább nagy játéktéren vízre helyezett kapukra támadtak. Ők nem engedélyezték a labda kézzel való fogását, a labdakezelésnél a lapátokat részesítették előnyben. Ez a fajta játék sokáig megmaradt, Németországban egészen 1990-ig.

Az 1980-as években még mindig nagyon sok változata létezett a játéknak, így a Nemzetközi Kajak-Kenu Szövetség (ICF) létrehozott egy bizottságot, amely a sokféle létező szabályból kialakított egy egységes szabályrendszert. Így a mai modern kajakpóló játék 1986-ban alakult ki, amikor is az ICF közzétette a játék új, hivatalos szabályait. Ezt először az 1987-ben megrendezett nemzetközi viadalon (World Sprint Titles) próbálták ki Németországban. Bevált. 1988-ban az ICF ülésén a kajakpólóval foglalkozó bizottság az addig területenként eltérő formában játszott sportág szabályait egyesítette, ami lehetővé tette a sportág további fejlődését, valamint nemzetközi találkozók létrejöttét. 1991-ben rendezték meg az első Európa-kupát, 1993-ban az angliai Sheffieldben az első Európa-bajnokságot majd ugyanitt 1994-ben az első világbajnokságot. A legeredményesebb nemzetek a világversenyek alapján az angolok, a franciák, a japánok, a németek, a hollandok, az olaszok és a spanyolok. A hölgyek már a hetvenes évektől űzik a sportágat. Az első világversenyen természetesen már ők is részt vettek. Hölgyeknél ugyanazok a nemzetek emelkednek ki a nemzetközi mezőnyből, mint a férfiaknál.

Mi magyarok viszonylag későn ismerkedtünk meg ezzel a sportággal. Habár már 1977-ben Vaszary Zoltán egy hajóval tért haza külföldi útjáról, de a sportági edzések csak 1988-ban indultak be. Egy évre rá, 1989-ben 10 csapat részvételével megrendezték az I. Magyar Kajakpóló Országos Bajnokságot. Ettől kezdve ismerte el a Magyar Kajak-Kenu Szövetség a kajakpólót, mint önálló szakágat. 2000-től pedig már a hölgyek is bekapcsolódtak az Országos Bajnokság küzdelmeibe.

A kajakpólót hivatalosan egy téglalap alakú 35 méter hosszú, és 23 méter széles pályán játszák. A játékteret minden oldalról minimum egy méter széles szabad területtel kell körülhatárolni. A játéktér hosszabbik oldalát oldalvonalnak, a rövidebbiket gólvonalnak nevezik. Mindkettőt kötéllel kell jelölni. A játéktér vízmélységének minimum 90 cm-nek kell lennie a pálya teljes területén. A pálya fölött legalább 3 méter magasságban, akadályok nélküli szabad tér szükséges, de a játéktér fölött ennek minimális magassága 5 méter. A pálya mindkét oldalán a játékvezetők számára, szabad mozgásukhoz, területet kell biztosítani.

A gólvonal mögött, annak középpontjától mindkét irányba 4 méterre egy jól kivehető területet kell kijelölni, ahol a kapus védelmében, az ő akadályozásának megelőzése miatt senki nem tartózkodhat.

Az oldalvonalnál mind a játékosok, mind pedig a játékvezetők számára jól látható jelzéseket kell alkalmazni. Jelölni kell a felezővonalat, továbbá a kaputól 4,5 méterre, és 6 méterre lévő vonalat.

A kapu, 1 méter magas és 1,5 méter széles piros-fehér színűre festett (20 cm hosszú, 5 centiméter széles) keretből áll. A kaput a pálya mindkét végénél a gólvonal közepére kell helyezni, úgy, hogy az alsó széle 2 méter magasan legyen a víz felszínétől. A kapukat rögzíteni kell, és úgy kell elhelyezni, hogy a kapu mögötti területre be lehessen menni kajakkal. A játékhoz 5-ös méretű vízilabdát használnak, kivéve női és ifjúsági mérkőzéseken, ahol 4-es méret az előírt. A labdának vízhatlannak, csúszásmentesnek, kereknek, légkamrásnak, önzáró szeleppel ellátottnak kell lennie. A labda tömege nem lehet kevesebb, mint négyszáz (400) gramm és legfeljebb négyszázötven (450) gramm lehet. Férfiaknál a labda kerülete nem lehet kevesebb, mint hatvannyolc (68) cm, és nem több mint hetvenegy (71) cm. Nőknél a labda kerülete nem lehet kevesebb, mint hatvanöt (65) cm, és nem több mint hatvanhét (67) cm.

A mérkőzést felügyelő tisztviselők száma, a mérkőzés fontosságától függően 3 és 8 között lehet. A mérkőzést 2 játékvezető irányítja, közülük az egyik, az 1-es játékvezetői szerepkörrel bír. A játékvezetők a pálya két oldalvonalánál helyezkednek el, és felügyelik a játékot. Az 1-es játékvezető a zsűriasztal oldalán bíráskodik. A játékvezetők hatásköre szinte megegyezik a vízilabdabírókéval. Az 1-es játékvezetővel szemközti oldalon, a kapuval egyvonalban helyezkednek el a gólbírók. Minden kapunál egy. Feladatkörük a vízilabda gólbírókéhoz hasonlít. Zöld zászlóval jelzik, ha a játékosok a játékrész kezdetekor szabályosan, a saját gólvonaluknál helyezkednek el. Piros zászlóval jelzi, ha a labda játékon kívül van, elhagyta a játékteret, de nem a kapufák között, ezáltal jelzik a gólvonal dobást, vagy a sarokdobást. A piros zászlóval jelzik, ha a játékosok szabálytalanul helyezkednek játékkezdéskor, vagy ha egy kiállított játékos helytelenül tért vissza a játékba. A piros és a zöld zászló együttes felemelésével jelzik a gólt. A gólbíróknál plusz labda is van, amit a játékosoknak adnak, ha a játékban lévő labda elhagyta a játékteret. A mérkőzéseken van egy felügyelő, aki a játék kezdetekor, és a játék folyamán bármikor ellenőrizheti a játékosokat, és azok felszerelését. A tisztviselőkhöz tartozik még két időmérő, és egy jegyzőkönyvvezető. Mindannyian a zsűriasztalnál foglalnak helyet. Az időmérők feladata mérni a játékidőt, a közötte lévő szüneteket, jelezni az időkéréseket, azok leteltét, mint ahogy jelzik a kiállítási idő végét is. A jegyzőkönyvvezető jegyzi a gólok számát, és a büntetéseket. Neki kell jeleznie a játékvezető felé, ha egy játékosnak összegyűlt a három zöld kártyája (3 zöld kártya = sárga kártya), vagy két sárga kártyája (2 sárga kártya = piros lap). A sárga kártyáért kétperces kiállítás jár, a piros lapért végleges.

Minden csapat 8 játékosból állhat, de egyidejűleg csak 5 játékos tartózkodhat a pályán, a többi a csere. A cseréknek a mérkőzés közben a cserezónában kell tartózkodniuk. (Ennek a szabálynak a megszegésért zöldkártya jár.) A pályán lévő játékosoknak a játék kezdetekor a gólvonaluknál kell elhelyezkedni. A mérkőzés ráevezéssel kezdődik. A bíró sípjellel elindítja a játékrészt, és a játéktér közepére helyezi a labdát. Az a csapat, aki hamarabb szerzi meg, az kezdheti a támadást.

Cserélni bármikor, folyamatosan, korlátozás nélkül lehet, de csak a cserezónában. A pályát elhagyó játékosnak le kell evezni a játéktérről, csak akkor léphet a helyére a cserejátékos. Amíg a játékosnak bármilyen felszerelése (például a sisak, vagy a lapát) a pályán marad, hiába hagyta el a játékteret, a cserejátékos addig nem mehet be helyette, míg az összes felszerelését le nem hozta. Abban az esetben, ha a megengedettnél többen vannak a pályán, akkor a bíró megállítja a mérkőzést, időt kér, és sárga lapot ad a szabálysértést elkövetőnek. Ezután az ellenfél csapata jöhet szabaddobással. Ha a pályán lévő plusz játékos gólt akadályoz meg, akkor neki piros lapos büntetés jár, és büntetődobás az ellenfél csapat javára. Abban az esetben, ha a játékosok létszáma 2 alá csökken, akkor a bíró lefújja a mérkőzést.

A mérkőzés két félidőből áll. A játékidő kétszer tíz perc, a félidőben három perc a szünet. A félidőben a csapatok térfelet cserélnek. A mérkőzés nyertese a több gólt elérő csapat. Gólnak számít, ha a labda teljes terjedelmével áthaladt a kapufák között. Gól után a csapatoknak a saját térfelükre kell menniük az újrakezdéshez. Középkezdéssel, bírói sípszóra indul újra a játék. A gólt kapó csapat egyik játékosa végzi el a középkezdést, a felezővonalról.

Ha a rendes játékidő alatt döntetlen a mérkőzés állása, akkor hosszabbítással, aranygóllal, ha pedig így sem dőlt el, akkor büntetődobásokkal kell a mérkőzést eldönteni. A hosszabbítás ideje 2 × 3 perc, 1 perc szünettel. A büntetődobások végrehajtásában mindkét csapatnak a játéktéren tartózkodó öt játékosa vesz részt. A két együttes játékosai felváltva végzik a kapura dobásokat. A lövést a 4,5 méteres vonalról kell elvégezni a bíró sípjelére. Ezalatt, a lövő játékoson, és a kapuson kívül senki nem tartózkodhat a térfélen, még a cserezónában sem. A lövést 5 másodpercen belül kell elvégezni.

A kajakpólóban is van időkérés, de olyan, mint a vízipólóban. Az időkérések számát a szabályok nem korlátozzák. Ha egy játékos, vagy felszerelés például megsérül, akkor rögtön időt kell kérni.

Mindkét csapat minden játékosának ugyanolyan színű kajakkal, sisakkal, és ruházattal kell rendelkeznie. A kajaknak maximum 3, minimum 2 méter hosszúnak, maximum 60 cm, minimum 50 cm szélesnek kell lennie. A legkisebb száraz súlya 7 kg. A játékosok egy darab kéttollú evezőt használhatnak, melynek hossza maximum 2,2 méter. A lapáttollak mérete 50 × 25 cm. Minden játékosnak arcvédővel ellátott biztonsági sisakot, testet védő öltözetet és úszóképes mellényt kell viselnie. A játékosok számát, amit 1–99-ig választhatnak, fel kell tüntetni a mellényen (elöl 10 cm, hátul 20 cm nagyságúnak kell lennie) és a sisakon is (7,5 cm nagyságú számmal mindkét oldalon).

Abban az esetben, ha a labda elhagyja a játékteret, akkor az vagy az oldalvonaltól, vagy a gólvonaltól hozható játékba, attól függően, hogy a labda hol hagyta el a pályát, és persze hogy ki érintette utoljára. Ha a labda a gólvonalnál (nem a kapuk között) hagyta el a játékteret, és azt utoljára a támadók érintették, akkor a védők hozhatják játékba a gólvonalról, de ha a védők érintették utoljára, akkor a támadó csapat jön sarokdobással.

Néhány egyéb fontos szabály: a lapáttal nem lehet megérinteni az ellenfelet, és nem lehet kiütni vele az ellenfél kezéből a labdát. Tilos a lapát eldobása, és az ellenfél veszélyeztetése, megütése, kajakjának eltolása lapáttal. A labdát a játékos öt másodpercnél tovább nem birtokolhatja. Tilos a labdát nem birtokló játékost fellökni, beborítani a vízbe. Szabad viszont a labdát birtokoló ellenfelet felborítani, de ez csakis nyitott tenyérrel, vállat, hátat, felkart vagy az ellenfél oldalát érintve (lökve) lehetséges. Tilos bármely más test-test elleni kontaktus. Tilos az ellenfél karját, vállát, felkarját megfogni. Ha egy játékos felborul, és elhagyja a kajakját, nem vehet részt a további játékban, el kell hagynia a játékteret.

A játékosoknak engedélyezett a labdabirtoklásért folytatott küzdelemben a kajakok egymásnak nyomása, ütköztetése. Tilos viszont az ellenfél játékosának (annak testének) a kajakkal történő veszélyeztetése. (A kar, ha elemelkedett a test mellől, akkor nem a test része). Merőlegesen (80–100 fok között) tilos az ütközés. Tilos az ellenfelet akadályozni, kivéve, ha az a 6 méteres területen belül van, vagy birtokolja a labdát, vagy 3 méternél közelebb van a labdához. Ha egy védő a 6 méteres területen belül durva szabálytalanságot követ el, (veszélyes játék, szabaddobás megakadályozása, közvetlenül gólhelyzetben lévő játékos veszélyeztetése) akkor büntetőt ítélnek ellene. Büntetőlövést a 6 méteres vonalról kell elvégezni. Büntetőnél kizárólag csak a büntetést lövő játékos tartózkodhat a 6 méteres vonalon belül, a többieknek a másik térfélre kell menniük, újrakezdésig. Kapus nincs. A büntetőt 5 másodpercen belül kell elvégeznie a lövő játékosnak. Ha a büntető kimarad, a labda játékban lesz, de kapura csak akkor lőhető ismét a labda, ha közben egy játékos érintette.

A szinkronúszás gyökereit az ókorban kell keresnünk. A rómaiak és a macedón hölgyek már akkor szórakoztatták a közönséget, különféle vízben végzett gyakorlattal. A szinkronúszás igazi sportággá viszont csak a 19. század végén és a 20. század elején nőtte ki magát, a színpadi balett vízi változataként. A kezdeti korszakban a hölgyek mellett még a férfiak is részt vettek a táncban, és a művészi formációk kialakításában. A vízi balerinák díszes ruhákat, fejdíszeket viseltek, a bemutatóhelyet pedig kínai lampionokkal dekorálták. A sport kezdeti technikája az életmentő mozgásformákból, és az úszástechnikákból alakult ki. Az első versenyt 1891-ben Berlinben rendezték. Férfiak számára egy évvel később 1892-ben Londonban tartottak egy hasonló rendezvényt. Még nem szinkronúszásnak nevezték a sportot, mint ma, hanem művészi úszásnak, vagy vízibalettnek. Habár a kezdeti időben férfiaknak is rendeztek versenyeket, a hölgyeké népszerűbb, elfogadottabb volt. A férfiak számára maga a mozgás, főleg a lábkiemeléssel járó technikai elemek végrehajtása jóval nehezebb volt, így szép lassan a férfiak abbahagyták a sportot, így vált a mai szinkronúszás a hölgyek versenyévé.

1907-ben Amerikában is bemutatkozott a sportág. Az ausztrál Annette Kellerman „víz alatti balerina” Amerikába, New Yorkba látogatva egy üvegmedencében mutatta be víz alatti tudományát, és persze idomait. Mivel a fürdőruhája nem takarta testét, és szabadon látható volt a karja, a lába és a nyaka, ezért szeméremsértés mint letartóztatták. Kellerman változtatott az öltözékén, és szoros testhez simuló kezes lábas gallérral ellátott dresszben folytatta a víz alatti balettozás népszerűsítését.

Ahogy egyre ismertebbé vált a sportág, egyre több ország nyitotta meg kapuit előtte. 1921-ben Lipcsében a német nemzeti úszó bajnokságon is bemutatkozhatott a műúszó hölgyek egy csapata. 1924-ben a világon elsőként Kanadában, a Québec tartományi úszóbajnokságon jelent meg, mint önálló versenyszám. Margit (Peg) Sellers egy ismert kanadai búvár és vízilabdázó úttörő szerepet játszott a sportág amerikai elterjedésében. 1926-ban ő nyerte az első hivatalos országos műúszó bajnokságot, majd a sportág szabályainak kidolgozásán fáradozott. A ’30-as évek legjobb szinkronúszójaként szinte minden érmet bezsebelt nemzetközi versenyeken. 1938-ban a sportág első női elnöke lett Québec-ben, majd megírta a sport első brosúráját, és felállította a bírói, pontozói szabványokat.

Habár már korábban is voltak vízibemutatók, a sportág a húszas években kezdett terjedni az Egyesült Államokban. Katherine (Kay) Curtis egy vízibalett egyesületet alapított a chicagói egyetemen, 1923-ban. Ezzel egy időben Gertrude Goss az egyetemen Massachusettsben, ahol docensként tanított, bevezeti a műúszást, ritmikus úszás néven. 1934-ben Curtis 60 műúszóval mutatkozik be a chicagói Világkiállításon. Norman Ross, olimpiai bajnok gyorsúszó (1920) konferálta be a hölgyeket, ő használta először a „szinkronúszás” elnevezést. A sportág igazi népszerűségre a vízirevük világában tett szert. Habár a legtöbbet Curtis és Sellers tette a szinkronúszásért, annak népszerűsítésében egy hollywoodi filmszínésznő játszott szerepet. Esther Williams, aki amerikai gyorsúszóbajnok volt, később, mint filmsztár tette igazán ismerté és népszerűvé a szinkronúszást. Első bemutatóját 1940-ben a San Franciscó-i világkiállításon tartotta, majd a vízirevüiben, és aqua musicalekben ismerteti meg a sportágat a nagyközönséggel. (Esther Williams vízirevü válogatását lásd videón)

Európában, a német Kaethe Jacobi volt a sportág úttörője, aki lebegő formációkat mutott be egy Münchenben rendezett versenyen.

Az ’50-es években a szinkronúszás egyre népszerűbbé vált. 1952-ben a helsinki olimpián is bemutatkozott, de még csak, mint attrakció, és nem sport. Egy 1952-es javaslattal felterjesztették olimpiai sporttá, de a NOB az olimpiai státuszt elutasította. Folyamatosan szerepelt az olimpián 1968-ig, de csak az 1980-as moszkvai játékokon debütálhat, mint bemutató sportág. Hivatalos olimpiai sporttá az 1984-ben a Los Angeles-i játékokon válik. 1984-től 1992-ig csak egyéniben és párosban versenyezhettek a hölgyek, majd 1996-ban mindkettőt törölték a programból, és kizárólag a csapatversenyt engedélyezték. A 2000-es olimpián ismét engedélyezték a páros versenyeket, így azóta duóban és csapatban lehet olimpián szerepelni. Világbajnokságot 1973-tól tartanak. Az Európa-bajnoki dobogót kezdetben az angolok uralták, 1995 óta az oroszok kerültek az élmezőnybe, de erős szinkronúszó gárdája van többek között a franciáknak, a spanyoloknak, az olaszoknak, és a görögöknek is. A világ legjobbjai közé is ezek a nemzetek tartoznak.

Magyarországon 1992-ben alakult meg a sportági szakszövetség. A magyar versenyzők 1993 óta vesznek részt az Európa-bajnokságokon és 1994 óta a világbajnokságokon. Bár a sportág hazánkban csupán egy évtizedes múltra tekint vissza, a magyar válogatott 2000-ben sikeresen kvalifikálta magát a sydney-i olimpiára, a világ legjobb 24 duója közé.

A szinkronúszás a FINA alá tartozik, nemzetközi versenyei: az olimpiai játékok, a világbajnokság, a világkupa, és a kontinentális bajnokságok. A nemzetközi versenyeken való részvételt, olimpiai kvalifikációt a FINA külön szabályzatban rögzíti. A szinkronúszás versenyszámai a következők: az egyéni (szóló), a páros (duó), a csapat (8, min. 4 fő), és az úgynevezett kombináció, melyben az előbbi három felváltva szerepel. A kombináció legfeljebb tíz (10) versenyzőből állhat. Világversenyekre a versenyszabályzatnak megfelelő számú csapat, és páros harcolja ki az indulás jogát. Egy nemzet általában egy csapatot és egy párost indíthat. Az olimpián 8 csapat, csapatonként 9 fővel szerepelhet. A kontinentális bajnokságokról, kvalifikációs versenyekről (Európai Szinkronúszó Kupa, az Óceániai-, az Afrikai- és az Ázsiai-bajnokság) harcolják ki a csapatok az olimpiai részvétel jogát. Kizárólag női versenyzők indulását engedélyezik olimpiákon, világbajnokságokon, kontinensversenyeken, de más nemzetközi, és nemzeti viadalok nyitottak a férfiak számára is. Az amerikaiak és a kanadaiak engedélyezik a vegyes párosok versenyeit is.

Az eredmény két részből tevődik össze (kombinációt kivéve): kötelező elemeket is tartalmazó rövid programból, és egy szabadon választott kűrből. A versenyzőket 1–10-ig pontozzák. A szinkronúszók díszes fürdőruhát viselnek, melyhez viszonylag erős sminket használnak. Hajukat általában kontyba fogják, és egy speciális anyag segítségével rögzítik. Mivel a versenyzők a bemutató nagyobb részét a víz alatt töltik, ezért speciális orrcsipeszt alkalmaznak.

A szinkronúszás az egyik legnehezebb sportágak közé tartozik. A lányok anaerob körülmények között dolgoznak, és viszonylag kis kiterjedésű karmozdulatokkal kell kiemelni testüket a víz fölé, a technikai elemek végrehajtása pedig maximális hajlékonyságot követel meg a szinkronúszóktól. A technikai elemek különféle alappozíciókból, és alapmozgásokból állnak.

Az alappozíciók olyan helyzetek, melyekből az úszók a kar lábmozdulatokat, és a helyváltoztató mozgásokat indítják. Az alappozíciókkal szemben számos követelmény van. Az egyik ilyen, hogy a szinkronúszó végtagjainak teljesen feszesnek, nyújtottnak kell lennie, a lábfejnek lefeszített helyzetben az ujjaknak a víz felszínén kell elhelyezkedni. A test és a fej helyzetének a képeknek megfelelő módon, (a vízvonalhoz viszonyítva) kell elhelyezkedniük. Számos alappozíció létezik. A teljesség igénye nélkül nézzük meg a leggyakoribbakat. Az alappozíciókhoz tartozik a balett-láb helyzet, melynél az úszó az egyik lábát nyújtva a víz fölé emeli. (188. kép) Ennek változata a víz alatti balett-láb pozíció. (188. kép) Mindkettőnél az emelt láb merőleges a vízfelszínre, míg a másik láb vízszintes, párhuzamos a felszínnel. A flamingó pozíciónál (189. kép) az egyik láb emelt, a másik hajlított helyzetben van, úgy, hogy az alszárak a víz felszínén, azzal párhuzamosan helyezkednek el. A lábfejeknél (minden pozíciónál lényeges), hogy a lefeszítésnél a sarkak és a nagylábujj hegye egy vonalba kerüljön. Ennél a pozíciónál is van víz alatti változat, amikor csak a lábfej ér ki a vízből. Páros balett-láb pozíciónál (190. kép) több variáció létezik, víz alatti, és víz feletti. Ennél a pozíciónál a szinkronúszó teste a vízfelszínnel párhuzamos, és mindkét láb kiemelt helyzetben a vízre merőleges. Függőleges pozíciónál (191. kép) az úszó egész teste merőleges a vízfelszínre. Darunál (192. kép) az egyik láb merőleges, másik függőleges a felszínre, a test pedig merőleges. A „fishtail” pozíció (193. kép) hasonló, mint a daru, de itt az elöl lévő láb a vízfelszínt érinti.

A pozíciók váltásaiból alakulnak ki az alapmozgások. Ezek közül is említsünk meg néhányat. A balett-láb pozícióból a daruba való átmenetet hívják catalina-forgásnak (194. kép). A forgást a fej a váll és a törzs mozgása indítja. A törzs függőlegesből vízszintes helyzetbe fordul, miközben a láb átfordulva a törzs irányába, mindvégig megtartja a két láb közötti 90 fokos szöget. Az alapmozgásokhoz tartoznak a különféle forgások, melyek végezhetők vertikális pozícióban, és különféle lábtartásokkal is. A forgásoknál lényeges, hogy a test forgás közben mindvégig tartsa meg a függőleges helyzetet. A forgások különböző szögfokban (180, 360) végezhetők, gyorsan, és lassan, sőt merüléssel, vagy víz alóli kiemelkedéssel. Merülés, vagy kiemelkedés közben a szinkronúszónak minden negyed fordulatnál ugyanannyit kell süllyednie, vagy emelkednie. A technikai bírók figyelik, hogy ennek eleget tett e a versenyző. A delfin (197. kép) is egy látványos alapmozgás, melynél a szinkronúszó egy kört ír le a medencében. Természetesen a delfinnek is különféle változatai vannak, vertikális delfin, kiemelkedéssel és különféle alapmozgásokat összekapcsolt, amit látványos karmozdulatokkal kiegészítve mutatnak be a lányok, méghozzá zenére. Miért hívják szinkronúszásnak ezt a sportot? Mert a technikai elemeket szinkronban kell végrehajtani a társsal, a csapattal, és természetesen a zenével. Natalia Ishchenko olimpiai bajnok, kilencszeres világbajnok nevét mindenképp meg kell említeni, hisz a szinkronúszás egyik legnagyobb egyénisége. (egyéni gyakorlatát lásd videón)

Szinkronúszásban ma leginkább a klasszikus balett művészi elemei dominálnak, amiben nem véletlen, hogy az oroszok a legjobbak. Talán a leglátványosabb elemei a sportnak a kiemelések, a kidobások, ami a mai szinkronúszásból már nem hiányozhat. (lásd videó)

A szinkronúszás általános szabályai kimondják, hogy minden nemzetközi szinkronúszó versenyen a FINA szabályai szerint kell rendelkezni. Szinkronúszó versenyt egyéniben, párosban, csapatban és kombinációban rendeznek. A versenyeken (olimpiai játékokon, világbajnokságon és világkupán) tizenöt (15) évesnél fiatalabb sportoló részvétele nem engedélyezett. A verseny két részből áll, a kötelező és a szabadon választott gyakorlatokból.

Szinkronúszó-versenyeken a medencének minimum 20 méter szélesnek, és 30 méter hosszúnak kell lennie. Ezen belül kell lennie egy 12 × 12 méteres területnek ahol a vízmélységnek minimum három méternek kell lennie. A medencében és azon kívül is hangszórókat kell elhelyezni, hogy a versenyzők a víz alatt és fölött is hallják a zenét. FINA versenyeken még decibel (zajszint) mérő berendezés használata is kötelező.

A szabályok a felszerelést is előírják. A kötelező gyakorlatokhoz fehér sapkát és sötét színű mezt kell viselni. A szabadon választott gyakorlatokhoz a versenyző bármilyen mintázatú mezt viselhet, feltéve, hogy ízléses és nem átlátszó. Ha a bíró úgy ítéli, hogy a fürdőruha nem felel meg a szabálynak, addig nem engedheti versenyezni az úszót, míg az le nem cserélte a dresszét. Védőszemüveget és orrcsipeszt lehet viselni, de az ékszer nem megengedett.

A szabályok az elemek végrehajtását is előírják. Kötelezőben minden versenyző köteles végrehajtani négy (4) előírt figurát, amit a versenyszabályzat függeléke tartalmaz. A kötelező technikai rutint (technikai elemeket) mind egyesben, mind párosban és a csapatban végre kell hajtani. Ezeket az elemeket minden negyedik (4) évben a FINA hagyja jóvá és a versenyszabályzat függelékében adja közzé. (lásd jobb oldali kép) A szabadon választott technikai elemeknél (Free Rutin) nincs korlátozás, sem zeneválasztásban, sem a bemutatott tartalomban és koreográfiában. A versenyek programját és a sorrendet ugyancsak a versenyszabályok rögzítik. A részvételre vonatkozó szabályok a következőket írják elő: olimpiai játékokon, világbajnokságon, kontinentális- és regionális bajnokságokon és a FINA versenyeken minden ország jogosult arra, hogy egy egyénit, egy párost, egy csapatot és egy kombinációt indíthasson (kivéve, ha másképp határozzák meg). A világbajnokságon minden ország a következőkben jogosult indulni: egyéni (egy kötelező, egy szabadon választott), páros (egy kötelező, egy szabadon választott), csapat (egy kötelező, egy szabadon választott) és a kombinációban. A versenyző mind a hét programban indulhat. Minden más versenyen, a résztvevő szövetségek közös megegyezéssel több, mint egy egyénit, párost, csapatot és kombinációt nevezhetnek.

Az olimpiai játékokon nyolc csapat, csapatonként 9 fővel szerepelhet. Világbajnokságon és egyéb FINA rendezvényeken ugyancsak nyolc csapat, és 10 kombináció vehet részt. A versenyzők száma szövetségekként nem haladhatja meg a tizenkét főt.

A nevezéseknek legalább hét nappal a verseny kezdetét megelőzően meg kell érkeznie. A nevezési lapokon fel kell tüntetni a résztvevők és a tartalékok nevét (egyéni, plusz egy tartalék, párosban maximum egy tartalék, csapatban és kombinációban legfeljebb két tartalék).

Az elődöntők, és a döntők összeállítását is a szabályok határozzák meg. Abban az esetben, ha több, mint tizenkét nevezés érkezik, akkor elődöntőt kell tartani. A döntőbe a legjobb 12 eredményt elért versenyző, vagy csapat kvalifikálja magát. A 12 döntős az elődöntőben bemutatott kötelező pontszámát viszi tovább, így a döntőbe már csak a szabadon választott gyakorlatokat mutatják be.

Minden pontozásos sportágnál, így a szinkronúszásnál is egy bonyolult rendszer határozza meg, hogy melyik technikai elem hány pontot ér, milyen hibákra mennyi a pontlevonás mértéke. A kötelező gyakorlatok során egy-egy szinkronúszó van egy-egy bírócsoport előtt.

A pontozás a maximum 10 pontból indul. Az elemek értékelésénél a bírók pontozzák: a kivitelezést, annak pontosságát, a pozíciókat, átmeneteket a pozíciók között, hajlékonyságot, a mozdulatok kiterjesztését, magasságát, a stabilitás tisztaságát, az egyes mozgások egyenletességét.A szabadon választott gyakorlatoknál két 5 fős zsűri értékeli a végrehajtást. Egyik a kivitelezésért, másik a művészi összhatásért adja a pontot.

Egy gyakorlatra két pontszámot adnak: az egyik ötfős bírói csapat a technikai kivitelezést pontozza, míg a másik a művészi benyomást figyeli, ahol is a koreográfiát, a zeneválasztást, a szinkronizációt, a nehézséget és az előadásmódot díjazzák. A hét pontszámból a legmagasabb és a legalacsonyabb kiesik, a maradék öt végösszegét pedig összeadják. Érdekesség, hogy a rövidprogram és a kűr ugyanolyan súllyal esik latba: a két pontszám egyenértékű, összesítésük alapján jön ki a végeredmény.

Az egyes rutinok végrehajtásához különböző időkorlátot rendelnek. Mind a kötelező, mind pedig a szabadon választott gyakorlatoknál 10 másodperces, medencén kívüli mozgás engedélyezett. A kötelező gyakorlatok ideje egyéniben 2 perc, párosban 2 perc 20 másodperc, csapatban 2 perc 50 másodperc. A szabadon választott gyakorlatok ideje egyéniben 3 perc, párosban 3 perc 30 másodperc, csapatban 4 perc. A kombináció időtartama 4 perc 30 másodperc lehet.

Az aquafitness történetének gyökerei az ókorba nyúlnak vissza. A víz gyógyító hatását már az ókor embere is felismerte. Már Hippokratész felismerte a hőmérséklet testre gyakorolt hatásait, számos megbetegedés gyógykezelésére javasolta a vízben végzett gyógyterápiát. Aszklepoidesz volt az, aki először alkalmazta a gyógytornát vízben. A gyógyítás egyik legősibb eszközét, a vízi terápiát a Római birodalomban is alkalmazták. Tudjuk, hogy az ókor fürdőkultúrája az antik római civilizációnál élte fénykorát, a római polgárok életének fontos részét képezte a fürdőbe járás. A fürdőzéssel való gyógykezeléseket, hidroterápiát, balneológiát, gyógybalzsamokkal való kenést, masszázst, és valószínű, hogy a vízi gimnasztikáztatást is már alkalmazták. A római hódítás alatt valószínűleg hazánkban is elterjedhetett. II. József volt, akiről biztosan tudjuk, hogy alkalmazott fizikoterápiát, balneoterápiát, klímaterápiát, hidroterápiát, masszázst, súlyfürdőt, iszappakolást, és gyógytornáztatást. A vízben végzett gyógygimnasztikázás tehát már idejekorán megjelent.

A ma ismert aquafitnesst viszont egy amerikai katona, Glenn McWaters fejlesztette ki a nyolcvanas években. McWaters atléta volt, aki az amerikai haditengerészet sportolójaként még az 1968-as olimpiára is kvalifikálta magát, 3000 méter akadályfutásban. A tengerészgyalogságnál szolgált Vietnámban, mikor egy helikopterbalesetben súlyosan megsérült a bal lába. Az orvosok végleg eltiltották a futástól, és azt mondták neki, soha többé nem lesz képes futni. A kórháznak viszont, ahol McWaterst kezelték, volt egy medencéje, ide rendszeresen lejárt edzeni. Olyan speciális rehabilitációs rúgással kombinált gyakorlatokat fejlesztett ki magának, melyek segítségével annyira megerősítette a lábát, hogy orvosai újra engedélyezték számára a futást. McWaters hihetetlen gyógyulása meggyőzte az orvosokat a vízi rehabilitáció fontosságáról, így elkezdődhetett egy rehabilitációs program a vietnámi veteránoknak, melynek természetesen ő lett az vezetője. Az amerikai tengerészgyalogság edzőjeként olyan rehabilitációs, ízületkímélő, futó-edző programot dolgozott ki, amelynél a víz felhajtó erejét használta segítségként. Ő készítette az első segédeszközt is, (a mai aquafitness mellény ősét) egy olyan, szivacsos anyagból készült mellényt, aminek segítségével a mély vízben futóedzést tudott végezni, anélkül, hogy elsüllyedt volna, és közben még az ízületeit sem terhelte meg. A Glenn Mcwaters által kidolgozott vízitornát továbbfejlesztették és beépítették a sérülések utáni rehabilitációs programokba. Ebből adódik, hogy eleinte a gyógyászati kereteken belül alkalmazták és csak jóval később figyeltek fel rá a fitnesz szakemberek. Miután az aerobikláz végigsöpört Amerikán, idős és fiatal egyaránt kedvet kapott az aerobikhoz. A kemény edzésmunka viszont nem mindenkinek kedvezett. Az idősek, a túlsúlyosak, a mozgásszervi-, mozgatórendszeri problémákkal küzdők számára igen megerőltető volt a szárazföldi edzésmunka. Így kézenfekvőnek tűnt a gyógytornában már jól bevált, vízben végezhető gyakorlatokhoz nyúlni. Az aerobik, az atlétika, és más sportágak anyagával kombinált, és a gyógytornából, a gimnasztikából átvett gyakorlatokat átdolgozták, így mindenki számára lehetővé tették a „vízi aerobikot”.

Az élsport is felfigyelt az aquafitness jótékony hatásaira. Kezdetben kizárólag lesérült sportolók gyorsabb felépülésére alkalmazzák, de ma már az állóképességi edzésként a sportolók felkészülési programjába is beillesztik. Jelenleg is sok sportoló építi be a McWaters féle „deep water running” technikát az edzésprogramjába.

Az aquafitness nagy népszerűségre tett szert, elterjedt egész Amerikában, majd meghódította Európát. 1988-ban Svájcban felbukkant egy új sport „aqua fitt” néven. Heidi Fischer egy konferencián mutatta be a vízi gimnasztikát, hangsúlyozva annak jelentőségét, aminek hatására s Svájci Úszószövetség el is kezdte népszerűsítését. Európa nyugati országaiban a ’90-es években jelent meg, majd 1998–99-ben hallatott először magáról hazánkban. Eleinte Budapesten indultak aquafitness tréningek, mára viszont már több nagyobb és kisebb városban is ki lehet próbálni ezt az új sportágat. A strandokon, fürdőkben is egyre gyakrabban találkozhatunk a vendégcsábító vízi gimnasztikával, vízi aerobikkal, ami a sportág népszerűségének növekedését mutatja.

Az aquafitness olyan vízben végzett gyakorlatok összessége, melyek leginkább az aerobik, a gyógygimnasztika mozgásanyagát ötvözve, sokoldalú hatást fejtenek ki a szervezetre. Szimmetrikusan, sokoldalúan fejleszti a kondicionális, koordinációs képességeket, az ízületeink mozgékonyságát, miközben kíméli az ízületeket, és a mozgatórendszert. A víz felhajtó erejének köszönhetően lecsökkenti a gerincoszlopra és a porckorongra, és az ízületekre eső terhelést. A víz ellenállása miatt lelassítja a víz alatti mozdulatokat, ezáltal minimalizálja a sérülések, húzódások, ficamok kialakulását. Még ízületi bántalmakban szenvedők számára is javasolt, hisz a felhajtóerő miatt az ízületre eső nyomás a vízmélységtől függően csökken, vagy akár meg is szűnik. Az ízület megterhelése nélkül segít erősíteni az ízületet körülvevő izmokat. Nem csak a nagyobb izomcsoportokat erősíti, hanem minden apró izmot megmozgat, pozitívan befolyásolja az inter-, és intramuszkuláris koordinációt. Segít a mozgatórendszeri sérülések megelőzésében, és azok rehabilitációjában.

Az aquafitness gyakorlatok kedvező hatást gyakorolnak szív és keringési rendszerre. A pulzus megemelkedik, de a vízi környezet hatására alacsonyabban marad, mintha ugyanazt a mozgást szárazföldön végeznék, így a túlterhelés veszélye nélkül fokozza a keringési rendszer edzettségét, állóképességét. Rendszeres edzésprogrammal a nyugalmi pulzust csökkenthetjük, ami hosszútávon egy sokkal gazdaságosabb szívműködéshez vezet. A vízben végzett mozgás hatására felgyorsul az anyagcsere, ami elősegíti a zsírégetést is.

Fiatal sport lévén meglepően sok fajtája alakult ki az aquafitnessnek. Mivel egy fiatal vízi fitnesz irányzatról van szó, az sem meglepő, hogy gyakran az egyes irányzatoknak különböző elnevezést adnak. Az aqua aerobic, akva aerobik, aqua-robic, vagy hidrobik mind vízi aerobikot jelent, míg a water pilates, hidro pilates, aqua pilates, mind vízi piláteszt takarnak.

Vízi aerobik (Aqua aerobik)

Az aerobikhoz hasonlóan a vízi aerobik foglalkozásokon is zenére végzett kondicionális képességeket fejlesztő gyakorlatok kerülnek előtérbe, cél az állóképesség fejlesztés, és erősítés mellett a zsírégetés. Végezhető kisvízben, és mély vízben is. Az intenzitás fokozása érdekében különböző eszközöket alkalmaznak, ilyenek lehetnek például az ellenállást növelő tárgyak, mint a kesztyű, vagy a bokára rögzíthető ellenállások, kéz és lábsúlyok. A súlyzók, a szárazfölditől eltérően könnyűek, polietilén habból készülnek, hisz itt az erőfejlesztés érdekében a víz alatt az ellenállást, és a felhajtóerőt kell legyőzni velük. A mély vízben gyakran alkalmazott eszköz a deréköv. A kezdetleges McWaters-féle mellényszerű öv mára korszerűbb és kényelmesebb formát öltött, s a kezdeti merev szivacsszerű anyagát egy rugalmas, a mozgó testhez igazodó gumihab váltotta fel. Az öv lehetővé teszi, hogy a gyakorlatokat függőleges testhelyzetben lehessen végrehajtani. A törzset egyenesen tartja, ezáltal a törzs izmai minden gyakorlat elvégzése során igénybe vannak véve, így erősödnek a gerincfeszítő izmok és a mély hátizmok, amelyek a helyes testtartásért felelősek. Természetesen az eszközök tárháza bőséges, lehetőséget kínálva a sokoldalú és színes óratartáshoz.

Aquajogging

Az aquajogging futómozgással történő előrehaladást jelent a vízben, amelynek van kisvizes, és mélyvizes változata is. A könnyűnek tűnő mozgás nem is olyan egyszerű, hiszen a víz ellenállásával szemben kell haladni, és közben még az egyensúlyt is meg kell tartani. Mozgásanyaga nem csak futásból áll, hanem lépésekből, ugrásból, szökdelésekből. A szalagok és az izmok terhelésének csökkentése érdekében mély vízben gyakran alkalmaznak hozzá derékövet. A kisvizes változatánál pedig vízi futócipőt, ami gumiból készül, szorosan a lábra illeszkedik, és meggátolja a csúszást és a medence alja általi esetleges sérüléseket.

Vízistep (aquastep)

A szárazföldi stepaerobik alapelemeiből összeállított edzésforma, ízületkímélő változata. Előnye, hogy lényegesen kisebb terhelés mellett ugyanazok az élettani hatások érhetők el, mint a szárazföldi változatánál. Főként az alsó végtagok erősítésére, és erőállóképesség fejlesztésére szolgál. Javítja az egyensúlyozó, és koordinációs képességet. Az aquastep speciális eszközei a vízi steplépcső, melyhez csúszásgátló vízicipőt alkalmaznak. További eszközként bármi használható, ami a felső végtag, és a törzs edzésére szolgál, így vízikesztyű, vízinudli, stb.

Víziboksz (aquabox, aqua attack, aquakick)

Sekély vagy mély vízben végzett a távol-keleti küzdősportok lépés és rúgáselemeivel kombinált mozgásforma. Némelyik kizárólag az ökölvívás, és a küzdősportok kartechnikájára épül, de gyakran beépítik a rúgásokat, és a kettő kombinációját is. Az ellenállás növelése érdekében alkalmazhatnak a vízikesztyűket, és a vízisúlyzókat is.

Vízi gimnasztika

A vízi gimnasztika vízben végzett gimnasztikai gyakorlatok, mely a gimnasztika mozgásanyagára épül. Végezhető mellkasig érő vízben és speciális deréköv használatával mély vízben is. Gyakran alkalmazott eszköze egy olyan rúd, aminek mindkét végére gumikötelet erősítenek. A gumikötelek másik végén található hurkok segítségével a bokára lehet erősíteni. Az így végzett botgyakorlatok összetett erősítő hatást fejtenek ki a szervezetre, jelentősen erősítve a törzs hátizmait.

Vízi pilates (aqua pilates)

A szárazföldi pilateshez hasonlóan a módszer lényege, hogy olyan egyenletes, fokozatosan felépített és egyénre szabott gyakorlatokból áll, amelyek elősegítik izomzatunk harmonikus egységként történő működését. Egyúttal magába foglal egy olyan speciális légzéstechnikát, melynek segítségével nemcsak a szervezet oxigénellátása növelhető, hanem a fizikai teljesítmény is jelentősen fokozható. Hatékonyan alkalmazható derékfájás, csípő, térd és más mozgászervi betegségek esetén is ízületkímélő hatása miatt.

Vízi relaxáció (aqua relax)

Az vízi relaxáció, mint ahogy nevében is szerepel vízben végzett relaxációs gyakorlatokat tartalmaz. Általában olyan segédeszközt alkalmaznak hozzá, mint például a vízinudli, ami a víz tetején tartja az úszót, így könnyíti számára a relaxációt.